A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-08 / 36. szám

28.

öt gondtalan, vidám száj szólítja, hívja: Sylva! Sylva! Martina már régen megszokta új nevét, most mégis megrészegíti. Milyen tisztán, természetesen hangzik, a gyanú árnyéka sem férhet hozzá! Sylva! Sylva! Martina úgy érzi: fordulóponthoz érkezett. Ettől számítva minden megváltozik, az események menete szerencsés irányba fordul, kedvező szél hajtja. A másik, az erős fából és fémből készült igazi Martina (lelki szemeivel látja mindennap, amint az alattomos jégtáblák útvesztőjében gomolygó fekete füstöt ereget) már közeledik a célhoz, sőt, ha a jég kiszámíthatatlan szeszélye megengedi, talán már célhoz is ért.

Fanny néni nélkül talán eszébe sem jutott volna tulajdon halálának közelgő évfordulója. De az idős hölgy mindig kötelességének tartotta, hogy számon tartsa a családi dátumokat. Karintiából jelentkezett, és levele hatása alatt Martina szorongó viszszaemlékezésben töltötte azt a napot. Tehát már egy éve annak, hogy megszűnt létezni! Az átszálló állomás Croisik, ott szállt át egyik életből a másikba! Martina ismét olyanformán érzi magát, mint mikor a Krammer szanatóriumból hazatérve a bécsi központi temetőben ott állt a sírkő előtt, amelyre apja és anyja neve mellé rávésték az ő nevét is. Egy esztendő telt el azóta. Csakugyan átalakult már? Csakugyan Sylva lett belőle? Az igazi Sylva? Visszanyerte azt, amitől a sorsolás valamikor megrabolta? Igen, visszanyerte, biztosította magát, és mohón várta, hogy az északról érkező hír visszavonhatatlanul megerősítse: sikerült a kettőjük születése közötti végzetes órát átlépnie.

Az ősz ismét Prágában találta. Az esti kert csábítása? A veszedelmes szomszédság? Szóra sem érdemes! Elhitette magával, hogy fel van vértezve ellene. Karai? Nincs helye az életében, nem volt, és nem is lesz soha, ismételte újra meg újra, s minden gondolatával, egész lényével Andersen hajójához tapadt. Martina, az ő Martinája már régen a jégdokk ölelésében pihen, bozontos, szívós kutyák vontatta szánok keresztezik az Üjföld hóborította térségeit, és a jégmezőkön északnak tartanak, világos éjszakákon jelzőrakéták röppennek fel az égre és színes hullócsillagokkal növelik a csillagképek szépségét, a hajóágyú időnként lövéseket ad le, a legénység útjelzőkkel és élelmiszerrel felszerelt jégpiramisokat állít, átgondoltan elosztva néhánynapos menettávolság körzetében, megtesznek mindent, ami emberi kézzel és emberi ésszel megvalósítható, hogy tizennégy embert, ha életben vannak még, kiragadjanak a fehér halál torkából.

Martina egyébként Prágában már nem olyan magányos, mint azelőtt. Ismerősökre bukkant és kapcsolatokat létesített röviddel azután, hogy a közjegyző irodájában véletlenül összetalálkozott Erlebachné asszonynyal.

Tomanné, született Olič lány? Talán a megboldogult Antonín Olič rokona? Hogyan, az édes lánya?

Kiderült, hogy Erlebachné, csakúgy mint a férje, Max, a Hitelbank igazgatója még Bécsből emlékszik Martinára. Akkor még kislány volt, de apja már mint befolyásos, nagyhatalmú ember működött a Herrengasse-i palota semmitmondó, kopott homlokzata mögött.

Martina már első látásra kedvező benyomást tett Erlebachnéra. De még mennyire. Huszonegy éves fiatal nő, törékeny jelenség, de valójában rendkívül határozott és erélyes! Vagyona nagy részének feláldozásával jóformán a 4öld alól teremtette elő a mentőexpedíciót. Kivételes tulajdonságokkal és Tdvételes szépséggel megáldott teremtés.

