A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-06 / 40. szám
32. Az izgalomtól és vitától kimerültén az öreg végre engedett. Martina azöftnal megírta az ajándékozási okiratot és az apósától is kikényrszerítette az aláírást. Ezek után felkereste a közjegyzőt. Dr. Král eleinte meglepetten, majd egyre növekvő zavarral hallgatta Martinát, mint aki nem biztos benne, hogy épeszű nővel áll szemben. A súlyos csapás talán átmenetileg elvette a józan eszét! Elutasitja az örökséget? Elképesztő meggondolatlanság! Az indok: Nem érdekli a pénz. Nincs szüksége rá. Rendben van, ma talán ez a helyzet. De ki tudja mit hoz a holnap? Később biztosan megbánná. A közjegyző eltökélte, hogy minden körülmények között megvédi ügyfele érdekeit. Mikor látta, hogy minden fáradozása hiábavaló, azt gondolta; várok, amíg kissé megnyugszik, akkor majd maga is el ismeri, hogy az ajándékozási okirat gyerekes esztelenség. Ügy tett, mint aki végül is megbékül Martina el határozásával és kérte, hogy A. A. jelentését Toman naplójával együtt hagyja nála áttanulmányozásra, bár Martina szűkszavú beszámolójából ítélve biztosra vette, hogy az iratok jogerősen bizonyitják férje tragikus halálát. Ezek után őszinte együttérzéséről és megértéséről biztosítva kikísérte az előszobába. Még egy hétbe sem telt, és Martina a közjegyző telefonhívására ismét ott ült az irodájában. Elhatározása nem változott, dr. Král viszont váratlan hírrel fogadta. Az ajándékozási okiratról szó sem lehet, közölte vele szemmellátható sajnálkozással, mert egyelőre férje végrendelete sem kerülhet tárgyalásra. Martina nehezen küzdötte le a meglepetés első támadó hullámát. — Ezt nem értem — fakadt ki végül. — Miért? — Mert nézetem szerint nem szolgálhatunk jogilag megcáfolhatatlan bizonyítékkal, hogy férje valóban elpusztult. A testét nem találták meg. Halálának nincs közvetlen szemtanúja. Ez mind puszta feltevés. A polgári törvény értelmében Toman docens csupán eltűnt. Vagyis csak akkor lehet holltá nyilvánítani, ha harminc évig nem jelentkezik. Ezt a hosszú határidőt persze lényegesen csökkenthetik, legalábbis egyes esetekben, de egyelőre ... Természetesen azonnal kérvényt nyújtunk be a kerületi bírósághoz a holttá nyilvánítási eljárás megindítására. A kérvényt már elő is készítettem, de ... A közjegyző a vállát vonogatta annak jeléül, hogy nem remél sikert. Csupán eltűnt? Tehát még van remény? Nem, mindez csak száraz, elvont jogi megfontolás, a valósághoz nincs semmi köze! Legjobb esetben együttérzésből származó vigasz. Harminc esztendő! Nem kell olyan sokáig várnia, már most is tudja, hányadán áll. A tapasztalt Alvin Andersen jelentése s Rauchberger professzor meggyőződése egyaránt világos, bár könyörtelen nyelven beszél. Hát még Toman naplója! Doktor Král mondhat, amit akar, az örökséget nem fogadja el sem most, sem a távoli jövőben. Örökölt ikertestvére és apja után, az nem volt sem természetellenes, sem jogtalan: rászállt a családi vagyon. De Toman hagyatékát nem fogadhatja el. Sohasem volt a felesége, sohasem tartozott hozzá, egyetlen szerelmes szót sem váltott vele! Távollétében titokban birtokolta testvére helyét. Az örökséget elfogadni súlyosabb bűn volna, mint a lopás. Nem, ilyen messzire nem mehet, nem szabad hogy ilyen messzire menjen! Első gondolata: nem írja alá a kérvényt. De ösztöne máris figyelmezteti. Nem keltene vonakodása gyanút? Felvillant előtte