A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-15 / 37. szám
Akik a vámvizsgán már átestek az emeletről kísérik a riehéz bőröndök útját Görföl Zsuzsa a szülők és hozzátartozók körében gép • könnyű. Tökéletesen meg kell ismerni az orosz nyelvet, hogy boldogulhassanak. „Már tudok oroszul, értem az előadást, a jegyzeteimet is oroszul készítem. Már nem félek. Megállóm a helyem. Leteszem a vizsgákat. Bíztam magamban, a tanáraim is bíznak bennem.“ Ilyen és hasonló gondolatok fordulnak meg felszállás előtt a diákok, a szülők, a rokonok és az ismerősök fejében. Ocelka Ivánt Malinovóról (Éberhadtról) kísérték el a szülei. Bratislavában a gépészeti technikumban érettségizett. Anyja, apja, két nővére, sógora, barátja, barátnője osztogatja a tanácsait, az útravalót. Miért megy Moszkvába? Egy percig sem gondolkodik a feleleten. A tudományos kommunizmust választotta szaktantárgynak, s ott tanulhatja a legmagasabb szinten. Ráadásul még a Szovjetuniót is megismerheti. Apja, anyja párttag, ő is mint tagjelölt készül az életre. Hát Görföl Zsuzsa? Tanulmányainak a színhelye a Neva parti Leningrád, a Forradalom Városa. — Újságírói főiskolára megyek, mondja magabiztosan. — Néhány év múlva jelentkezem maguknál a Hétben, gyakorlatra! — Utazott már repülővel? — Ez az első repülőutam. A Szovjetunióban azonban már jártam. Hatvankilencben kéthetes jutalomútban részesültem. Apja, anyja, keresztszülei és egy szolgálatát teljesítő katonafiú kísérték ki a repülőtérre. Apja, Görföl Zoltán a jánovcei (jánosházai)' általános iskola igazgatóhelyettese, ö ad tájékoztatást. Lánya a szenei gimnáziumban érettségizett, és hogy most hamarosan útrakél, az a szenei, iskolának és közszeretetnek örvendő igazgatójának, Herdics Jánosnak az érdeme. Valahol a Volga mentén ... igen, a dal ismerős, dúdolja jó kedvvel a galántai Szabó Mária rokonaival, szüleivel, ismerőseivel. Azt is tudja minden egyes családtag, hogy a Volga a Szovjetunió egyik legnagyobb folyója. Azzal is tisztában vannak, hogy Volgográd Sztálingrádnak az új neve. De a Volgát a maga valóságában még egyikük sem látta. Sem a szülők, sem a lányuk. Édesapja, aki asztalos, a televízió képernyőjén megcsodálta már néhányszor, s ez volt minden. S ha ezentúl galántai otthonukban felcsendül a nagyon is ismerős dal, a lányukat képzelik maguk elé: Valahol a Volga mentén ... — A galántai gimnáziumban érettségiztem, s az orosz—angol szakot választottam, öten vagyunk testvérek, s az öt testvér közül egy, nagyon messze repül a családi fészekből — mondja Szabó Mária. Ezen a napon hiába keresnénk a bogyai szövetkezetben Károlyi Lajost. Feleségével, rokonaival itt várakozik a repülőtér előcsarnokában. Otthon, Keszegfalun is csak azt tudnák mondani, feleségével, rokonaival elment hazulról. Ügy tudják, Bratislavába kísérte lányát, Máriát. Mert messzire utazik. A Szovjetunióban' folytatja tanulmányait a komáromi gimnázium kitűnően érettségizett diákja, ö is orosz és angol nyelvet tanul majd Volgográdban. Járt már a Szovjetunióban. Három hétig ismerkedett Moszkvával, Ogyesszával, Jerevánnal. A repülés sem újdonság számára. Háromszor röpítette nagy távolságokra a gépmadár. Három hét és öt év között azonban óriási a különbség. — örülünk, hogy lányunknak sikerült eljutni szovjet főiskolára — mondja Károlyi Lajos. — Bízik magában, s mi is bízunk benne. Nem a világ az az öt esztendő. A távolságok meg ma már összezsugorodnak. — Mindig is szerettem az orosz nyelvet. Nem félek a nyelvi nehézségektől — jegyzi meg Mária. S miközben az előcsarnokban szülők, rokonok, barátok tanakodnak, s a szovjet fővárosba induló fiaiktól, lányaiktól búcsút vesznek, az IL-I8-as utasszállító gépet