A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-17 / 46. szám
(1852 — 1913) A dél-csehországi Miroticében született százhúsz évvel ezelőtt 1852. november 18-án Mikoláš Aleš, aki minden idők cseh festői közül a legközelebb állt a cseh néphez, s akit a csehek még ma is legnagyobb festőjükként tartanak számon. Tanulmányait a prágai akadémián végezte. Igazi mestere azonban Josef Ménes volt, az ő nyomában indult el és fejlesztette tovább művészetét, ö is a nemzet sorsát tartotta szem előtt, azonban Aleš művei már egészen más korban születtek, mint Ménes vásznai. Ménes művészetének gyökerei az örömteli, bizakodó 1848-as időkbe nyúlnak vissza, míg Aleš művészetére az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés által a csehekben kiváltott csalódottság nyomta rá bélyegét. A fiatal cseh burzsoázia 1848-ban elérte, amit akart, és az egyszerű emberek sorsa, akikkel együtt küzdött azelőtt, most már nem érdekelte. Az a polgárság, amely még ünnepelte Ménest, Aleš idejében már kozmopolitává vált és a nemzeti hagyományok helyett a külföld felé orientálódott a polgárság mellett a művészek legtöbbje is. Aleš nem tartott velük. Ö tovább küzdött a felvilágosodás és a nemzeti újjászületés eszméiért. A dicső történelmi múlt, az egyszerű ember élete, vágyai, dalai, mondái és regéi lettek művészetének kimeríthetetlen forrásává. Amilyen szeretettel olvasták az emberek Jirásek műveit, úgy szerették Aleš művészetét is. Barátjának, Snajdaufnak írta a következő sor rókát, amelyekben a néphez való viszonyáról val: „Képeimmel örömet akartam szerezni földijeimnek. Hidd el, hogy az egyszerű ember sokszor jobban kiérzi a munkámból az örömet, mint az úgynevezett művelt ember.“ Aleš nagy tehetségű, jónevű festőnek indult. Nem azonosult már diákkorában sem az akkor divatos nazarénus alkotásmóddal. Túl nagy tehetség volt ahhoz, hogy tévútra hagyta volna magát vezetni. Nem tudta elviselni az Akadémia fojtó légkörét. Az iskola keretein belül folyó egyoldalú nevelés sem volt az ínyére. Az egyhangú kartonrajzok mellett festeni is meg akart tanulni. Az olajfestés rejtelmeibe diáktársa, Chittussi vezette be. Alapjában véve azonban autodidakta volt, s emellett a lengyel Ján Matejko festészete hagyta a legmélyebb nyomot Aleš korai olajképein. Festményein előszeretettel dolgozta fel a cseh és az európai történelemnek azokat a mozzanatait, amelyek a nemzeti és az emberi szabadságért folytatott harcokkal voltak kapcsolatban. 1877-ben festette híres képét, a Huszita tábor-t s ugyanebben az évben a bámulatos Rákóczi induló-t. A képet nézve szinte fülünkbe cseng Berlioz zenéjének pattogó ritmusa. Az indulót játszó cigánylány aktja és mozdulatai, valamint a vonuló lovasok széles gesztusai, mozgása mind a zene pergő ütemére történnek. Aleš nemcsak ezen a képen nyúlt a cigány témához. Több más képéhez is a cigányok életéből meríti témáját. Aleš számára a cigány, a lázadó, a rebellis szimbóluma volt. Aleš olajtechnikája nem volt egységes. A robusztus ecsetkezeléstől a finom lazúrozásig mindent felhasznált a motívumtól függően (Oldfich halála, Hunok stb.). Az első — és sajnos az utolsó — nagy lehetőséget fiatalon kapta meg. Ženišekkel együtt freskókkal díszítette az 1877-ben tető alá került prágai új Nemzeti Színház foyer-ját. Aleš az előcsarnok lunettáit kapta meg, s ide tervezte legmonumentálisabb alkotását, a Haza című ciklusát. Mikor reá esett a választás, hogy freskókkal díszítse az előcsarnokot. Itáliába utazott tanulmányútra, ahol Michelangelo és Ghirlandajo módszerei keltették fel leginkább a fiatal művész érdeklődését. A freskókhoz készített kartonokon felhasználta itáliai tapasztalatait is, azonban mégis tipikusan aleši mű ez a ciklus. Nagy kár, hogy mégis Ženišekkel javíttatták ki a freskóterveket, s így azok veszítettek kifejezőeréjükből. A freskók kivitelézését is Ženíšekre bízták, mivel Aleš vérbő előadásmódja a színház építői szerint nem illett bele a neoreneszánsz stílusú keretbe. A történetet, amit elmond, régi kéziratok és mondák alapján maga költötte. Egy hős életútját meséli el a freskókon. A ciklus az őrség a határokon c. kompozícióval indul, majd a Mondák és sorsok c. képpel folytatódik, amelyen a