A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-20 / 42. szám
Az Ausztrália gazdagsaganak forrása sokáig a gyapjú és a hús volt, újabban egyre nagyobb szerepei játszik azonban a bányászat és a kohászati ipar AUSZTRÁLIA Pinchgut sziget nevét nem találjuk meg Ausztrália legrészletesebb térképén sem. Persze hogy nem. Hiszen ezt a nevet, amely szó szerint „gyomorkorgást“ jelent, Fort Denison-ra változtatták s a sziklasziget nagy részét dinamittal felrobbantották, hogy elhelyezhessék annak az öt ütegnek az egyikét, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy Sydney kikötőjét őrizzék. De a név így sem tűnt el nyomtalanul Ausztrália történelméből. Évszázadokon át ugyanis a sziget elrettentésül szolgált annak a több százezer deportáltnak, akiket erre az egész kontinens kiterjedésű hatalmas fegyenctelepre hurcoltak a Dél Keresztje alatt. És hosszú évekig szolgált, mint kisebb büntetőtelep azon a nagyobb fegyencgyarmaton belül. Mindazok a fegyencek, akik itt újabb vétséget követtek el, lett légyen az gyilkosság, lopás vagy szökési kísérlet, Pinchgutra kerültek. Ha súlyosabb bűncselekményt követett el valaki, nyakánál fogva felakasztották bilincseiben, s addig lógott így, amíg nem akadt egy másik elítélt, akit a helyére akasztottak. S amikor az élettelen test már oszlásnak indult és a bilincsek kezdtek lecsúszni a csupasz csontokról, akkor kötelekkel erősítették össze őket, hogy. a csontváz ott bokázzon továbbra is elrettentésül a szélben. Elsőként egy Jeffries Morgan nevű kádárt akasztottak így ki a sziklaszirtre gyilkosság miatt, s teljes tizenegy hónapig himbálódzott csontváza a tenger felett. Aztán már gyorsabban követték egymást az elítéltek, míg egyszer aztán rekordra került sor a sziget történetében: egyetlen napon hat írt akasztottak fel. Egy bizonyos Joseph B. Samuelst ezzel szemben háromszor kellett felakasztani 1803-ban. Kétszer szakadt el a kötél az elítélt testének súlya alatt, kétszer kellett visszamenni a szárazföldre újabb kötélért. De így sem kapott kegyelmet: a harmadik kötél már elég erős volt... Az akasztottakat azután bedobták a sekély vízbe, ahol hemzsegtek a cápák; ezek őrizték egyébként a leghűségesebben a szigetre szállított „nehéz“ fegyenceket. S a kényszerböjtök idején legalább lóhúst dobáltak be a cápáknak a vízbe a sziget körül, hogy megszokják felkeresni azt a helyet,- ahol mindig kilátásuk volt élelemre. Ilyen volt Ausztrália történetének egy fejezete, amikor Victoria, Tasmania és Űj Dél Wales partjainál gályák kötöttek ki, gyilkosokkal, tolvajokkal, prostituáltakkal, mindenféle kényelmetlen lázadókkal és rebellisekkel s a londoni alvilág apró halacskáival fedélzetükön (azaz hogy inkább a hajófenéken). S mivel ez a történelem még nem túlságosan távoli, a fegyenckor hagyománya a mai napig is ott él az ausztrálok tudatában (és sok tekintetben komplikálja az életüket). Vegyük például a bevándorlást. Ausztrália területe nem sokkal kisebb, mint Európáé, de a lakosságának elhelyezkedése olyan, mint amikor hangyák egy üres tányér peremén keresik az édességet. A lakosság nyolcvan százaléka tizenegy nagyvárosban zsúfolódik. A legnagyobb közülük — Sydney — két és fél millió lakosával kisebb, mint London vagy Párizs, de nagyobb mint Madrid, Róma vagy Budapest (s emellett az egész kontinens lakóinak száma alig több mint 13 millió). Melbourne-nek több mint kétmillió lakosa van. Kiterjedésére nézve harmadik Brisbane. Az előző két várostól olyan messze fekszik, mint Róma Istambultól. A negyedik sorrendben Adelaide, amely