A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-11-24 / 47. szám

. A testnevelés feladatai EGYSÉGESÍTETT TESTNEVE­LÉSI SZERVEZETÜNK alapszer­vezetei, a testnevelési és sport­egyesületek az évzáró közgyűlé­sekre készülnek. Górcső alá veszik azokat a sikereket, eredményeket, melyeket ebben az évben elértek, ugyanakkor rámutatnak azokra a hibákra is, melyek a sportfejlesz­tést gátolták. Már ma megállapít­hatjuk : sportsikerekben gazdag év volt az 1972-es esztendő. Élsporto­lóink a nagy világversenyeken, mind a téli, mind a nyári olim­piai Játékokon jól szerepeltek, öregbítve a szocialista Csehszlová­kia hírnevét. Elégedettek még­sem lehetünk. Nem éltünk és nem élünk teljes mértékben azokkal a lehetőségekkel, melyek adva van­nak: különösen a falvakban és a kisebb városokban észlelhetően le­maradtunk a tömegesítéssel, és a nevelési problémák is háttérbe szorultak. Tapasztalatból tudjuk, hogy fia­talságunk szeret sportolni, verse­nyezni. Ezt az iskolák közötti sportversenyek is igazolják. En­nek ellenére különösképpen a fa­lusi testnevelési és sportegyesüle­tek nem törődnek kellően a fiata­lok rendszeres sportolásával. Jog­gal vetődik fel a kérdés: miért? Több mint két évtizede járom a falvakat, a felvetett kérdéssel már több ízben foglalkoztam, sajnos csak némi eredménnyel. A falusi sport színvonala — tisztelet a ki­vételnek — stagnál. A legszembe­tűnőbb hiba az, hogy az egyesüle­tek mellett nem működnek az alapozó testnevelési és sportszak­osztályok, kevés a szakképzett ed­ző és hiányosak a sportlétesítmé­nyek; alig van olyan falu, ahol a téli időszakban tornateremben sportolhatnának a fiatalok. A SZOCIALISTA ÉLETFORMA helyes kialakításának és elmélyí­tésének rendkívül jelentős ténye­zője a rendszeres testedzés, mely kulturáltabb életünk elválasztha­tatlan részévé vált. A szocialista társadalmi rendszer a legkedve­zőbb feltételeket nyújtja a test­nevelés fejlesztésére is, mely az új, szocialista ember nevelésénél elképzelhetetlen. A tudományos­műszaki forradalom nagy távlato­kat és lehetőségeket ígér elsősor­ban a fiatal nemzedéknek. A munka korszerű gépesítése lénye­gében változtatja meg életünket. A nehéz fizikai munkát ma már lényegében gépek végzik, egyre több az úgynevezett ülőfoglalko­zás, az ember összehasonlíthatat­lanul kevesebbet mozog, mint például negyed évszázaddal ez­előtt. És ez az ember fizikai fej­lődését, erősödését, rátermettségét hátráltatja. Ezért nő a testneve­lés és a rendszeres sportolás je­lentősége. Fiatalságunk, gyermekeink e­­gészségéért, szellemi és fizikai fejlődéséért valamennyien felelő­sek vagyunk. Az elsatnyult, min­dig sápadt gyermek a betegségek­kel szemben nem ellenálló, és tu­dományos vizsgálatok, megfigye­lések is igazolják, hogy szellemi­leg fejlett csak az a gyermek le­het, aki fizikailag is erős, ráter­mett. Ne feledjük ezt, amikor a sport­­egyesületi évzáró közgyűlésen a Jövő évi tervet készítjük. Gyer­mekeinket, fiataljainkat nyerjük meg a Testnevelési Ünnepre való felkészülésre, gondoskodjunk ele­gendő számú sportoktatóról, ed­zőről, és a legkisebb falvakban is építsünk olyan pályákat, sportlé­tesítményeket, melyeken a rend­szeres sportmunkát biztosíthatjuk. FEDERMAYER ISTVÁN A nagy nemzetközi mérkőzéseknek, a döntő jellegű sportküzdelmeknek különleges varázsa, hihetet­len vonzóereje van. Egy kitűnő játékot ígérő nemzetközi labdarúgó-mérkőzés, vagy más sport­csemegének kínálkozó viadal sokszor százezres tömegeket is megmozgat és — ahogyan azt mon­dani szokták — a nagy döntőt vagy az