A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-29 / 39. szám
Hogyan éljen a szívbeteg? Szívbetegségek esetén nemcsak a szívet kell kezelni, hanem magát a beteget is. Nem a betegséget, hanem a beteget, az embert kell megggyógyítani. A kezelésnek olyannak kell lennie, hogy — a beteg lelkivilágát, vél mérsékletét, szokásait figyelembe véve — az adott körülmények között a legjobb közérzetet biztosítsa. Ebben a munkában nehéz és komoly feladat vár az orvosra, úgyszintén az ápoló személyzetre, vagyis otthon a hozzátartozókra. A beteg rokonainak, barátainak két, látszólag ellentmondó szabályt kell betartaniok. Az egyik azt írja elő, hogy a beteg kíméletre szorul, sem testi, sem szellemi munkával nem kell őt túlterhelni, és arra kell ügyelni, hogy életmódja, napi tevékenysége, szórakozása összhangban legyen szívének teljesítőképességével. A másik szabály: a szívbeteg számára olyan életmódot és olyan légkört biztosítunk, hogy ne érezze magát súlyos betegnek, és ne érezzen nagy különbséget önmaga és egészséges környezete között. A beteg jelenlétében például tartózkodjunk olyan cselekedetektől, melyekben ő — éppen betegsége miatt — nem vehet részt. Minden jóérzésű ember joggal tartaná kegyetlenségnek, ha egy egészséges ember, akár tréfából is, egy féllábú embertársát szólítaná fel arra, hogy versenyt fusson vele. Nem kisebb kegyetlenség az sem, ha szívbeteg ember előtt egészségünkkel kérkedünk. Ne javasoljunk tehát olyan kirándulásokat vagy sétákat, amelyekre a beteg kénytelen azt válaszolni: ti csak menjetek, én nem mehetek veletek, hiszen tudjátok ... Az alkoholtól eltiltott szívbeteg jelenlétében a környezete ne igyon és főleg ne dicsérje az ital jó ízét, kiváló minőségét. A beteg hozzátartozói tanuljanak meg alkalmazkodni a beteghez és jelenlétében viselkedjenek úgy, mintha az lenne a természetes, ahogy a beteg él. A beteg figyelmét el kell terelni betegségéről, ám túlzott gyengédséggel, túlzásba vitt aggodalmaskodással nem szabad a beteget állandóan arra figyelmeztetni, hogy ő nem egészséges. Néha nehéz eldönteni, mi ártalmasabb: az, ha a beteg egy meleg nyári napon megiszik egy pohár sört, vagy az, ha élettársa rászól: ne idd, fiam, tudod, hogy ezt neked a szíved miatt nem szabad. Nem csak sok tapintatra van szükség a szívbeteg ápolásában, de sok megértésre is ... A szerkesztőség válaszol Kunst Gyula koáicei (kassai) olvasónk azt szeretné tudni, hogy Mihail Kalinyin hol halt meg és hol van eltemetve. Továbbá arra kiváncsi, hogy Vondráčková táncdalénekesnő édesapja kassai származású-e? 1. Mihail Kalinyin (1875—1946), szovjet államférfi, a Szovjetunió Kommunista Pártja egyik vezetője, igen nagy szerepet játszott a szovjet állam életében. 1946-ban, mint a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke hunyt el Moszkvában és a Kreml falánál, a Vörös téren temették el. 2. Vondráčková régi cseh zenészcsaládból származik. Az édesapja karmester és zeneszerző. Tudomásunk szerint a családnak csupán annyi köze van Kassa városához, hogy Vondráček egy ideig Kassán katonáskodott és az ottani katonazenekarok egyikét vezette. ninliKi'i !;ina üiiI: Válasz „Legjobb volna elfeledni téged“ jeligére Olvastam levelét az Emberi sorsok rovatában. Szerintem az egyáltalán nem akadály, ha a fiú kisebb termetű, mint ön. Ha szeretik egymást s úgy érzik, lelkileg összetartoznak, egymást boldoggá tudják tenni, kár lenne szakítani. Nem a külsőségekre kell