A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-10 / 45. szám
37. Planck megértette és beleegyezett. Martina két hétig maradt nála a szanatóriumban, de mikor szállodai szobájába visszatérve meglátta magát a nagy tükörben, elrémült. Az istenért, ilyen elkínzottan és hervadtan nem jelenhet meg Toman előtt. Nem sokáig gondolkozott, felutazott a Semmeringre, hogy az erős hegyi levegőn magához térjen a testi-lelki megrázkódtatásból. Június második felében ott érte az orosz nagykövetség értesítése, hogy férje végre valahára útra kelt, Pusztozerszkből hajón megy Arhangelszkba. Martina azonnal visszatért Bécsbe. Most már semmi sem gátolhatja meg, hogy Toman elébe menjen. A nagykövetségen is osztották a véleményét. Ismét szétröpültek a sürgönyök, az övé a Jeges-tenger partvidékére, a hivatalos távirat pedig a zászlódíszbe öltözött Pétervárra, ahol Poincaré látogatását várták. A boszniai városban, amelyre Martina csak halványan emlékszik, eldördül a végzetes lövés. Záporoznak az ultimátumok. Martina baljós előérzetében a nagykövetségre siet. Minden helyiségben kapkodás és zűrzavar, a személyzet felnyalábolt aktacsomókkal futkos ide-oda, mindenfelől dong a kalapács a beszögt - zett ládákon, Martina számára senkinek sincs ideje, kétségbeesése nem érint senkit, csak hűvös, elutasító arcokkal találkozik, már-már feladja a kilátástalan küzdelmet, de ekkor megpillantja Alexandr Igorovics Aljuhin titkárt, összetett kézzel odaugrik hozzá, ő biztosan nem hagyja tanács és segítség nélkül. Aljuhin eleinte csak a vállát vonogatja... igen, küszöbön áll a háború, a nagykövetség távozásra készül... — Mi lesz velem, a férjemmel? Vigyen engem is magával! — tör ki Martinából a kétségbeesés, de válami nagyon gyerekes dolgot mondhatott, mert Aljuhin nem tudja elnyomni mosolyát: — Az lehetetlen, asszonyom, teljességgel lehetetlen. Martina közel van az ájuláshoz. Aljuhin végre megkönyörül rajta és beviszi az irodájába. A háború tartama alatt Ausztria- Magyarországon a semleges Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége intézi majd az orosz birodalom érdekeltségeit, magyarázza Martinának. Ezért nem tehet többet, minthogy kiállít neki egy ajánlólevelet, azzal keresse fel Oakroyd urat, a követség első titkárát. Volna még egy lehetőség: találkozzon férjével semleges területen, például Stockholmban, ö, Aljuhin a maga részéről Pétervárott mindent elkövet, hogy Toman docenst mint ellenséges állam polgárát ne helyezzék rendőri felügyelet alá. Martinának itt viszont azt kell keresztülvinnie, hogy útlevelet kapjon a semleges külföldre. Megértette? Igen, Martina nagyon is érti: minden, amit eddig tett, hiábavaló volt, mindent újra kell kezdenie, a tárgyalásokat, az intervenciót, a harcot. Elbúcsúzott Aljuhintól, kezében a kegyelmes úr sajátkezű aláírásával ellátott ajánló levéllel. Minden tagjában ernyedtséget érzett, de összeszorított szájára már kiült a konok eltökélt vonás: nem hátrál meg az újabb, és első pillantásra legyőzhetetlen akadályok előtt. Még aznap rohamot indított Ch. G. Oakroyd úr ellen, mert előnyösnek tartotta, hogy addig beszéljen vele, amíg Aljuhin Bécsben tartózkodik. Nem tévedett. Az amerikai követségi titkár még az ő jelenlétében érintkezésbe lépett orosz kollégájával. Hosszú beszélgetésük szemlátomást mély hatást tett rá, mert a beszélgetés befejeztével őszinte csodálatáról biztosította Martinát. Rendületlen igyekezetét, törhetetlen akaratát sportszempontból fogta fel... legalábbis így fejezte ki magát, mikor meleg kézszorítással támogatását