olyan meszsze van Brisbane-tól, mint London Lisszabontól, és teljesen „kéztől“ esik Perth; ezt több mint ezer kilométer vörös homokos sivatag és pusztaság választja el a többi nagyvárostól. S közbül semmi. Vagy csaknem semmi. Az ország belseje lakatlan, üres, szemtől szemben a túlnépesedett Dél- és Délkelet- Ázsiával. Mi köze a fegyenchagyománynak a bevándorláshoz? Nagyon is sok. Ausztrália gyorsan fejlődő ország. Ezerhatszáz kilométerre Perthtől San Hilditch felügyelő felfedezte, hogy egy kétszázhúsz méter magas és öt kilométer hosszú hegy — amit a bennszülöttek Bálmahátnak hívnak — 68,8 százalékos vasércből áll. S ezt a hi-Canberraban. az Ausztrál államszövetség fővárosában még mindig nincs a Szenátusnak hivatalos épülete, csak egy állami lobogó jelöli a helyét a bozótosban Sydney — a világ egyik legforgalmasabb kikötője hctetlenül dús vasércet igen egyszerű eszközökkel — felszíni fejtéssel lehet kitermelni. Így aztán megkezdődött a világ egyik legnagyobb (egymilliárd tonnára becsült) vasérckészletének a kiaknázása. Hasonló gazdag érctelepet fedeztek fel nem messze innen Tom Price közelében. Ausztrália ásványkincsekben rendkívül'gazdag. Ólom, arany, cink, cirkon, urán. ezüst, vas, tórium, réz, ón, bauxit, wolfram, -tantál, titán, antimón, mangán s más fémek ércei mesés mennyiségben — jórészt közvetlenül a felszín alatt — fordulnak elő, ami vonzza a külföldi tőkét. De bányásznak opált, magnezitet, azbesztet, kősót, gipszel és kőolajat is. A bányászathoz fejlett hazai kohászati ipar kapcsolódik, de még így is Ausztrália lett Japán legfőbb nyersanyagellátója. Így az ország exportjában a gyapjú, hús, tejtermékek, búza mellett egyre nagyobb szerepet játszik az ércek és fémek kivitele. Problémák már csak — az emberekkel vannak. Nem kicsiségről van szó. Ausztrál újságírók beszámolnak Dél- és Délkelet-Ázsia túlnépesedett területein folytatott beszélgetésekről; ezeknek az országoknak a lakói szeretnének nagy számban kivándorolni a gyé-A kenguru egy kis élelemért bemerészkedik a farmokra ren lakott kontinensre, és nyíltan megmondják: néhány éven belül Ausztráliát elárasztják az ázsiaiak. Az ázsiaiaktól való páni félelem nem újkeletű, már a múlt század kilencvenes éveitől datálódik, amikor a kimerült aranymezőkröl visszatérő fehérek egyszerre csak kínai kulik konkurenciájával találták szembe magukat, akik hajlandók voltak egy marék rizsért dolgozni. Az ausztrál szakszervezeti mozgalom ebben az időben keletkezett és erősödött az ezekkel az igénytelen bérrontókkal szembeni ellenállás következtében, s egyik első célkitűzése az ázsiaiak bevándorlásának törvényes megakadályozása volt. Ahhoz, hogy teljes mértékben ki lehessen aknázni a legkisebb földrész gazdagságát, nemcsak munkások százezreire lenne szükség, akik hajlandók a pusztaságban létesített telepeken, felszíni fejtéseken dolgozni, ahova nem jutnak el a civilizáció vívmányai, hanem mérnökökre, manegerekre is, akik a dolog szervezési oldaláról gondoskodnának. Csakhogy a bevándorlók, akiknek a száma évente 150 000 főt tesz ki, többnyire Dél- és Délkelet-Európa szegény vidékeiről, Szicíliából vagy Anató- 1 iából érkeznek, és sokan közülük írástudatlanok. A valóban jól képzett technikusok pedig elhagyják Ausztráliát — egyebek között azért is, mert Pinchgut sziget története még nem nagyon a távoli múltté. Az Ausztráliába bevándoroltaknak egyötöde ismét elhagyja az országot, s még nagyobb azoknak a száma, akik komolyan foglalkoznak ezzel a gondolattal. Pinchgut szigetéből még mindig nem lett Fort Denison. 17