Erlebachné meglátogatta Martinát

Bubenečben, s mikor látta, milyen magányosan él ott apjától örökölt, gondosan ápolt értékes műtárgyak között, meghívta csütörtöki teadélutánjaira. Erlebachné fogadásain Willamovicz udvari tanácsos, a klaszszikus filológia egyetemi tanára olvas fel híres görög- fordításaiból szűkkörű, válogatóit társaság előtt.

Martina különleges, meglepő környezetbe került. A hangulatos empire szalonban ilyerikor nem gyújtják' meg a nagy csillárt, csak tompított fények égnek. A jóleső félhomály megkönnyíti a figyelem összpontosítását, a falakon régi német és holland mesterek képeinek széles rámája foszforeszkál, és az udvari tanácsos Platón Phaidrosából olvas fel. Szép szál, délceg öregember, hátrafésült hosszú, fehér haj, átszellemült kéz, harmonikus gesztusok, kellemes hangja dallamosan cseng a mély csöndben, s a hallgatók tenyerükbe hajtott fejjel hajolnak a régen letűnt idők ezeréves bölcsességének kútja fölé. Scherberné asszony (Scherber és König, posztónagykereskedés), kitűnő zongorista, a lipcsei zeneművészeti főiskola végzett növendéke, az est befejezéséül Bachot játszott, érzékenyen kiegyensúlyozott, klasszikus stílusban, áhítatos odaadással. A szünetben, mialatt az udvari tanácsos pihent, dr. Berlachnak, a Prager Tagblatt főszerkesztőjének színész fia szavalt Goethe Keleti versgyűjteményéből magával ragadón, s a társaság lélegzetvisszafojtva hallgatta... a szokatlan, új légkör mély benyomást gyakorolt Martinára. A rákövetkező héten Szophoklész délutánra kapott meghívást. Aznap további vendégekkel ismerkedett meg Freunddal, a fiatal bécsi költővel, Honisch helytartóval, a német egyetem két-három professzorával. Ekkor ébredt fel benne először a nyomasztó érzés, hogy ezek a prágai német családok légmentesen elzárt, mesterséges üvegházban élnek. Habár származásuk, foglalkozásuk, vagy mindkettő révén legtöbbjük összeforrt Prágával, nem tudnak Prágáról semmit, egy szót sem. tanultak meg csehül, még kíváncsiságból sem látogatják a cseh hangversenyeket vagy az Országos Nemzeti Színház operaelőadásait, és ha mégis eljut hozzájuk a másik Prága művészi vagy tudományos életének híre, minden érdeklődés nélkül, fitymálva fogadják. Martinát, akinek apja részéről cseh vér folyt az ereiben, ez meglepte és kínosan érintette, de valahányszor személyes prágai élményeire terelte a szót, látta, hogy udvarias elnézéssel hallgatják, mintegy jelezve, hogy egy sarkkutató feleségének megbocsáthatják

az efféle érdekes, bár kissé különc hajlamokat.

A magány hónapjai után Martina élvezte az új életmódot. A tétlen várakozás ideje így gyorsabban elszaladt, a múló napok szinte észrevétlenül hulltak az éjszakába.

Még sose érezte magát olyan felszabadultnak mint most. A múlttól elszakadt. Martina? Ez a név feledésbe merült. Már akkor sem tudta magát régi nevébe beleélni, ha este lefeküdt és a sötétség elalvás előtt rövid időre szigorú klauzúrába zárta. Meg volt győződve róla, hogy eszébe se jutna visszafordulni, ha valaki tévedésből „Sylva!“ helyett azt kiáltaná utána: „Martina!“ Nem, biztosan nem fordulna vissza, semmi sem mozdulna benne, észre sem venné, hogy a megszólítás neki szól.

Mikor először találkozott Erlebach igazgatóval, aki ezelőtt gyakran utazott Bécsbe az apjához konferenciára, mégis megtörtént az, amire legkevésbé számított.

Erlebach jellegzetesen hosszú, erélyes lépteivel átment az empire szalonon és fiával együtt egyenesen feléje tartott. Martina azonnal megismerte. Erlebach igazgató főleg azért maradt meg emlékezetében, mert feltűnően különbözött annak a társadalmi rétegnek tagjaitól, akikkel apja hivatalosan és magánéletében is érintkezett: mindig szabadon, fesztelenül viselkedett, néha a nyerseségig őszinte volt.