ígérte. Martina jól sejtette. Mindent elölről kellett kezdenie. Futkosás a minisztériumba, a svéd konzulátusra, távirati engedély kérvényezése, hogy Toman megtudja, milyen lépéseket tesz, ismét hajsza, feszültség, bizonytalanság. Mialatt körülötte folyt a mozgósítás, ő is mozgósította a bécsi és prágai befolyásos kapcsolatait, ide-oda utazgatott a két város között, nem hagyott ki senkit, aki valamiképp segítségére lehetett. A gond, a harc hetei. Egy forró augusztusi napon a posta egy levelet kézbesített neki. Az írás ismerősnek rémlett, de a borítékban csak egy fényképet talált. Fiatal férfi egyéves önkéntesi uniformisban. Hirtelenében meg sem ismerte, de aztán ... Mintha egy vékony lángnyelv a szívéig kúszott volna. Felkiáltott fájdalmában. Karai! Tanácstalanul meredt a képre. Hiszen Erlebach ... De egyszerre mindent megértett. Elszörnyedt. Hát annyira szereti, hogy nem akarja túlélni az elvesztését, és inkább önként keresi a halált? Ö pedig cinikus számítással gyanúsította! Martina tenyerébe temetett arccal sokáig, nagyon sokáig ül mozdulatlanul, mintha valami gonosz varázslat szoborrá változtatta volna. Még sohasem érezte magát ilyen tehetetlennek és ilyen ... vétkesnek. Már nem képes ujjongó örömmel gondolni Tomanra és kettőjük találkozására, mint eddig. Előbb vagy utóbb valósul meg a találkozás, már nem róla és nem az ő boldogságáról van szó. Tomanról van szó. Csakis Tomanról. Legalább Tomant kell boldoggá tennie, ha a másikat kétségbeesésbe kergette. Kárpótolnia kell mindazért, amit sohasem szabad megtudnia. Odaadó, gyöngéd gondoskodással, önfeláldozó szolgálattal . .. igen, így kell Tomant szeretnie. A másikat pedig elfelejti. Augusztus vége felé járt az idő. A bécsi Északi-pályaudvar boltozata alatt mozgásba jött a berlini gyors. Martina szíve a torkában dobogott. Bármi történjék, a kocka el van vetve, már nincs visszaút. Ügy mint akkor, mikor szívére szorított kézzel állt apja dolgozójának ajtaja előtt, most is csak előre mehet. A jövőbe. Egy életre szóló szolgálatot és odaadást vállalva. Mégis megremegett, mikor hirtelen kivilágosodott körülötte, és a vonat kigördült a pályaudvarról. A kerekek dübörögve röpültek át a váltókon, a sínek szabad térbe jutva mintegy megelevenedve kúsztak, kanyarogtak,' tekeregtek, akár a felingerelt kígyók. Martina már régen megkezdte a játszmát, de még sohasem látta ilyen világosan, mekkora a tét. Pedig még csak most jön a neheze. Hosszú vöröskeresztes kórházvonatokat hagytak el, a nyitott ablakon át karból- és jodoformszagot hozott a szél. A gyors a pályaudvarról kiérve egyr^e sebesebben robogott. Martina egyedül ült a fülkében. Verőfényes, meleg nap volt. A tiszta, áttetsző égbolton lomhán úszott egy sűrű, fehér gomolyfelhő. Vénasszonyok nyara! A gyors elhagyta a külvárost és átzakatolt a Dunahídon. Martina az idő távlatából most még egyszer áttekintette előkészületeit. Svédországba ugyan nem kapott útlevelet, ahogy eredetileg remélte, de ezzel végül is megbékült. Legfeljebb háromnapi különbséget jelent. Stockholm helyett a Baltitenger németországi partvidékének legészakibb pontján találkozik Tomannal, egy lépéssel sem délebbre. Voltaképpen szerencse, hogy Toman visszatérése útlevélnehézségek és hoszadalmas tárgyalások miatt enynyire elhúzódott. Ezáltal időt nyert, hogy a sok megrendülés után erőre kapjon, és minden figyelmét óvintézkedésekre összpontosíthatja, nehogy valamiképp kipattanjon a csalás, amelyre Toman jövőjét és boldogságát akarja felépíteni. Mindenekelőtt megfontoltságra van szüksége, hogy