a croisiki parti rendőrség irodájában lejátszódott jelenet. Nem habozott tovább. Aláírta az elébe tett papírt. Aláírta, mint akkor Croisikban. Martina alig ismert magára. Különös, jóleső érzés áradt el benne, a helyreállt igazság tudata, ami egyben eltávolította a múlttól és feloldotta a bűn alól, amelynek nyomása alatt élt hosszú hónapokig. Mintha elviselhetetlenül súlyos terhet dobott volna le a válláról. A fájdalom nem szűnt meg, de enyhült. Nyugalom, béke, gyógyító belenyugvás ... az elgyötört szívnek balzsam, könyörületes ajándék. Enélkül élni sem lehetne! — tűnődött Martina azon a februári napon, mikor engedett a kísértésnek. — Képzelje, a Rosé kvartett! Először egy Brahms vonósnégyest fognak játszani, aztán zongorakísérettel maga Rosé adja elő Beethoven nagyszerű c-moll szonátáját! Erlebachnét elbűvölte a váratlan siker, maga sem remélte, hogy a világhírű művészek, akik Bécsből Drezdába menet átutaztak Prágán, elfogadják meghívását. — Feltétlenül el kell jönnie, rendkívüli zenei esemény lesz. Egyébként is itt az ideje, hogy levesse a mély gyászt, hiszen férje már több mint egy éve halott. Nyugodtan eljöhet, ilyen hangversenyre különösen. Ha Brahmsot és Beethovent játszanak, az valóságos istentisztelet. Martina már belefáradt a szenvedésbe, a világ véleménye is hidegen hagyja, s lelke mélyén örül a kilátásnak, hogy megszabadul a nyomasztó, gyűlölt fekete színtől, ami üldözi. Élni! Mindenek ellenére élni! Akár mint Martina, akár mint Sylva, ennek most már nincs jelentősége. De élni! Napfény és öröm után kiáltó huszonegy esztendejét már nem lehet elnémítani. Talán nincs joga az élethez? Több joga van hozzá, mint bárki másnak! Ezenfelül szereti a zenét, zsenge gyerekkora óta ránevelték a zene szeretetére, körükben a zeneértést a műveltség és társadalmi helyzetük természetes követelményének tekintették. Erlebachné nagy gonddal válogatta meg a vendégeit, mint mindig. De a krémszínű stukkóval díszített, fehér szalonban egybegyűltek száma ezúttal jóval meghaladta szűk baráti körét. Martina világos díszítésű, egyszerű, sötétkék ruhában jelent meg, emelynek testhezálló szabása kiemeli alakjának karcsú vonalát. Átszellemült, sápadt arcára új szépséget rajzolt az átélt szenvedés. Ibolyakék szeme s megváltozott, öntudatos csillogása kissé szomorkás, gyöngéd fénnyé lágyult. A meghívást ugyan inkább csak azért fogadta el, hogy elutasításával meg ne bántsa Erlebachnét, de a fényözön, az elegáns társaság, a szalont betöltő halk moraj, az Erlebach ház annyira jellegzetes villamos légköre elkapta, alighogy átlépte a küszöböt. Megszólalt a gong, jelezve a hangverseny kezdetét. A frakkos művészeket szűnni nem akaró taps fogadja. Leülnek a kottaálványokhoz a széles félkörben ülő hallgatóság előtt, fejük a hangszer fölé hajlik, arcukon feszült figyelem, amely mintha kitörölné tudatukból a kivilágított szalont, és a zenehallgatás mozdulatlanságába csöndesült társaságot. A nagy csillár kialszik, a kellemes hangulatvilágításban felcsendülnek a Brahms kvartett első akkordjai. Martina még másnap is a magasrendű művészettel előadott zene hatása alatt ant. A Stromovkán sétált a kopár téli fasorban, még visszhangzott benne a tegnapi muzsika, és elkülönítette a világtól, mint egy üvegharang. Brahmsnál is jobban megrendítette Beethoven. A nagy erejű bevezető motívum ereszkedő dallamvonala különös ellentétként a felemelkedés, a