A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-11 / 32. szám
Szó sincs sértő szándékról. Jól tudja ezt Nagy Anna is, aki Sládkovléovóról (Diószegről) került BratislaYába a Színművészeti Főiskolára. Másodéves hallgató. A jövő tanévben már harmadéves lesz. Sokan nyilván azt hiszik, hogy rettentő nehéz bejutni a színművészetire. Tévednek. Könnyű. Nem kell hozzá egyéb, csak tehetség, de Igazi, komoly és nagy tehetség. Hogyan is kezdődött? Anni tízéves korában részt vett az Ifjúsági Alkotóversenyen és nyomban első díjat nyert szavalásban. A siker folytatódott. Majd minden komolyabb versenyen megjelent, fellépett és dijat, díjakat nyert. Többek között a Jókai-napokon is. (Apukája egyébként lelkes CSEMADOK- tag és színjátszó volt mindig — jelenleg iskolagondnok —, s Annit gyakran elvitte magával a próbákra. Csodák csodájára a kislány annyira odafigyelt, hogy a végén betéve tudott minden darabot. Könnyen tanul.) Nyolcadikos korában kapott először színpadi szerepet. A Légy jó mindhalálig Misijét alakította nagy sikerrel. Akkor ért meg benne az elhatározás, hogy a színészi pályát választja. Igen ám, de hogyan, miként kezdje', hogyan fogjon hozzá álmai megvalósításához? Éppen kapóra jött a MATESZ tehetségkutató felhívása. Akkor már másodikos gimnazista volt. Nyomban jelentkezett a vizsgára, hogy megtudja, érdemes-e továbbra is foglalkoznia a „nagy gondolattal". A felvételije sikerült, mivel azonban túl fiatal volt még, és érettségi előtt állt, azt javasolták neki, hogy majd a gimnázium befejezése után jelentkezzen újra. Közvetlenül az érettségi előtt elküldte kérvényét a Színművészeti Főiskolára, ahonnan azt a választ kapta, hogy későn küldte, de ha van bátorsága és elég tehetséget érez magában — előkészület nélkül —, jelenjen meg a felvételi vizsgán. A jelzett napon meg is jelent annak rendje és módja szerint, nem volt veszíteni valója. A kétszázötven felvételiző fiatal közül tizenötöt vettek fel, köztük Annit is. Mondani sem kell, hogy nagyon örült és kimondhatatlan boldogságot érzett. — Hogy áll a szlovák nyelvtudással? — kérdem. — Mindig szerettem a szlovák nyelvet — mondja. — Sokat olvastam, s ahol csak tehettem, szlovákul beszéltem, és hát gyakran eljártam ide Bratislavába, színházba... Sok fiatal azt hiszi, ha egy kicsit csúnya vagy szeplős, már nem lehet színész, aki pedig szépen énekel, jól szaval és túlontúl csinos, minden további nélkül azzá válhat. Nem. Első a tehetség! Minden más csak másodlagos kérdés... Különben nézzen rám! — mondja hamiskásan. — Nem vagyok „álomszép kislány", ugye hogy nem!? Sőt! Kicsike, vékonyka vagyok, szeplőm is van jónéhány, mégis felvettek. Pedig semmiféle „szocialista összeköttetésem" nem volt. Honnan is lett volna, hiszen a szüleim végtelenül egyszerű emberek. — Voltak-e nehézségei a szlovák kiejtéssel? — Eleinte igen. De leküzdöttem, mert nagyon akartam, olyannyira nagyon, hogy már az első vizsgáim is egyesre sikerültek. — Sokat kell tanulni? — Rengeteget! Reggeltől estig, még azon felül is. — Milyen tantárgyaik vannak? — Főtantárgyunk a színművészet. Aztán igen fontos a beszédtechnika, a színpadi mozgás, tánc, ének, zenei képzés, színháztörténet, filozófia, pszichológia ... soroljam? ... De tornázunk, vívunk, úszunk, sízünk, sőt még lovagolunk Is. — S a szülei? — Nem hittek abban, hogy bejutok. Most velem együtt végtelenül örülnek és boldogok. Bíznak bennem... Dicsekedhetek is? — Bólintok. — Havi 400 koronás szociális- és 300 koronás előmeneteli ösztöndijat kapok, amiből szépen kijövök. Ráadásul nagyon szeretek varrni. Magam varrom a ruháimat. Főzni viszont nem szeretek — nevet fel csengőn. — Venczel Vera és Ladislav Chudik az eszményképem. Ez minden. — Nem egészen: hát az álmai? — Az első már sikerült: felvettek és ez óriási:... Most már csak azt szeretném plérni, hogy sikeresen elvégezzem a színművészetit, aztán hogy színpadra kerülhessek és Játszhassak, mert mindenem a Játék, az álom és valóság csodálatos szivárványozása! — Sok sikert, Nusika, sok csodálatos lobogást és szivárványozást — mindannyiunk örömére! LOVICSEK BELA
