A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-17 / 46. szám
Dolgos hétköz napok VALLOMÁS Gemerská Pankán (Gömörpanyiton) a fél falu kőművesként vagy építőipari segédmunkásként tengette életét abban az időben, amikor a „hárommillió koldus országában" „nagyon mélyről párolgott a bögre", ha a szegény ember kis családját etetni próbálta. Ezek közé tartozott Barczy Béla bácsi is, aki szomorú büszkeséggel veszi számba a munkában és munkanélküliségben, a harcban és börtönben, a reményekben és csalódásokban, a sikerekben és kudarcokban elviharzott közel hét évtizedet, így vall magáról. — Már inas koromban belekóstoltam az élet nehezébe. Naponta tizennégy órát is dolgoztunk. Fáradságnak, panasznak nem volt helye. Bejártuk az egész országot, hogy valamicske munkához jussunk. A Magyar Tanácsköztársaság idején még csak tizennégy éves voltam, de valami csodálatos ösztön arra buzdított, hogy társaimmal segítsek a magyar Vörös Hadseregnek: a sajógömöri vámháznál volt beásva két üteg, azoknak hordtuk a lőszert. Nadrágszíjunkkal kötöttük át, a hátunkra kanyaritottuk és cipeltük. Cipeltük, boldog elszántsággal, kitartással, félelem nélkül. Igaz, este apám elfenekelt a csavargásért, de egy óra múlva már megölelt, megcsókolt, a szemében neki is büszke fény ragyogott. Községünkben sok volt a proletár. Elhatároztuk, hogy megalakitjuk a kommunista párt helyi szervezetét. Erre 1925- ben került sor: Kiss József, Barczy Ferenc és én egymást lelkesítve álltunk az élre; A gazdasági válság éveiben igen harcosan tevékenykedtünk. Sikeres sztrájkot szerveztünk 1931-ben, amikor csaknem száz építőmunkás 49 napig sztrájkolt. A kért béremelést meg is kaptuk. Ugyancsak kisebb-nagyobb eredmény kísérte azokat a „békés" felvonulásokat is, amelyeket a sajógömöri körjegyzőség elé, majd a tornaijai járási hivatal elé vezettünk. így többször sikerült kiharcolnunk valami szükségmunkát vagy munkanélküli segélyt. Végh István és Csala Márton szintén bátor elvtársaim voltak, ha „legény kellett a gátra", rájuk mindig számíthattunk. Május elsejét minden zavaró körülmény ellenére is mindig megünnepeltük. Gömörhorkára jártunk leggyakrabban. Itt volt a legöntudatosabb a munkásság. Ide jártak Szobonya Vince vezetésével a harkácsi és sánkfalvi elvtársak is. A tornaljaiakat Péntek Sándor szervezte meg. Barna István és Szkokon Sándor volt a horkai szervezet lelke. Régi elvtársaim szintén mind megjárták a koncentrációs táborokat, és sokan ott lelték halálukat. Fájó szívvel őrzöm emléküket. Engem is internáltak az 1938-as események után. Mint munkaszolgálatos jártam meg a frontot a 107/3 munkásszázaddal. A sors megkímélt, s így 1945 után minden erőmmel az új társadalmi rend megvalósításáért dolgoztam. Erről csak röviden annyit; minden elképzelhető társadalmi szervezetet segítettem, támogattam, szerveztem, irányítottam. Voltam a jnb alelnöke, két megbízatási időszakban kerületi nemzeti bizottsági képviselő, járási pártvezetőségi tag, hnb-titkár. Legutóbb az egyesitett efsz üzemi pártszervezetének elnöke voltam. Szívesen dolgozom a beretkei és a sajógömöri elvtársakkal, mert köztük is sok jó elvtársam van mind az idősebbek, mind a fiatalabbak között. Sajnos, néhány hónapja beteg vagyok. Azt hittem, már a föld alá kerülök, de az orvosok megmentettek. A fiatal Szabó doktornak nagyon hálás vagyok a lelkiismeretes gyógykezelésért. Napjaim most az udvaron töltöm. Pihengetek, nézem a felhőket, a nyári virágokat. Átlapozom az újságokat vagy hallgatom a rádiót. Szemem lehunyom, hogy védjem az erős fénytől, s ilyenkor a múltra gondolok. Ha kinyitom, a boldog jelen ölel magához. Feleségem minden gondolatomat igyekszik kitalálni. Gyermekeim szeretnek, a társadalom megbecsül. Szép nyugdíjat kapok, anyagi gondjaink nincsenek. Csak a 67 esztendő ... Ez egy kicsit már sok ... Ezek a kitüntetések és oklevelek, emlékérmek és emléklapok igazolják, hogy munkámra felfigyeltek az illetékesek. Úgy érzem, nem éltem hiába ... Rágyújtunk ... Halkan ringatózik velünk a nyári ég ... Egy fehér cica szalad át mellettünk ... Előttünk a kis asztalon több tucatnyi kitüntetés, oklevél hitelesíti a harcos ember, a bátor kommunista élettörténetét. A sok okmány és tagsági könyvecske közül ismerősen kacsint rám a CSEMADOK-igazolvány. Kézbe veszem. Gazdája csillogó szemmel elmondja, hogy 1949 tavaszán ott volt a bratislavai alakuló közgyűlésen, s hazatérve Gömörpanyiton azonnal megalakították a CSEMADOK helyi szervezetét. Sokáig elnöke volt. Most már csak tag, de nagyon fáj neki, hogy a jelenlegi vezetőség keveset dolgozik. Fáj neki, hogy a sok tehetséges fiatalban kevés a tenniakarás — hiányzik belőlük a tűz és lelkesedés. Bárcsak még egyszer fiatal lehetnék! Bárcsak bírnám még a zászlót, úgy, mint annak idején, amikor énekelve meneteltem alatta ... — olvasom ki a tekintetéből. Hallgatunk. Körülöttünk piros muskátlik lobognak. Egy méhecske fáradtan érkezik a Sajó felől. Megpihen az égő virág csúcsán. Segít nekünk a termékeny hallgatás ragyogó csöndjében ... KOVÁCS ISTVÁN