szárnyalás mámorító érzését keltette benne. Elragadta az első tétel irama és mozgalmassága, a szilaj ritmus, előrenyomulás minden akadályon át, feltarthatatlan száguldás, felfelé törő lavina, hatalmas acéltömeg végzetes mozgása, amely mindent összezúz a céljához vezető úton. A lassú tétel nemes dallamíve a végtelenbe tárul, mint a Diadalív boltozata. Mindez úgy hat rá, akár az éltető tavaszi eső. A feloldott erők megfeszülnek benne, az elnémult hangok ujjongó dalba kezdenék. Martinában felragyog az életvágy, mint egy háromszoros szivárvány. Élni, élni, élni! Igen, még boldog lesz! Most állt a parton, s a tenger kék hátán hajó közeledik hozzá a messzeségből... a hajó a vízvonaltól árboca tetejéig csupa fény, dal és tánc. Közeled egyre közeledik, ha partot ér, leeresztik a hidat, és ujjongva fogadják a fedélzeten. Miért ne lehetne boldog? Az élet megnyílik előtte, mint az öböl végében a tenger. Az Adagio muzsikája egyre bensőségesebb, olyan mint valami imádság, köszöni az élet minden szépségét és csodáját. Moát táncra perdül körülötte a pajkos Scherzo, és a Fináléban megrohanja az életöröm, a koccintásra emelt serlegekben pirosán világít a bor, Martina hálatelt szívvel fogadja, igen, elfogadja, mert az élet szép, és ő még csak huszonegy éves. Szívében fájdalmas szúrást érez. Karai! Ha Karai... Nem, soha! Karallal egyszer s mindenkorra végzett. Az emlékét is elveti magától. Pedig... Körülbelül egy hónapra rá egy este a színházból jött haza. A villát üresen találta, Cilka sem mutatkozott. Hát persze, Cilka ma szabadnapos, jut eszébe. A hallban leveti bundáját és felmegy a szobájába. A küszöbön megtorpan, torkába dermed a szó. Csak egy idő múlva képes megszólalni; — Maga az! Karai feláll a székről, mozdulatlan, kissé bűntudatos tartásba meredve. Martina villámsebesen ellenőrzi magát. Csak a lélegzete gyorsult meg, egyébként nyugodt. Ezt jó jelnek találja. — Hadraba se vette észre? Érthetetlen! — Kérem, ne vádoljon senkit, bejutottam, mert megint egyszer szerencsém volt. Mint akkor, ha még emlékszik... Karai is nyugodtan beszél, látszik rajta, hogy tökéletesen uralkodik magán. Ez is jó jel. Martina közelebb lép hozzá és egy kézmozdulattal hellyel kínálja. Leültek. Egy darabig mindketten hallgattak. Karai a földre szegezi tekintetét, és Martina kihasználja a helyzetet: most legalább zavartalanul szemügyre veheti. Valójában nem tudok róla semmit, gondolja elcsodálkozva. Ottó Karai! Ki az? Honnan került az utamba? Nem tudja elképzelni Karai életét. Felbukkan és újra eltűnik. Mindig kirobbanó, elemi erővel, de valahogy összefüggés nélkül, besorolhatatlanul. Csak addig létezik, ameddig látja. Mi történik vele, ha eltűnt a szeme elől? Mivel foglalkozik? Milyenek a gondolatai, nézetei, milyen a múltja? — Látogatása meglep, ezt bizonyára mondanom se kell. Még egy részvétlevelet sem írt — törte meg végre Martina a kínosan hosszúra nyúló hallgatását, de tüstént meg is bánta. Karai 'ffelkapta a fejét. — Hiányzott magának? — Hiányzott a teljes létszámhoz — hárította el a támadást talpraesetten Martina. Karai szája keserűen megremegett. — Ja úgy... a teljes létszámhoz! Sajnálom! Nem tudtam írni. Részvétnyilvánítás? Nem, erre képtelen voltam — mondta keményen, mintha jelezni akarná, hogy nem képes ilyen alakoskodásra. Szeme kigyúlt, de a felcsapó tűzhullámot gyorsan elrejtette leeresztett szemhéja alatt. —Folytatjuk—