— Tomanné asszony, ha nem tévedek! — szólította meg minden teketória nélkül bizalmas, apai hangon, amire ősz haja jogosította fel. Martina igent bólintott és vonzásul ő is a nevén szólította.

— Nézze meg az ember, magának is olyan jó az emlékezete, mint az enyém? — mosolygott Erlebach. — Abban az időben Sylva Oličnak hívták. Kislány volt, aki épp visszajött valahonnan ... Igen, igen, az intézetből, igaza van. Egy régi török nyakláncot vittem akkor ajándékba magának, emlékszik?

— Máig is megőriztem, igazgató úr — erősítette meg Martina.

— Igazán? Ne mondja! Nos, engedje meg, hogy bemutassam a fiamat. Talán jóindulatába ajánlhatom. Mellesleg megjegyezve nagyon drága fiú. Képzelje: geológus és szenvedélyes utazó, akárcsak a férje.

Igen, ez egészen Erlebach. Martina emlékezetében meglepő könnyedséggel bukkannak fel a félig elfelejtett emlékek.

Miután a felesége bemutatta Martinát a vendégkoszorúnak. Erlebach félrevonta a szoba sarkába, ellátta teával, süteménnyel, és leült mellé a kerevetre. Egyszerre elkomolyodott.

— Hm, hosszú időre teljesen eltűnt a szemünk elől. Most tehát visszatér hozzánk.

— Ezt úgy mondja, mintha nem helyeselné visszatérésemet.

Erlebach könnyedén vállat vont.

— Drága Sylva asszony, néha úgy vélem, hogy mialatt mi itt Platónt hallgatjuk, a világ kockázik a bőrünkre. Néha azt is kérdezem magamtól: valójában hol vagyok otthon? Ismeri a gyökértelenség érzését?... Nem? Ne is akarja megismerni. — Átmenet nélkül fűzte hozzá: — Egy testvére is volt, emlékszem, feltűnően hasonlított magára. Hogy is hívták?

Martina nehezen nyelte le a falatot.

— Martinának, — suttogta.

— Hogy mondta, kérem?

— Martinának! — ismételte hangosabban.

— Igen, igen, már emlékszem! Látja, ez a név teljesen kiesett a fejemből. Hm, szép lány volt, de szerencsétlenségre nélkülözte a maga temperamentumát. Erre az édesapját is mindig figyelmeztettem. Maga olyan volt mellette, mint egy kis ördög. Most talán valamivel komolyabb ... hát persze, a gondok nem emelik az ember hangulatát. A testvére hol él? Hogy megy a sora, ő is férjhez ment már?

Martina gyorsan letette csészéjét az asztalra, hogy Erlebach észre ne vegye keze remegését.

— Nem. Meghalt.

Erlebach heves mozdulatot tett.

— Ne mondja! Meghalt? Még ilyet! Szegény kis Martina. Hm, tudja, mindig is amolyan szegényke volt. Talán tévedek, a világért sem akarok véteni ellene, de rám efféle benyomást tett.

Most nem szabad sem elpirulnom, sem elsápadnom, parancsolt nyugalmat magára Martina, de akarata nyilván cserbenhagyta, mert Erlebach mentegetőzve tette hozzá:

— Bocsásson meg igazán nem akartam megbántani testvéri érzelmeiben. Talán helytelenül ítélkezem rajta, mert temperamentum dolgában nagyon igényes vagyok.

— Azt hiszem téved! — Martina elszorult torkán nehezen jött ki a hang. — Miért szegényke? Martinának volt temperamentuma, csak szerencséje nem volt. Kell, hogy a védelmére keljek. Sose volt szerencséje, ez az. Az életét Is egy szerencsétlen véletlen következtében vesztette el. Csónakunk felborult a nyílt tengeren. Egyébként is ma férjes aszszony volna, ha kérője nem ismerkedik meg velem.

—Folytatjuk—

Isi

K. J. BENEŠ

12