a titoktartást, már amennyire az emberileg lehetséges, biztosíthassa. Ezért gondolatban viszszatért a franciaországi napokhoz, mikor reggeltől estig vívói készenlétben állt váratlan véletlenek betörése ellen. A biztonság szokott érzéséből feszült éberségbe csapott át. Az átmenet nem könnyű, de nincs más választása. Akárcsak valaha La Baule-ban, mikor átköltözött testvére szobájába, most is eltökélte, hogy következetességgel jár el, és minden lépésnél felteszi magának a kérdést: hogyan viselkedne Sylva az ő helyében? Az első követelmény: el kell tüntetnie minden nyomot. Karai ugyan a harctérre ment, de nem csak Karairól van szó. A tanúk is kényelmetlenné, sőt veszélyessé válhatnak. Veszélyes például az egész bubeneci villa. A villa környéke. Stadler! A villát tehát elcserélte egy házért, és lakásért a Riegr rakparton, még Erlebach is elismerte, hogy előnyösen. A belső berendezést részben átszállította a šumavai házba, részben új otthonában helyezte el. Az új tulajdonos a villával együtt Hadrabát is átvette. Cilkától szintén ügyesen megszabadult, Erlebachné nővére, akinek Cilka már régen megtetszett, nagyobb fizetést ígért neki, és elvitte magával Pestre. Dupla fizetés és Budapest ... ennek a csábításnak Cilka nem tudott ellenállni! Mit tehetett volna még? Intézkedéseit végiggondolva elégedetten állapította meg, hogy nem feledkezett meg semmiről, és alapjában véve sokkal nyugodtabban tekinthet a viszontlátás elé, mint ahogy Sylva tekinthetne, ha élne. Martina mégsem nyugodt. Ha közelgő találkozásukra gondol, nyugtalanítón kísérti izgalmas találkozása az apjával. Csakhogy Tomantól távol áll a gyanakvás, eszébe sem fog jutni, hogy próbára tegye. Toman nem ismeri a szövevényes utakat, amelyeken eljutott a kínzó függőség, a gyűlölet, sőt a kifosztottság érzéséhez. Vele sohasem folytatott olyan beszélgetést, mint az apjával, és ahogyan most Sylvát ismeri, Őt akkoriban más gondok foglalkoztatták. Tomant egyébként már első levelében megismertette az eseményekkel, amelyek távollétében és látszólagos halála óta történtek. Legaprólékosabban az öreg Tomanné elhunytét írta le, apja halálának szándékosan kevesebb helyet szentelt. Mit is írhatna a túlfeszített munka következtében beállt szélütésről! Martina haláláról számolt be legrövidebben. Röviden, de bensőségesen. Levelének ezt a részét különösen sikerültnek találta. Tartózkodó szavaiból meleg fénnyel világított Martina emléke, a maga fájdalmát oly tompítottan és mégis meghatóan ecsetelte, hogy biztosra vette a kedvező hatást. Futólag persze azt is megemlítette, hogy élete kockáztatásával próbálta testvérét megmenteni. Így gondolkozott: mire találkozunk, Toman beleéli magát a változásokba és megbékül velük. Túlhaladott múlttá halványodnak benne. Ez a gondolat nem is igen nyugtalanítja. Más dolgok tartják bizonytalanságban. Toman Sylvához írt leveleinek minden legapróbb részletét emlékezetébe véste, de mit ér vele, ha Sylva leveleit nem ismeri, fogalma sincs a tartalmukról, sem a forma, a kifejezés finom sajátosságairól, nem tudja, mi játszódott le köztük házaséletük szerencsére rövid ideje alertt! Eleinte tapogatózni fog, mint a kormányos, aki vaksötét éjszakában kormányozza hajóját a zátonyos, sziklás, ismeretlen tengeren, A bizonytalanság perceiben környezete magatartásában talált megnyugvást; eszébe jutott az öreg Pauliac, madame Charpy, a francia szobalány, Fanny néni, bécsi cselédségük, Cilka, Hadraba, és mindenekelőtt Karai. Karai emléke visszaadta nyugalmát és önbizalmát. (Folytatjuk) 12