adni, hanem arra, ami a lelkűk mélyén lakozik. Engedje meg, hogy egy példát hozzak fel. Van a rokonságomban termetre összeillő házaspár, aki látja őket, azt gondolhatná, hogy ezeknél boldogabb emberpár nem is létezik. Mikor közelebbről megismertem családi életüket, nagyot csalódtam, mert a szépen berendezett lakásban örökös a perpatvar, civakodás. Hiába szép valaki, ha a legfontosabb — a megértés — hiányzik. A boldogságot nem a termet nagyságában kell keresni, mert mit ér a szép külső, ha nincs meg a házasság alapja, a kölcsönös bizalom. Aki csak a szép külsőt keresi, az sosem lehet boldog, mert összedől a házassága, mint a kártyavár. Az ön esetében is fennállhat, hogy udvarlója nem férfiszépség, de a lelke mélyén kincseket rejteget, amit senki sem lát, de ön érzi. hogy 6 az, akire nyugodtan rábízhatja az életét. Az Önök közti korkülönbség sem sok, ennyinek kell is lenni egy férfi és nő között. Próbálja megmagyarázni szüleinek a helyzetét, tárja ki lelkét őszintén, édesanyja biztosan megérti mostani boldogtalanságát, és beleegyeznek a házasságba. S ha látják, hogy szép családi életet élnek, még büszkék is lesznek a kistermetű vejükre, s megnyugosznak, ha lányukat boldog asszonynak látják. Szívből kívánom, hogy sikerüljön az élete és nagyon sok boldogságot kívánok. Cs. G.-né Ismét találkoztunk 1971-ben, amikor az „Akácfasor" jeligére írt levelem közölték, nem reméltem, hogy elolvassa az a férfi, akiről írtam, mivel szlovák anyanyelvű. A férjem már elhagyott, de úgy gondoltam, hogy ismét visszatér, mint régen és minden kezdődik elölről. De nem jött vissza, sőt kért, hogy váljunk el. Elváltunk. Mostanáig egyedül éltem gyermekeimmel. Ezt a nyári szünetet családommal a rokonaimnál töltöttem, és naponta kijártunk fürödni. Egy csütörtöki napon egyedül ültem az egyik pádon és csodák-csodája elém állt az a férfi, aki után annyit vágyakoztam. A vér is meghűlt az ereimben, amikor megláttam. Bár kissé megőszült és meghízott, mégis megismertem. A gyermekeimnek, akik elég nagyok, elmeséltem mindent. Megértettek, és egy hónapja összeházasodtunk, és elmondhatom, hogy szép házaséletet élünk. Most, hogy az egész keserű múltam mögöttem maradt, engedjék meg, hogy köszönetét mondjak az Emberi sorsok rovatának és a HÉT szerkesztőségének, hogy a levelem közölték. Köszönöm minden kedves levélírónak, akik keserű pillanataimban soraikkal vigasztaltak. Kivált TT jelzéssel író csehországi asszonytársamnak, aki bátorságra buzdított és sok boldogságot kívánt. És végül annak a levelezőnek is válaszolnék pár sorban, aki azt írta, hogy ne keseregjek a régi szerelmem felett. Kedves levélíró, én keseregtem, mert úgy gondoltam, P. Haško felvétele hogy nekem is jogom van írni, és mivel senkinek sem panaszkodhattam, így a Hétnek panaszkodtam és — megérte. Kívánok tiszta szívből sok boldogságot minden hasonló sorsú asszonytársamnak. Panaszaikat írják meg a Hétnek. Vegyenek az én esetemből példát. D. Imréné Húsz év után megtaláltam a boldogságot A Hét szerkesztőségenek ezennel köszönetemet fejezem ki, hogy az Emberi sorsok rovatában 1971-ben közölték az „Akácfasor" jeligére írt levelet. Miután özvegy édesanyámmal elolvastuk a levelet, rádöbbentem, hogy ez a levél rólam szól, ez csak ő lehet, az a szeretett asszony, akit sohasem tudnék elfeledni. Abban az időben, amikor édesapja kiutasított, nagy keserűségemben elmentem Kelet-Szlovákiába, hogy távol legyek tőle. Bánatomban nyelveket