A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-10-20 / 42. szám

kat. Nagyra becsülöm azokat, akik kiegyensúlyozott, takarékos mozdulatokkal közte dolgoznak. Itt nem elég az akarat; erő is kell hozzá. Itt nem elég az erő — akarat is kell hozzá. A gépek ugyan sokat segítenek, de melléjük talpig ember kell még ma is.

Sistereg a levegő, forró párává sűrűsödik a lehelet.

A kémény vidáman pipál. Trópusi hőség a szárítók gyomrában. Ezer fokon vajúdik, izzik a születő tégla, hogy néhány nap múlva a fütyörésző kőművesek megcsengethessék kalapácsukkal valamelyik építkezésen.

Rajtuk Lászlót kemény fából faragták. Sokan otthagyták már 25 év alatt a kemencét; ő kitartott. Halk szavú, szerény ember. Szinte nehezére esik, amikor kitüntetéseiről faggatom.

Először 1952-ben figyeltek fel rá. Elnyerte a legjobb kihordó címet. 1959-ben elismerő oklevelet kapott a szakszervezeti üzemi bizottságtól, 1960-ban már a Szakszervezetek Szlovákiai Bizottsága tüntette ki, 1961-ben az építőiparban szerzett érdemeiért kapott oklevelet, amit 1966-ban újabb oklevél követett, 1971-ben ismét kitüntették. Munkatársai és felettesei egyformán becsülik, mert

nemcsak a napi, heti és havi tervet igyekszik száz százalékra teljesíteni, hanem évek óta tagja a városi pártbizottságnak is, ahol példás magatartásával szintén kivívta elvtársai tiszteletét.

Ha a teljesítményét számokban akarom kifejezni, le kell írnom, hogy egyszerre több mint 300 darab téglát mozdít meg és szállít ki a kemencéből, ez több, mint egy tonna. Naponta húszezer darab téglát indít útnak, ami nyolcvan tonna. Mennyi is ez egy hónap alatt? És egy év alatt? Tessék kiszámolni és csodálkozni az emberi erő és akarat nagyságán.

Műszak végén megvártam a bronztestű kihordó munkást. Fürge és okos gépét gondosan átvizsgálta s helyére vitte. Búcsúzóul meg is veregeti piros hátát: Aludj jól, holnap találkozunk! Aztán elsietett a zuhanyozóba, hogy lemossa magáról a napi munka porát, verejtékét. Zengett, zuhogott a friss víz — s talán egy kicsit az én kedvemért is, de énekelni kezdett a simogató vízsugarak alatt: Én a téglagyárban lakom, téglaporos a kalapom ... Nemcsak én, hanem még az ablakban pirosló muskátlik is mosolyogva hallgatták ,,

KOVÁCS ISTVÁN

V

Mindig csodáltam a gyárkéményeket. Gyökerüket a föld mélyébe eresztik, homlokuk körül felhők kergetőznek. Büszkék. Erősek.

Rajtuk László, a tornaijai téglagyár kéményét csodálja, szereti már huszonöt év óta. ö is, a gyár is régi ismerősöm. Emlékszem, hogy még hallatszott az ágyúk bömbölése, amikor már a téglagyár munkásai elhatározták: megindítják a termelést. Nyílt seb tátongott a kéményeken — begyógyították. Sérülten nyöszörgött az ócska prés — újjá varázsolták az alkotni vágyó kezek. Bizony, nagy ünnep volt az a nap, amikor először megmozdultak a súlyos kerekek, s a vágóasztalon sorakozni kezdtek a békés, építő jövőt ígérő szabályos téglák.

Á téglagyárban ma sem könnyű a munka. A háború utáni években pedig szinte minden munkát még

kézzel végeztek az emberek Testét gyötrő, verejtéket szívó primitfv módszerekkel dolgoztak a munkások. Azóta jó sok esztendő elmúlt már, s a régi gyár fokozatosan eltűnt. Üj automata gépeken dolgoznak az emberek. A termelés a tízszeresére nőtt, s lényegesen könnyebb a munka is. Az üzem bővítése most is lázasan folyik. Két év múlva egy teljesen új automata gyár dolgozza fel a szelíd gömöri dombok agyagját. Az évi kapacitás — csökkentett létszámmal is — 43 millió téglaegység lesz.

Büszkén újságolja ezt a gyár törzsgárdájához tartozó Rajtuk László, aki 25 év óta téglakihordó. Ez a legnehezebb munka az egész gyár területén. A forró kemencében állandóan 70—75 fokos a hőség, ez alaposan megviseli a kihordó munkásokat: Szerencsére

már nem talicskával, hanem önjáró hidraulikus targoncával végzik az egykor izmokat szaggató kihordást. A munka kora reggel kezdődik : hajnalban elviselhetőbb a forróság mint napközben. ^

Forró szikrák, robbanó bombák pattognak a sistergő tégla pórusaiból. Az inget s izmot gyakorta megpörkölik ezek a földből és fűzből születő parányi üstökösök. Jól ismerem ezeket a földi meteoro-