A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-10 / 45. szám
t lisiKSii tsíjsil: A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk szépségeiről és történelmi nevezetességeiről. TÁTRAI ÚTIKALAUZ TERMÉSZETJÁRÓ BARANGOLÁSAINK SORÁN többször is ellátogattunk a Magas Tátrába, ám olyankor csak a hegység egy-egy részét mutattuk be, š bár beszéltünk a Tátra betelepülésének történetéről is, úgyszólván soha sem említettük a Magas Tátra földrajzi helyzetét, geológiáját, növény és állatvilágát és nem szóltunk a tátrai túrákról általában. Most tehát hézagpótlóként úgy mutatjuk be Közép-Európa legnagyobb hegységét, hogy a földrajzi alapismeretekkel kezdjük. A középponti Kárpátok — amelyek a Kárpátok hegyrendszerének legészakibb részét alkotják — egy nyugati és egy keleti félre tagolódnak: az Árva-Liptói havasokra és a Tátrára. Az utóbbi ismét * három részre oszlik: a nyugati rész a Liptói-Tátra, a— keleti a Bélai-mészhegység, míg a középső helyet a Magas-Tátra, az egész Kárpátoknak legmagasabb és legvadabb hegycsoportja foglalja el. A Magas-Tátra tehát nem egy elszigetelten álló hegycsoport, hanem a szomszédos hegységekkel szorosan összefüggő tagja a »Kárpátok hegyrendszerének. Határai nyugatra — a Liptói-Tátra felé - a Liljowe-hágó, keletre — a Bélaimészhegység felé — a Kopa-hágó. A Magas-Tátrának ilyenképpen 26 kilométer hosszú a főgerince, amely azonban nem egyenes vonalban húzódik, hanem egy délre messze kikanyarodó ívet ír le. A főgerinc mind délre, mind északra számos mellékágat bocsát ki, melyek közül a délre kiágazókból nőnek ki a legmagasabb ormok. 2300 méter átlagmagasságával messze felülmúlja a szomszédos hegycsoportok magasságát. Ormai közül hat meghaladja a 2600 métert, a Gerlahfalvicsúcs 2638 méter, a Lomnicicsúcs 2634 méter, a Jégvölgyi-csúcs 2630 méter, a Fecsketorony 2625 méter és a Markazittorony 2611 méter magas. Tizennégy csúcs magassága 2500 és 2600 méter, harminckettő pedig 2400 és 2500 méter között mozog. A GERINCELÁGÁZÁSOK GAZDAG TAGOZÁSÁNAK megfelelően a Magas-Tátrának a völgyhálózata is igen sűrű. A fővölgyek mélyen benyomulnak a hegység belsejébe és gyakran amfiteatrumszerű katlanokkal zárulnak. A völgyek lejtése többnyire nem egyenletes, hanem teraszszerűen lépcsőzött, az egyes völgyteraszok között magas és meredek lépcsőkkel, úgynevezett tófalakkal. A völgyteraszok többnyire teknőszeruen bemélyednek. ennek köszönheti a Magas-Tátra, hogy gazdag tavakban, az úgynevezett tengerszemekben. Ez az elnevezés onnan ered, hogy a Tátra hegyi tavai a régi néphit szerint földalatti összeköttetésben állanak a tengerrel. Ennek természetesen semmi tudományos alapja nincsen. Ám ezek a tavak adják meg a tátrai völgyeknek annyira sajátos szépségét, és igazi ékei a környező hegyi tájnak. A tavak felülete, mélysége és fekvésük magassága nagyon különböző. A legnagyobb tó a Wielki Staw a lengyel tócsoportban, aztán a Halas-tó, a Czarny Staw és a Csorba-tó. A Wielki Staw egyben a legmélyebb tó is, 78 méter, és nem mint sokan gondolják, a Csorba-tó, mely csak mintegy a nyolcadik helyet foglalja el. A Magas-Tátra geológiai összetétel szempontjából gránithegység. Más kristályos kőzetek, mint csillámpala vagy gneisz csak szórványosan, keskeny sávokban találhatók a gránit között. Az üledékes kőzetek a Tátra fő tömegétől északra húzódnak szélesebb övben, magában a hegységben azonban csak egyetlen helyen, a Sírokén lépnek a felszínre. A Magas- Tátra tehát a szó legigazibb értelmében vett