érdekesnek ígérkező vetélkedést még az olyan „szurkolók" is látni szeretnék, akiket az átlagos sportesemények nem érde­kelnek és a bajnoki küzdelemről csak a rádióból, a te­levízióból, vagy az újságok beszámolóiból értesülnek. Így van ez nálunk, és így van ez az egész világon, s mindjárt hozzá is fűzhetjük, a vérbeli szurkolók, az igazi sportrajongók bosszankodnak is emiatt. Hogy miért bosszantja ez az igazi sportrajongókat? Azért, mert nagyon sokszor miattuk maradnak ők le a „csemegéről", miattuk nem kaphatnak belépőjegyet a nagy mérkőzésekre. Az igazi sportrajongó nem elégszik meg azzal, hogy kedvenc játékosait a televízió képernyőjén láthassa. Ö ott akar lenni a helyszínen, teljes pompájában és vala­mennyi mellékzörejével együtt akarja látni és végig­élvezni a nagy csatát. Vannak megalkuvó sportrajongók, olyanok, akik na­gyon bosszúsak akkor, ha nem tudnak belépőjegyet szerezni, de beletörődnek a sors akaratába, s vannak olyanok is — mégpedig nagy számban — akik min­dent megtesznek azért, hogy szemtanúi lehessenek az extraklasszisok sokat ígérő küzdelmének. Felvetődik a kérdés, hogy kik az extraklasszisok, ki­ket sorolhatunk ebbe a megtisztelő jelzésű kategóriá­ba? Extraklasszisok például az élvonalbeli labdarúgók is. Vitathatatlan, hogy ők is művészek, mégpedig a ke­rek bőrlabda művészei. Plánička Egy igazi nagy labdarúgó vagy egy élvonalbeli kapu­védő parádés teljesítménye felejthetetlen élményt nyújt a nézőnek. Egy „remekbeszabott" gól a vérbeli szurkolónak örökké az emlékezetében marad, és soha­sem felejti el azt sem, hogy egy kapus-virtuóz — mert ilyen is van — milyen bravúrral védett ki már gólnak hitt bombalövést vagy egy tizenegyest. Az igazi, mű­vészi teljesítmények, a szép és élvezetes játék mindig vonzotta a közönséget, és ez adja meg a választ arra, hogy az extraklasszisok szereplései iránt miért oly nagy mindenütt az érdeklődés. Es ha már az extraklasszisokról beszélünk, tisztáz­zuk azt, hogy tulajdonképpen milyen is az olyan játé­kos, akit ezzel a nem mindennapos jelzővel tüntetnek ki. Az elmúlt években sokat vitáztak arról, hogy ki volt, vagy ki a világ legjobb labdarúgója, ki volt, vagy ki a világ legjobb kapuvédője. A kérdést azonban nem tudták és — azt hiszem — sohasem tudják majd meg­oldani, Minden korszaknak megvannak a maga nagy mű­vészei — s így a sportokban is új tehetségek, új csil­lagok tűnnek fel, fényesen ragyognak, majd mint hul­lócsillagok eltűnnek, s csak a sportkrónikás hagy róluk emléket az utókor számára. De azt, hogy ki volt a vi­lág legjobb játékosa vagy kapuvédője, azt a krónikás sem tudja eldönteni. Egy azonban biztos: az első vi­lágháború utáni évek egyik legnagyobb kapuvédője a prágai František Plánička volt, akinek kiváló telje­sítményeire az egész világ sportközvéleménye felfigyelt. MIKOR ÉS HOL KEZDETT FUTBALLOZNI a vi­lághírű kapus? Mi volt a legnagyobb teljesítménye és miért mondott búcsút aránylag fiatal korban az aktív sportolásnak? Így kezdődött: A kis Ferkó a letnái grundon nőtt fel, a prágai labdarúgás egyik „bölcsőjében“. Azért mon­dom, hogy az egyikben, mert ezenkívül még kettő volt: a második Žižkovban, a harmadik pedig Vinohra­­dyban. A kilencszázas évek elején, az akkori három prágai városrész természetesen még nem volt úgy ki­épülve, mint ma. Akkoriban arrafelé még sok fűvel benőtt üres telek volt, amelyeken látástól vakulásig kergették a fiúk a „focit", ami nem volt más, mint rossz harisnyákból összekötözött rongylabda. Kilencszáztízben, amikor Prágában már híres lab­darúgó-csapatok