gyermek ifjú hőssé válik. A Domažlice c. kartonon hősünk megismerkedik a harc könyörtelenségével és szörnyűségeivel. Aleš az ifjút elvezeti Csehország minden jellemző helyére a ciklus többi darabján. Gyógyforrások, Érchegység, Dvür Králové, Otava stb. a sorozat egyes képei. Aleš ezen a cikluson kívül egy sor más témájú sorozatot is alkotott. Legjelentősebb közülük az 1876-ban festett Érzékek, ahol az érzékszervek hagyományos allegóriái helyett szintén a cseh történelem dicső időszakait és hőseit eleveníti meg. Az Elemek című ciklus színhelyét Európán kívülre helyezi — az észak-amerikai indiánok harca mellett tör lándzsát ezeken a szénrajzokon (1882). 1891-ben született meg egy rég dédelgetett terv nyomán. Az ószlávok élete, melyet, amint levelei tanúsítják, szeretett volna mint monumentális alkotást is realizálni. Az igazi Alešt, azonban dalokhoz, mesékhez, regényekhez készült illusztrációi alapján ismerhetjük meg. Egyforma odaadással illusztrálta Mácha Május című lapját és a gyermekkönyveket. Rajongott a népdalokért, ezekhez szintén rengeteg illusztrációt készített. Népdalillusztrációban legtöbbször szülőhelye, Mirotice és környéke jelenik meg a rajzokon, dimbes-dombos tájaival, apró halastavaival. Csak korai illusztrációi kötődnek szorosan á népdalok cselekményéhez. A Háború lesz, háború dalciklushoz készült rajzok (1894) a témakör jól sikerült darabjai. Aprócska rajzain odaadással dolgozik, még akkor is, ha azok egy népi kalendárium vagy álmoskönyv számára készülnek. Jól ismeri az embereket, a tájat, a természetet. Könnyed vonásokkal alkot figurákból, ornamensekből és természeti motívumokból elbűvölő kompozíciókat. Hajlottabb korára megvalósultak ifjúkori álmai is. Egy sor általa tervezett monumentális alkotás díszíti Prága és a vidék épületeit. E sgrafittók is szerves részei Aleš ouvre-jének, s rajtuk is a nagy idők nagy eseményeit örökíti meg a legszívesebben. Itt érezhető leginkább, mennyire mélyek művészetének gyökerei és hogyan viszonyul a cseh művészet hagyományaihoz. TALIGA ISTVÁN A sajtóban napjainkig is több jelentős értékelés foglalkozott a csehszlovákiai magyar műkedvelő népdalénekesek és éneklő csoportok „Tavaszi szél vizet áraszt...“ címen meghirdetett versenyének országos döntőjével, amelyre 1972. október 14-én került sor. Az ismétlések elkerülése végett igyekszünk olyan szempontokat felvetni, amelyekről tudomásunk szerint eddig még nem sok szó esett, de amely szempontok némileg mélyebbre ásva igyekszenek megvilágítani a verseny utolsó stádiumának — a döntőnek színvonalát. Ilyen fontos mozzanatnak tartjuk a verseny körzeti selejtezőit, járási és kerületi elődöntőit. Mielőtt azonban rátérnénk ezekre a rendezvényekre, ugorjunk talán még egyet visszafelé. Érdemes felidézni az ötvenes évek elejét, amikor a CSEMADOK munkássága még csak kibontakozóban volt. Bizonyára többen emlékeznek arra, hogy jónéhány cikk jelent meg a néphagyományok megismerésének, ápolásának, terjesztésének és gyűjtésének fontosságáról már a Hét elődjében a Fáklyában is. Kodály Zoltán pedig már TAVA S ZI az 1905-ös gyűjtéseiben is felhívta a figyelmet az eredeti népdalok művelésének, éltetésének fontosságára, ugyanis a városi kultúra, a műdalok, a magyar nóták özöne már abban az időben is kezdte elönteni a falut és egyre inkább kezdte háttérbe szorítani az ősi népdalokat. Mi történt azonban az ötvenes években? Sajnos, csak annyi, hogy ama bizonyos cikkezésnél nem sokkal jutottunk tovább, az elméletet e téren nem követte gyakorlati munka a népdalok közkinccsé tétele érdekében. 1968-ban már sikerült ugyan a CSEMADOK- nak megszerveznie egy versenyt. Csak sajnos az akkori verseny irányelveinek a lefektetéséig nem tudtak eljutni. Az 1968-as rendezvény inkább az énekeseknek, vagyis a dalok előadásmódjának a versenye volt, s a versenyen még vegyesen szerepeltek népdalok, műdalok, cigánydalok és táncdalok. A második népdalversenyre 1970-ben került sor. Ezen a versenyen kezdtek kikristályosodni a lényeges célok. Előtérbe került a népdal tartalmának értékelése. A versenyen már éneklő csoportok is részt vettek és felelevenítették a falu hagyományos közös éneklését. A népdalénekesek és éneklő csoportok 1972. évi