gránithegység. SOKAN SAJNÁLATTAL KONSTATÁLJÁK, hogy a Magas-Tátrának ma már egyetlen gleccsere sincsen. Bár egykori eljegesedésének nyomai még ma is számos helyen észlelhetők. Az eltűnt, jégkorszakbeli glecscserek a legtöbb völgyben hatalmasan kifejlett morénákat hagytak hátra, ahol pedig a havasi jellegű völgyek alját nem borítja törmelék, a felszínen maradt sziklafelületek igazolják a gleccsercsiszolások nyomait. A Magas-Tátra,azonban, eltekintve attól, hogy egyetlen gleccsere sincs, teljesen magashegység, vagy más szóval óriáshegység jelleggel bír. Kopár kősziklából álló, merész alakban feltörő csúcsai többé-kevésbé meredek sziklafallal nőnek ki a völgyekből, míg egymással többnyire szaggatott, éles gerincekkel függnek öszsze. A hegység sziklacsúcsainak tövéből omladéklejtők húzódnak le a völgyeknek ugyancsak omladékkal borított aljához. A magasan fekvő völgykatlanokat és lejtőket sok helyütt borítják hómezők. Örök hó azonban már csak a mélyebb szakadékokban és rejtett völgykatlanokban található. A terepviszonyok ilyen alakulásának megfelelően a tátrai hegyi túrák csaknem kizárólagosan sziklatúrák, míg a hótúrák a kivételek közé tartoznak. Természetesen nem beszélve a téli időszakról. Általános hótúrák a hószakadékok bejárásából állnak. Ilyen például a Téry-horhos a Zöld-tó felől, a Bibircs nagy tarpataki hószakadéka, a Karcsmar-folyosó a Gerlahfalvi-csúcson vagy a Sátán-csorba a Menguszfalvi-völgy irányában. Igazi Tátra-túrának tehát a sziklatúrák tekinthetők. A terep változatos alakulása folytán e túrák is igen eltérő jellegűek, a járótúráktól a hatos nehézségi fokozattal jelölt legnehezebb mászótúrákig. AZOK AZ ORMOK, amelyek a hegység szélén emelkednek, többnyire laposabb lejtőkkel ereszkednek alá a hegység tövében elterülő síkságokhoz. Erről az oldalukról — omladékkal borított elsimuló lejtőjükön — az ormok minden nehézség nélkül járva érhetők el. Igaz, hogy a hegység belsejében is akadnak minden mászás nélkül elérhető ormok, tehát az átlagos turisták számára is, melyek közül csak néhányat említünk: a Nagy Morgás, a Hunfalvi-csúcs, a Siroka, a Középhegység, a Kis Viszoka, a Nagyszalóki-csúcs, a Koncsiszta, a Tupa, az Oszterva, a Tengerszem-csúcs, a Furkota-csúcs, a csorbái Szoliszkó, az Osztrá és néhány csúcs a Magas-Tátra lengyelországi oldalán. Annak, aki nem magára a mászás nehézségére és érdekességére helyezi a súlyt, hanem a csúcsoknak a lehető legegyszerűbb és legbiztosabb módon való elérésével elégszik meg, a tátrai csúcsok nagy részénél kínálkoznak olyan útvonalak, melyek lehetővé teszik az illető csúcsnak minden nagyobb nehézség nélkül való megmászását. A hegység látogatói, az üdülők, tehát az átlagos képességű turisták rendszerint ezeket a könnyebb útirányokat követik — ezért ezek a hegymászó kalauzokban mint „turistautak“ vannak megjelölve. Ezek az útvonalak rendszerint a hegyoldalakban, nagy szakadékokban vezetnek, melyeknek mérsékeltebb hajlása s lépcsőzött sziklái enyhítik a sziklaterep meredekségét. Mint például a Lomnici-csúcs, a Bibircs, a Gerlahfalvi-csúcs, a Sátán vagy a Tengerszem-csúcs szokásos útvonalai. Népszerűek a könnyen elérhető hágókból a csúcshoz vezető kevésbé szaggatott gerincek, így a Késmárkicsúcs, a Vöröstorony, a Jávor-csúcs, a Ganek vagy Triumetal szokásos útvonalai. A komoly hegymászó-túrák már nagyobb felkészülést kívánnak és két részre oszlanak, az úgynevezett gerinc- és faltúrákra. De ezekről, majd egyik legközelebbi cikkünkben szólunk. (k)
