A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-25 / 34. szám

J

ól emlékszem: 1967 december elején sajtótájékoztatón jelentették be, hogy megkezdték az új bratislavai Duna-híd építését. A Duna ligetlalusi oldalán, az evezósegyesületek volt otthonaiban ütötték fel „főhadiszállásukat“ az új híd építői. Akkor még kevesen, vagy negyvenen voltak, számuk azonban egyre nőtt. Január első heteiben már közel százötven szorgos hídépítő sürgött-forgott a ligetfalusi oldalon a pirosra festett acéltraverzek között, melyek arra vártak, hogy a speciális betonkeverékkel a baloldali tartópillért alkossák. Ácsok, vasmunkások, építőmunkások: csehek, szlovákok és magyarok megkezdték a gigászi munkát, az új híd építését.

Azóta négy és fél év telt el. Valamennyien szinte naponta lestük az új híd építését, amelyre az egyre növekvő forgalomnak elengedhetetlenül nagy szüksége van. Végre elkészült, és augusztus 29-én, a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulójának napján átadják rendeltetésének.

Fullasztó, kánikulai hőségben, az új híd terhelési főpróbájának reggelén látogattunk el a hídépítők közé. A hídon kövekkel és kaviccsal megrakott teherautók álltak, és mérnökök meg technikusok különböző műszerek segítségével figyelték, mérték a hatalmas terhelés reakcióját.

— A főpróbát legjobban a főpillér tetején épülő teraszról figyelhetik —

javasolta Sládkovič Imrich mérnök, a hídépítés egyik vezetője. Sajnos, a felvonó még nem készült el, gyalog kell oda felmenniük.

Javaslatát örömmel elfogadtuk, de amikor a büszkén ég felé meredő pillér alatt megálltunk, és a több mint nyolcvan méternyire magasodó kilátóra feltekintettünk, szédülni kezdett a fejünk.

— Vagy ezerkétszáz lépcsőt kell megmászni, de érdemes, mert onnan gyönyörű kilátás nyílik a városra — jegyezte meg Kochánek Otto, a fiatal prostéjovi munkás, aki hónapok óta a pillér tetején épülő kávéház és kilátó-teraszt szereli társaival.

Csigalépcsőn jutottunk föl a teraszra, ahol szorgos munkáskezek hegesztik a kávéház tetőzetét. Körülnéztünk ... Hűvös szellő csapta meg arcunkat. Alattunk a nagy esőzésektől megáradt Duna hömpölygőn, rajta gyufásskatulyának tűnő kis hajók. Mintha repülőgépből néznénk a napsütésben pompázó tájat. A túlsó oldalon az ősi vár és a dóm szintén apró játékszerként hat. A távolban a Kis-Kárpátok mélyzöld színű hegyoldalaiban, az osztrák oldalon pedig az aranyszínű búzatáblák tarka képében gyönyörködünk.

Szótlanul állunk egymás mellett, szinte megfeledkezve arról, hogy miért is jöttünk föl.

— Jöjjön még följebb, ide hozzám! — ébresztett tűnődésemből Drhlik Rastibor hegesztő. — Innét még

szebb a kilátás, még érdekesebb képeket készíthet.

Két fényképezőgéppel egy hosszú, kb. tizenkétmé teres létrán kapaszkodtam föl hozzá. A hatalmas magasságból nem mertem lenézni, mert amikor megkíséreltem, beleszédültem. A létra fokait néztem csak, szép sorrendben, egymás után. Végre fölértem...

Az egyik széles acélgerendán álltam meg.

— Ide feljutottam, de hogyan kerülök majd le? — gondoltam, amikor körülnéztem és szédülni kezdtem. Az egyik acélsodronyban fogózkodtam meg. Körülöttem hegesztők dolgoztak. A hegesztőrudak végén szikrázott a tűz, a felszálló füst kékesen gomolygott, majd eltűnt a semmiségben. A tapasztalt hegesztőnek igaza volt. A pillér tetejéről még szebb, még fenségesebb a kilátás.

Jó idegek és nagyszerű egyensúlyérzék kell ahhoz, hogy valaki ilyen magasban jó munkát végezzen. Ezt tüstént megállapíthattam.