voltak, a kis Ferko hat esztendős volt. Délutánonként a grund széléről leste a rongylabda út­ját, onnan szurkolta végig a napnyugtáig tartó nagy csatákat. Játszani a „nagyok“ ..akkor még nem enged­ték, mert hát mit is kezdtek volna a pöttömnyi srác­cal. Egyszer azonban csoda történt... Az egyik utcacsa­pat kapusa nem jött ki a grundra, és a fiúk őt bízták meg a „szentély“ őrzésével. — No Ferko, állj csak be a kapuba! — szólt rá az egyik fiú. Ne félj, sok dolgod úgysem lesz, gyenge az ellenfél .j..! Kél törött féltégla jelezte a kaput. Ferko büszkén állt a két vörös féltégla között, s boldog volt, hogy reá bízták ezt a megtisztelő feladatot. És amikor elin­dult útjára a rongylabda, meg is fogadta: meghálálja František Plánička ragyogóan ment a félelmetes olasz csatár, Silvio Piola elöl... a fiúk bizalmát, s lesz ami lesz, csapatának nem sza­bad gólt kapnia — győzniök kell! Ferko még kis srác volt, de már akkor tudta, hogy a jó kapusteljesítmény­től sokk függ, sőt nagyrészben tőle függ, hogy játékos­társai csúfos vereséggel, vagy pedig győzelemmel hajt­ják-e majd este álomra a fejüket. Ferko ígéretéhez híven valóban mindent megtett a győzelem érdekében. Elég sok dolga volt, és a nagy küzdelem hevében még arról is megfeledkezett, hogy a legjobb ruhája és cipője van rajta. Ahogyan azt a kapusoktól látta — ha kellett — vetődött, önfeláldo­­zóan védett. Amikor este a nagy csatát befejezték, egyik játékos­társa elismerően szólt hozzá: — Ferko, nagyszerűen védtél, ezentúl te leszel a kapusunk! A GRUNDON GYŐZELEM - OTTHON VERÉS... A grundra ráköszöntött az este, az öreg lámpagyújtoga­tó hosszú kampósbotjával meggyújtotta a gázlámpákat, ami visszavonhatatlanul azt jelezte: haza kell már menni. Ferkót a győzelmi érzés mámora olyan öröm­mel töltötte el, hogy csak otthon — amikor édesapja első pofonja csattant a képén — vette észre, hogy ru­hája csupa kosz és por, a friss zöld fűtől zöldre má­­zolódott. Cipőjének talpa pedig éhesen ásítozott apja felé, elárulta, hogy Ferko futballozni volt. — Adok neked futballt! — mondotta dühösen az ap­ja. — Tudod jól, hogy az asztálos szakmában mostaná­ban alig akad munka, alig lehet egypár garast keresni, s te meg a ruhádat, cipődet teszed tönkre! A dühös apa minden bosszúságát fián töltötte ki. Az alapos elnáspágolástól kegyetlenül égett Ferko feneke, és a pofonok kegyetlenül feldúzzasztották az arcát. Kétségbeesésében vacsora nélkül feküdt le. Sokáig álmatlanul forgolódott az ágyban, majd elaludt. Egész éjjel futballozott... Hol a grundon, hol pedig a nagy pályán... rendes labdával. Egész éjjel védett, s amikor felébredt, hullafáradt volt. Biztos, hogy nem az éjjeli védéstől fáradt el, hanem az első nagy csata okozta izomláz meg az esti verés nyomai kínozták. Összetörtén, sántikálva és szomorúan indult az isko­lába. Apja műhelyablakából aggódva figyelte a kis Ferko letörtségét és bánta, hogy oly kegyetlenül elnás­­págolta. Amikor Ferko hazajött az iskolából, és ebéd után szótlanul ólálkodott körülötte, hosszú hallgatás után így szólt fiához: — Miattam futballozzál! Ha fiatal lennék tán én is kergetném, rugdosnám a labdát! De ne a legjobb ru­hádban meg a legjobb cipődben játsszál... A gúnyával nekünk, szegény embereknek spórolnunk kell, a szánk­tól kell megvonnunk minden garast — mormogta az öreg. De Ferko ezt már nem hallotta, mert örömében még a kegyetlenül fájó izomlázról is megfeledkezett, és úgy repült ki a grundra, mintha kilőtték volna. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents