A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-17 / 46. szám
SZOVJET SZÍNES FILM • RENDEZTE: M. BOGIN II. FOLYTATÁS VJERKA GALINÁT A GYERMEKSZOBÄBA VEZETTE. Csöndben kinyitotta az ajtót, lábujjhegyen az ágyakhoz ment, megnézte, hogy a gyerekek alszanak-e, majd suttogva mondotta: — Nézd csak, milyen édesek, gyönyörűek! Különösen akkor imádom őket. amikor nyugodtan alszanak. Azt mondják, hogy a gyermek alvás közben nő ... Galina nem válaszolt. Egy ideig nézte az alvó gyermekeket, majd visszament a másik szobába, ahol a férfiak még mindig a tévé-kommentátort hallgatták: „Legjobb műkorcsolyázóink az idén két nagy nemzetközi versenyen vesznek részt. Előbb az Európa-bajnokságon. majd a világbajnokságon ...“ Mitya Galina mellé ült. — A szüleinél lakik? — kérdezte. — Nem, sajnos, már régen egyedül vagyok. Beszélgetésüket Vjerka szakította félbe. Mitya néhány percig hallgatta Vjerka lotyogását, majd elköszönt. Néhány perccel későbben Galina is távozott. Nagyon meglepődött, amikor a bérház kapujában a várakozó Mityát megpillantotta. # # # Galina néhány nappal később egy nagyon kedves, jómodorú fiatalemberrel ismerkedett meg. Andrej nagyon megtetszett neki. — Milyen könyvet vásárolt? — kérdezte Andrej. — A Katalin palotáról most kiadott új művet vettem meg. — Ismerem. Szép és értékes könyv. — Engem nagyon érdekel, mert a palotában dolgozom. Szobrász, restaurátor vagyok. — Azt hiszem, tíz éve, hogy utoljára a palotában jártam. Akkor még csak néhány terem épült újjá. Nagyon érdekel, ha megengedi, a napokban felkeresem... * * * Galina nagyon várta Andrejt, de nem találkoztak. Ismét ellátogatott Vjerkához. — Mityát meg kell nyerned! Adok neked egy jó tanácsot. Törődj vele egy kicsit: Lepd meg! Kössél neki egy szép szvettert. Biztosan örül majd neki. — Sajnos, arra most nincsen időm. # # # Mitya öntelt, beképzelt volt. Galinának ez nem tetszett. — A közös munkának nincsen értelme — magyarázgatta Mitya. — A közös munkára eddig még mindig ráfizettem. Agyondolgozom magam; nagyszerű ötleteim vannak, a sikert mégis mások viszik el. — Vannak olyan emberek, akik mindenáron hírnevet akarnak szerezni, és céljuk elérésénél semmitől sem riadnak vissza. — Valami igazság van ebben, az embernek munkatársaival szemben is nagyon elővigyázatosnak kell lennie, — mondotta Mitya, majd megkérdezte: — Hány éve dolgozik a palotában? — Hat éve. — És hány évig marad még ott? — Lehet, hogy tizennyolc, lehet, hogy húsz évig. És ha nem jön valami közbe, lehet, hogy tovább is. — Szeretnék valamit kérdezni. De kérem, ne sértődjön meg. — Tessék! — Tételezzük fel, semmi sem jön közbe és ön húsz évig dolgozik a palotában. Egy szép napon befejezik az újjáépítést és Rostelli, Sztaszov meg a többiek ismét régi fényükben ragyognak. És hol marad majd az ön sikere, elismerése? Addigra ötvenéves lesz, és nem marad annyi ideje, hogy valami önállóat alkosson. És akkor vetődik majd fel a kérdés: minek is élt...?! Az ön neve csak a fizetési listákon szerepel majd . .. Semmi több! Ez az ön életcélja ... ? — Hogy engem nem ismernek? Dehogyis nem! Munkatársaim, barátaim mind ismernek, tudják, hogy milyen munkát végzek, és ez nekem elég. Nem törekedtem soha a hírnévre ... * * * Petya izgatottan várta nővérét, Galinát. — Találd ki, kivel jöttem? — kérdezte. — Kivel? Ritával! — Dehogy! Ritával összevesztem, szétváltunk. — Miért? — Hogy őszinte legyek: magam sem tudom. Nem értettük meg egymást. De találd