— Mi ezt már megszoktuk. A magasság minket nem hátráltat a mun kánkban. Legnagyobb ellenfelünk a szeszélyes, zivataros idő. Sajnos, idén nyáron elég volt belőle — mesélte Drhlik Rastibor.

— Vagy két hete történt — vágott szavába Mital Ján, aki Prešovról jött a hídépítők közé, és az épülő kávéház fűtő és szellőztető berende-, zését szereli. — Hatalmas viharban,

zuhogó esőben dolgoztunk. A hegesztők emberfölötti munkát végeztek. A tetőzet befedésén dolgoztak. Körülöttük villám csapkodott, trópusi eső zuhogott, de a munkát nem hagyták abba. Az utolsó acéllapokat fel kellett hegeszteniök, mert máskülönben a víz elárasztotta volna mind a teraszt, mindpedig a lépcsőházat. Megfeszített munka révén sikerült.

— Nem is volt olyan nehéz — jegyezte meg Drhlik -- mint ahogyan Mital meséli. Nagy munka volt, s közben zuhanyoztunk ... őszintén bevallom, jólesett!

Több mint egy órát töltöttem a hegesztők között, a pillér tetején. Néhány perc alatt csodálatraméltóan, én is megszoktam a szédületes magasságot, ahonnan sokkal könnyebben kerültem le, mint ahogyan azt fölérkezésemkor elképzeltem.

Vránik Ambrussal lépkedtünk lefelé a csigalépcsőn. Közben beszélgettünk.

— Hová. valósi? — kérdeztük.

Kelet-Szlovákiában születtem,

majd az egyik prešovi vállalatnál dolgoztam. Ott is jó fizetésem volt, de több pénz kell, épitkezek, azért határoztam el, hogy a hídépítőkhöz jövök.

— És megtalálta a számítását?

— Természetesen! Jól keresek. Igaz, hogy naponta 10—12 órát is dolgozok, de tisztán több mint négyezret kapok havonta. Mire készen lesz a híd, együtt lesz a szükséges pénz, és felépítem a családi házat.

Az ember és a

szocialista

brigád

A szocialista brigádmozgalmat döntően a termelésre szabták. A termelési feladatok adottak, ami lényegében meghatározza a „szocialista módon dolgozni“ brigádfeladatokat. Ám a szocialista brigádok nemcsak anyagi javakat termelő brigádok, hanem éppen annyira a maguk emberi (szellemi-lelki) javait is teremtő munkaközösségek. Bennük az ember a tárgyalkotással együtt, illetve, azon kívül — önmagát is alkotja. Méghozzá — ez lenne a cél! — bővítetten reprodukálja önmagát.

Igen ám, de miből sarjadnak a „szocialista módon tanulni és élni“ vállalások?

A termelésből? Csak részben, s ezt á jó munkaszervezés és a szakmai tanfolyamok többékevésbé megoldják. Vagy: a brigádműveltség valamilyen „eszmei mércéjéből“ ? A felülről sugallt kulturális vállalások csak szabványra szabott mankót nyújtanak a munkásembernek, mint személyiségnek, az előbbre jutáshoz. Gyökeres megoldás az lesz, ha talpára állítjuk a szocialista brigádok önművelését. Azaz: a személyiség kibontakoztatásának eszközévé tesszük! A vállalás alapja ugyanis a termelő ember. Következésképpen: az ember termelő képességét, illetve a termelő emberi adottságait egyaránt hivatott gazdagítani, fejleszteni a brigádmozgalom.

A szocialista brigádokban (mint munkabrigádokban) hanem felismerték a gazdasági vezetők a többtermelés motorjait. Annál kevésbé az emberformálás serkentő közösségeit! Érthető! A napi termelés csupán a tervteljesítésben, következésképpen a tervet teljesítő emberek munkájának megszervezéseben tette érdekeltté őket. A gazdasági vezető számára gyakorlatilag az a munkás fontos, aki ma jól dolgozik, nem pedig az az ember, aki ma jól tanul, hogy aztán holnap jobban dolgozzon. Gyakran a brigádtag sem érdekelt az önművelésben, hiszen fizikai erejét jól megfizetik, a tanulás (mivel különösebben nem igényli) kényelmetlen kötelezettség.

Inkább örömlopó — nem öröm.