A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-01 / 48. szám
1. A doktor úr siakóllót itt Ildikó „ráír gatja" Prandl Sándor felvételei 2. Beteglátogatás 3. A rendelőben 4. Az asszisztensnőnek is sok a munkája 5. Gyermekorvosi szerepkörben DELELŐN ÁLL A NAP LOVICSEK BÉLA Állok a kisváros főterén. Alkonyodik. A nyugati égbolt aljat vörösre festi a leáldozó nap. Kissé dühös vagyok, mert lekéstem az utolsó buszjáratot is, nem utazhatok haza csak holnap reggel vagy délelőtt. Mit csináljak? Megszállók, ha kapok szobát a néhány ágyas szállodában. Ahogy így töprengek, eszembe jut Gábor, az én kedves, régi jóbarátom, akire mindig tisztelettel és csodálattal néztem fel. Ha jól emlékszem, két éve találkoztunk utoljára. Két év nem nagy idő, nem sok minden változhat meg az ember életében. Most is nyilván olyan derűs és kedves az én Gábor barátom, mint amilyen volt tíz éve, vagy éppen utolsó találkozásunkkor, bár akkor kissé kesernyés volt a hangulata. Felkeresem, határoztam el, pedig tudtam, hogy lőttek az éjszakai alvásnak, ha meglátogatom. Nem számít, megéri, vele átbeszélgetni egy teljes éjszakát, élményszámba megy. Gábor elég korán nősült. Nagyon szerelmes volt, a házassága pedig boldog. Felesége — kis törékeny asszonyka, hollófekete hajú, álmodozó szemű, halkszavú — még a szülés előtti napokban is fürgén mozgott, pedig rendkívüli nagy volt a terhe. Mint hasonló helyzetben minden családban, ők is tervezgettek: ha fiuk születik Gábornak, ha lányuk, Andreának keresztelik. A kis törékeny asszonyka ikreket szült -- fiút és lányt, de a keresztelőt nem várta meg: a szülés után belázasodott és meghalt. Gábor magára maradt a két gyerekkel. A nemvárt esemény rettenetesen megviselte. Hetekig, hónapokig élőhalottként jártkelt, fájdalom hasogatta és érlelődött benne az elhatározás, hogy féladja a küzdelmet, nem bírja tovább. Amikor azonban a két szép gyereke fölé állt, egyre erősebb hangon dörömbölt tudata ajtaján, a lelkiismerete: ne csinálj szamárságot, két szép gyerekednek szüksége van rád. Gúbór erős akarattal kilábolt a hullámvölgyből, nem csinált szamárságot, hozzálátott gyerekei neveléséhez. Egyedül. Nagy szükségét érezte az asszonyi kéznek, aminek következményeként többször felötlött benne a nősülés gondolata, amit nyomban elhcsegetett: első feleségéhez hasonlót úgysem tudna kapni, akkor meg minek. Ha nem sikerülne a házassága, a gyerekei innák meg a levét, nem, nem rontja el az életét, gondolta. A gyerekeit felnevelte, kitanittatta: Gáborból testnevelő tanárt, Andreából orvost. Közben a fia megnősült, a lánya férjhez ment. Kiszálltak a fészekből, egyik is, másik is elindult a maga külön útján, Gábor véglegesen magára maradt. Két éve, mikor nála jártam, kissé szomorkás volt. Tudod, pajtás, amíg velem voltak, hozzám tartoztak. Nagyon boldog ember voltam. Amikor tanultak és távol voltak tőlem, akkor is itt éreztem őket niagam mellett. Hallottam a hangjukat ne nevess —, a szívük dobogását is .. . Tudtam, hogy ide, hozzám térnek vissza, de most... most véglegesen elmentek, csak látogatóba térnek haza időnként. így van ez rendjén, tudom, mégis fáj. Kissé keserű az életem... Egyébként nem panaszkodhatom: tisztelnek, becsülnek, szeretnek. Név- és születésnapomról sosem feledkeznek meg, de máskor is hoznak kisebb-nagyobb ajándékot, pedig nincs szükségem semmire, mindenem megvan. Aztán meg csalogatnak is, menjek hozzájuk, könnyebb, gondtalanabb lesz az életem ... Nem megyek én, pajtás. Ha szeretnek is, előbb-utóbb a terhűkre lennék, és én azt nem akarom. Most szép, tiszta és igen meghitt a kapcsolatunk, minek elrontani... minek? ... Így sem lehet... ez sem élet jegyeztem meg akkor. Ha eddig kibírtam, eztán már ... Kibírtad, mert volt célja az életednek, a két gyereked ... A tanító embernek sok a gyereke, nem céltalan, nem üres az élete, hidd cl, nem üres és nem céltalan! Miközben Gábor lakása elé érek, a városkában kígyóinak az esti -fények, suhanó autók reflektorai pásztázzák végig a macskaköves utcát. Gábor szobájának ablaka is világos. Itthon van, könnyebbiilök meg s ujjam a csengő gombjára nyomódik. Csakhamar kitárul az ajtó. A barátom szemében öröm fénye gyúl, megropogtatjuk egymás tenyerét, beinvitál, leültet, italt lesz az asztalra, de előbb nagy halom levelet taszít félre, hogy helye legyen az üvegnek, poharaknak. Nézem a sok levelet s kérdőn pillantok a barátomra. — Ez van... — vonja meg a vállát kissé zavartan. Iszunk, ö hallgat, én nézem a leveleket s a halmaz tetején az újságkivágást. Olyasom: ..........élettársat keresek...“ Jelige: „Delelőn áll a nap ...“ \