tanultam, hogy könnyebben felejtsek. Később aztán megnősültem, de a házasságom szerencsétlen volt. Feleségemtől nem váltam el, ahogy ezt a régi szerelmem tudta. A feleségem meghalt, gyermekünk nem volt. A sors nagyon kegyetlenül bánt el velem. Jöttek a szürke hétköznapok. Visszavonultan éltem hosszú évekig, gondolni sem mertem a boldogságra. Amikor a Hétben elolvastam a levelet, többé nem volt nyugtom. Nem tudtam, hogy hol, merre keressem a levél íróját, de úgy éreztem, hogy bárhol is legyen, meg kell találnom, hiszen ha minden igaz, amit ír, akkor én már a házasságában nem rontok el semmit. így utaztam el édesanyámmal Nyugat-Szlovákiába egy fürdőhelyre, amely közel volt ahhoz a faluhoz, ahol valamikor az „Akácfasor“ jeligéjű levél írója élt. Gondoltam, hogy ellátogat a rokonaihoz. Már második nap indulni akartam, de ahogy a kocsit leállítottam, a lábam a földbe gyökerezett, mert megláttam egy asszonyt. Ez ő, gondoltam! De hátha csak hasonlít rá? Álltam és néztem utána. Magamban azon tanakodtam, hogy mit tegyek? Rohanjak utána és kérdezzem meg tőle? Ezt nem tehettem. Gondoltam, majd csak valahogy rátalálok, hisz most már itt van, ha valóban ő az, akit keresek. És ő volt, a régóta imádott asszony. A többit nem írom le, hiszen nagyon hosszú lenne. Azóta egy év telt el, és én büszkén mondhatom, hogy boldog férj lett belőlem. Van egy áldott jó feleségem és vannak gyermekeim, akiket nagyon szeretek. Még egyszer köszönetét mondok a szerkesztőségnek, hisz a maguk segítsége nélkül sohase találtam volna meg a húsz éve elvesztett boldogságot. D. Imre Mit tegyek? Rendszeres olvasója vagyok a Hétnek, s így az Emberi sorsok rovatának is. Lapjukon keresztül szeretnék választ kapni problémámra a kedves és megértő olvasóktól. Húszéves vagyok. Két évvel ezelőtt megismerkedtem egy nálamnál tíz évvel idősebb férfival. Az idők folyamán megszerettük egymást. Kezdetben sokszor találkoztunk, mivel ugyanazzal a vonattal jártunk haza. Időnként eljött hozzánk is. Majd mind kevesebbet járt hozzánk, s nem akkor, amikor megígérte, hanem másnap, vagy esetleg teljesen váratlanul. Én semmit nem kérdeztem tőle, miért most jött és mért nem akkor, amikorra ígérte. Közben sokat beszélgettünk, s mindig megértettük egymást. Egy idő óta egyáltalán nem jön, s ha találkozom is vele, csak köszön és megy tovább. Mintha mellőzne valamiért. De miért tenné ezt, hiszen tudom, hogy szeret, s én is szeretem őt. Nem tudom, mit tegyek, nem mondhatom neki azt, hogy álljon meg, várjon egy pillanatig, mert beszélni szeretnék vele. Csak tűrök és várom, hogy mi lesz ennek a vége. Barátaitól tudom, hogy bízhatok benne. Neki nincs rajtam kívül senkije. De nem értem, hogy miért mellőz, hogy tud meglenni nélkülem, oly hosszú idő óta, hiszen az egyik közeli faluban lakik. Én úgy vettem észre kezdettől fogva, hogy mivel nem tartozik a legfiatalabbak közé, az udvarlást, a szerelmet sem úgy képzeli el, ahogy ezt a tizen- és huszonévesek. Ebben is kényelmes, megfontoltabb. Szabad idejét barátai körében tölti. Egy sör mellett egész este vagy délután elszórakozik. (Mást nem iszik.) Ezenkívül nagyon érdekli a sport, maga is futballozik. Szóval adjanak tanácsot, mit tegyek, várjak rá, míg nem jelentkezik újra? Esetleg beszéljek vele, hogy mi a szándéka? Vagy hagyjam magára s ne gondoljak rá? Írják meg a véleményüket. Előre is köszönöm. Jelige: „Tudom hogy szeretsz — én is szeretlek és várlak!" héb ZO