ki, kivel jöttem? — Fogalmam sincsen. — Mitya nagyszerű fiú! — Már megismerkedtetek? Hol van? — Fürdik. — Eljött, azt hitte, otthon talál. Valamilyen fontos ügy miatt keres... De nekem volna egy kérésem. Évfolyamunk Moszkvában ünnepli az új évet, és ... — Tudom, te is cl szeretnél menni. Rendben van, adok pénzt, elmehetsz. — Mitya nagyon rendes gyerek. És milyen szerencséd van neked ... — De mondd csak: mi van Ritával? Hiszen szerettétek egymást... — Hát, szerettük... De miért maradjunk együtt, ha nem értjük meg egymást. Te ezt nem érted ... Te úgy gondolkozol, mint a vénasszonyok. De van egy örömhírem részedre: Mitya gyönyörű szövetkezeti lakást vesz. — Hagyd már abba! Ne fecsegjél annyit! Mi közöd van Mityához ... ? — Miért ne volna közöm a te boldogságodhoz? Hiszen az öcséd vagyok! De hagyjuk most ezt! Volna egy nagy kérésem: Ugye, a Divatcsarnokban van összeköttetésed? — Vannak ott ismerőseim, miért? — Nem tudnál oda egy kislányt beprotezsálni? — Milyen kislányt? j — Én udvariok neki. — És mit akar ott csinálni? — Kitűnő alakja van és nagyszerűen mozog. Elsőrangú manöken lehetne belőle. Felhívhatom? Itt van a palotában. — Most nincsen ahhoz kedvem, hogy a legújabb szerelmeddel megismerkedjek. — Kegyetlen vágj'. Nem értesz meg engem! Te álomvilágban élsz. Ébredj már fel... ! És ólyan nagy dolog gz, ha szólsz egy-két jó szót az érdekében? Ugye, megteszed ... ? ' * # * Galina nem válaszolt. Bekapcsolta a rádiót és az elbeszélést hallgatta: „ ... A háború kitörésekor hárman voltunk. Édesapám, édesanyám és én. Édesanyám a ruhagyár igazgatónője volt. Nagyon szépen gitározott. Éppen aznap tört ki a háború, amikor az egyik Leningrádhoz közeli faluba nagyanyámhoz érkeztünk. Édesapám azonnal bevonult katonának, Lenin grádot védte. A faluhoz is közeledett a front. Valamennyien a közeli erdőbe menekültünk. Arra már nem is emlékszem, hogy milyen sokáig csatangoltunk, meneteltünk céltalanul. A fasiszták bekerítették az erdőt. Minket elfogtak. Az egyik fasiszta katona az anyámhoz lépett, mondott neki valamit, majd leütötte. Anyám a földre esett. A katona rugdosni kezdte a fejét, majd csizmájával rátaposott. Anyám feje vérezni kezdett, majd néhány perc múlva meghalt. Megölték ... Engem egy táborba vittek, ahol sok hozzám hasonló sorsú gyerek volt. Amikor közeledett a felszabadító szovjet hadsereg, a gyerekeket egy nagy helyiségbe terelték és leöntötték benzinnel. Élve akartak minket elégetni. A tervük azonban nem sikerült, mert a felszabadítók váratlan támadásukkal elfoglalták a tábort és kiszabadítottak minket. A gyerekek szétszéledtek. Azt hiszem, mindenkinek volt hová mennie, de nekem nem. Egyedül maradtam, senkim sem volt. Hozzátartozóimat keresem: Zinajda Danyilovna Szupronyenkónak hívnak ... * * * — Fontos szolgálati útra megyek — újságolta Mitya Galinának. — Lehetséges, hogy két hétig is elleszek. Nagyon örülnék, ha meglátogatna. — Nagyon sok dolgom van, de lehetséges, hogy sikerül egy-két szabadnapot kapnom. Galina azonban Mitya öntelt és fiú viselkedése miatt másképpen döntött. Elhatározását Caregradszkij professzor Mityáról alkotott véleménye is elősegítette. De a főok az volt, hogy Galina nem Mityát, de mást szeretett: Andrejt, akivel csak rövid néhány percig beszélt, de annyira a szívébe zárta, hogy nem tudta elfelejteni. Barátai nagyon csodálkoztak rajta, de még jobban akkor, amikor Galina kijelentette: — Rövidesen férjhez megyek... —Vége— 15