felszállásra készítik elő a mechanikusok. Már csak néhány perc jut a búcsúcsókra, összeölelkezésre s a fiatalok egyenként eltűnnek a gép gyomrában. Becsukódnak az ajtók, felbúgnak a motorok, az IL-18-as nekiiramodik a kifutópályának. Karcsú teste felszökken a magasba és eltűnik a felhők mögött. Viszi fiataljainkat a szovjet fővárosba. MACS JÓZSEF A szerző felvételei Eresz alatt fecskefészek. úton - útfélen Csak volt, mármint a fecskefészek, mert egy szép napon eltűnt az eresszel együtt. Téved a kedves olvasó, ha azt hiszi, hogy a szélvihar sodorta el, nem. Azon a vidéken, ahol ez az eset történt, nem járnak akkora viharok. Hogy érthetőbb legyen a dolog, vázolnom kell a tényállást. Adva van két szomszéd, szegről-végről talán rokonok is. Az egyik család szerényebb viszonyok közt él, a másik viszont tehetősebb, következésképp a házuk is nagyobb, tágasabb, úgynevezett kaszaépület. No, már most, a kaszaépület tulajdonosa szűknek találta a lakást, elhatározta, hogy a kaszát meghosszabbítja, azaz az utcai front hosszában hozzáépít egy fedett kapualjat, illetve bejáratot az udvarba. Igen ám, de hogy a kocsi is beférjen rajta, jócskán a szomszéd épületének falához kellett kitolni a fedett kapualjat, egészen a csepegőig, vagyis a szomszéd telkére, hogy aztán az eresz útba esett. Az is valami, lehet azon segíteni, s hozzálátott: leszórt egy-két sor cserepet, lecsonkolta a cseréptartó léceket. Addigaddig szedegette a cserepeket, csonkol-Az építkezés befejezése után: még mindig szűk a hely a két fal között ta a léceket, végül is az eresz eltűnt a fecskefészekkel együtt. A kárvallott szomszéd jól hallotta és látta a rontást-bontást, nem csoda, hogy begerjedt. Fejszét ragadott, hogy tőből metsze a rontó-bontó karját, de a férjét féltő feleség és az apukáért aggódó nagylány lebeszélte őt tervének megvalósításáról. Jó, jó, eltűnt az eresz a fecskefészekkel együtt. Sebaj! Az a szerencsétlen fecskepár majd csak talál magának másutt helyett, ahová új fészket ragaszthat. A nagyobbik baj csak aztán következett. Jött az esős ősz, a havas tél — a két fal közti távolság alig 25— 30 centiméter, ember, napfény oda be nem juthat —, egyszóval az ott összegyűlendő csapadék áztatni kezdte a falat. A régit. Kérlelhetetlenül és kitartóan. Segíteni rajta semmiképp sem lehetett. Mondani sem kell, hogy a kárvallott szobájának belső fala csupa nyirok lett, penészvirágos, de a menynyezet és a padló is romlásnak indult ... s akkor kezdődött meg a kálváriajárás: a helyi tanácstól a járási illetékesekig meg vissza... hosszú évekig... minden eredmény nélkül. Közben a fal ázott, már-már kidűlt. A szoba lakhatatlanná vált. Valamit tenni kellett. Es tettek. Aláduccolták a mennyezetet, kidöntötték a máladozó falat, újat húztak fel, de új mennyezet is kellett, új ablak és új padló. Mindez munkába és pénzbe került, potom tíztizenkét ezer koronába. Ahol van, nem számít ilyen összeg, de ahol nincs ... Szokás-mondás: legalább a veszett fejsze nyele ha megvolna. Vagyis a kárvallottnak már semmi egyéb kívánsága nem volt, csak az, hogy a terjeszkedő szomszéd legalább a felét térítse meg a kiadásoknak. Micsoda? A felét? Arról szó sem lehet, hallani sem akartak róla. HUmmögött a helyi tanács, a járásiak is hümmögtek, igen, igen, határozottan valami rendellenesség történt, sőt talán törvénybe ütköző is a dolog, de... egyszóval csak hümmögés az egész vonalon, semmi több. Akkoriban vetődött arra egy ügybuzgó újságíró-bojtár, aki felmérte a helyzetet, csóválta a fejét: ejnye, ejnye, ilyesmi is létezik? Majd ő segít, már hogyne segítene! De nem tudott segíteni, nem és nem tudott, pedig ... ! Hát ilyen is van — sajnos!- lb -hét 7
