A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-18 / 33. szám

S. A közelmúltban Karlovy Varyban, a világ­hírű fürdővárosban jártam. Egyebek közt ott találkoztam Jifi B-vel és német boxerkutyájá­­val. Nem arra lettem figyelmes, hogy sétáltatja hűséges cimboráját, hanem a játékukra. Csupa meghittség és sziporkázás, gyermeki báj és nai­vitás szőtte át meg át a fura, kedves játékukat. A járókelők közül egyesek csillogó szemmel néz­ték, mások undorral és megvetéssel, de akadtak olyanok is, akik közömbös faarccal mentek el mellettük... Én gyerekkorom óta szeretem a kutyákat. Ha gyerekkoromra és a nagyszülői házra gondolok, ahol libapásztorkodással töltöttem a nyaraimat, eszembe jut Sajó is, a bozontos szőrű, meleg­szemű cimbora. Jól megértettük egymást, együtt szomorkodtunk, együtt örültünk. Még most is érzem kezemfején bársonyos nyelvének az érin­tését ... Aztán Bodri, ifjúságom csínytevéseinek néma tanúja. Elmenőben kikísért, hazatérőben a kiskapuban várt, kedves nyüszítéssel köszön­tött. Értelmes és hűséges volt, éppen csak beszél­ni nem tudott. Emlékszem: a frontról jöttem ha­za néhánynapos szabadságra. Valóságos könny­patak csörgött a szeméből örömében. Elmenöben gyalogszerrel tettem meg a hétkilométeres utat az állomásra. Utánam lopódzott. Majdnem az ál­lomáson vettem észre. Rápöröltem. Bűntudattal a hűséges szemében a földre lapult, a lábamhoz kúszott és a fejét a bakancsomra fektette, mint­ha azt mondta volna: „Ha agyon csapsz sem bá­nom, kisgazdám“... A szívem akart meghasad­ni — Menj haza, Bodrikám, neked otthon a he­lyed, nekem messzire kell mennem, nem jöhetsz velem! — Ott maradt az út közepén ülve, s ad­dig nézett utánam, míg nem tűntem el a szeme elől... Néhány év múlva hadifogságból haza­térőben, száz-százötven méternyire lehettem a szülői háztól, mintha csak a földből bújt volna elő, ott termett Bodri. A mellemre ágaskodott, kapkodta az idegen gúnyámat, ugatott, nyüszí­tett, meleg, bársonyos nyelvével csapkodta a ke­­zemfejét, az arcomat, majd lábról döntött, s kí­sért haza körülrajongva, diadalmasan ugatva be az udvarba, könnyes szemű édesanyám mellé­re... Manapság sokat vitáznak a kutyákról, külö­nösen nagyvárosi tartóikról, következésképpen sok a kutyabarát, még több az ellenzője, akik azt állítják, hogy egyesek azért tartanak drága fajkutyákat, mert feltűnési viszketegségben szen­vednek, ráadásul megkeserítik szomszédaik éle­tét, tönkreteszik a parkokat stb. — Mi a véleménye ezekről a kérdésekről? — kérdeztem újdonsült ismerősömtől. — Nem vitatom, akadnak emberek, akik való­ban feltűnési viszketegségben szenvednek, de szerintem a legtöbb ember szeretetből tartja négylábúját — mondja. — Ami a parkokat il­leti: nem hiszem, hogy a kutyák tapossák le a füvet, tépik le a virágokat, tördelik ketté a fákat, díszbokrokat, zúzzák pozdorjává a színes­re mázolt padokat. A jól nevelt, rendre szokta­tott kutya pedig egyáltalán nem keseríti meg a szomszédok életét. . Hogy én miért tartok ku­■ tyát és miért szeretem? Egyszerűen szeretem, szükségét érzem, pedig a kutyatartással az anya­gi kiadásokon túl egyéb kötelezettségeket is vál­lal magára az ember, mert a kutya mégis csak kutya és gondoskodni kell róla. És mégis jó, hogy van, a világért sem válnék meg tőle. Hűsé­ges, nyílt, őszinte, benne sosem csalódtam... Aztán az ember gyakran vágyik egyedüllétre, de a teljes egyedüllét nyomasztóan hat, jó, ha ott érzi maga körül hűséges társát... Aztán az sem elvetni való dolog, hogy a mai világ elkényel­­mesedett emberét a kutya rákényszeríti a rend­szeres sétára, mozgásra, ami egészségügyi szem­pontból szinte felbecsülhetetlen. No és hát a sok-sok öröm, ami a kutyatartásból származik, pénzben ki nem fejezhető, talán szóban sem. Azt csak érezni lehet, ami nap mint nap átfut az emberen, mint a csodálatos muzsika varázsa... LOV1CSEK BÉLA (A szerző felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents