A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-07-07 / 27. szám

19

— Akkor felmegyek hozzá — mondta.

Útközben azonban Fanny néni keze közé került.

Az első emeletre vezető vörösfenyő lépcsőn találkozott vele. Akarata ellenére mélyen elpirult, de Fanny néni — noha nem várta őt — egy szikrányival sem mutatott nagyobb meglepetést, mint amennyit ilyen alkalmakra tartogatott, és Fanny néni szűkén méri az érzéseit.

Alighogy meglátta Martinát, megállt, fejét könnyedén bal vállára hajtotta (ez a meglepetés jele), és várt, amíg Martina odaér hozzá. Bőráncú szoknyába omló, magas nyakú, fénytelen, fekete posztóruhája még fokozta megjelenése szigorúságát. Egyik kezével a korlátra támaszkodott, mint a ház valódi úrnője, s ezenfelül (Martinának legalábbis úgy rémlett), mint a szemrehányás néma és mégis beszédes szobra. Kemény vonású, bár nem éppen csúnya arcának hideg mozdulatlansága is nyomasztóan hatott.

Martina odalépett hozzá és kezet nyújtott. Fanny néni könnyedén bólintott, az üdvözlés befejezéséül lehajolt Martinához és hervadt, érdes ajkával homlokon csókolta.

— Jó, hogy végre hazajöttél — mondta, a „végre“ szónak könnyed, de sokat jelentő nyomatékot adva. — Legjobb lesz, ha először bejössz hozzám. A szobád amúgy sincs előkészítve, eltart egy ideig amíg rendbe hozzák. Nem vártunk.

Martinát mintha leforrázták volna. Fanny néni négy kifogástalan mondatba annyi vádat és szemrehányást szőtt bele, hogy valóban nem volt már mit hozzátennie. Beszélgetésük a továbbiakban ennek ellenére is keserű („ezredesi“) prédikációvá fajult.

Hát igen, apját még ebéd előtt meglátja, de ne mutassa ki meglepetését. Az elnök nagyon megváltozott és éppen ezért, ezt nyomatékosan ismétli, úgy kell viselkednie, mintha semmit sem venne észre rajta. Martina halála óta kissé búskomor lett, és a szomorú tény, hogy nélküle, mármint Fanny néni nélkül a temetésen egymagában képviselte volna a családot, megadta neki a kegyelemdöfést.

Mi ütött belé, hogy nem jött el Martina temetésére?! Hát persze, persze, tudja ... sérülés, idegösszeomlás, gyógykezeltetés, és így tovább, olvasta a levelét, de véleménye szerint uralkodnia kellett volna magán, kötelessége lett volna, hogy összeszedje minden erejét és ne magára, hanem elhagyatott apjára gondoljon.

Martina védekezni próbált. Igen, hibázott, elismeri, de ez talán a házasságával magyarázható, elszakadt az otthontól, előbb-utóbb minden férjes asszony elszakad a szülői háztól, és végtére is ,.. ő maga talán kevésbé elhagyatott? Férje valahol az északi sarkon rostokol, és ki tudja, visszatér-e valaha?

E szavaknál nem kellett erőszakolnia megindultságot, ami látszólag Fanny nénire is hatott. A feleség odaadása férje iránt... talán ez az egyetlen érzés, amelynek érvényét Fanny néni teljes mértékben elismeri, mert ebben természetes kötelességet lát, annak ellenére, hogy Sylva esetében komoly kifogásai voltak az esküvő ellen. Rosszaién csóválta fejét, szája körül keserű ránc jelent meg. Svlva előtt ezt nem merte kimondani, de gondolatban elismételte régi meggyőződését: Olič súlyos hibát követett el, ezzel a házassággal az egész család nem kívánatos vágányra került. Az északi sark, a Jeges-tenger, kutatás, mindez határos a fantasztikummal, amit Fanny néni veszedelmes, bomlasztó elemnek tart. Véleménye szerint Sylvának pénzemberhez vagy katonatiszthez kellett volna feleségül mennie, nem pedig egy kutatóhoz! Ha

unokanővére életben marad, erre nem került volna sor, az biztos!

— Ami történt, azt már nem lehet jóvátenni.

— Sajnos, Fanny néni — hagyta helyben készségesen Martina, eleve feladta minden ellentmondását, csakhogy beszélgetésük mielőbb véget érjen.

— Hozd helyre legalább azzal, hogy most apádnak szenteled magad.

— Igen, Fanny néni.

— Társaságod legbiztosabban eloszlatja majd benne az elhagyatottság érzését. Az kínozza legjobban, erről meg vagyok győződve.

— Igen, Fanny néni.

Az „ezredes“ Martina engedelmességével láthatólag elégedett. Bizonyítéknak tartja, hogy nem szándékszik részt venni a ház vezetésében, noha joga volna hozzá.

— Hát jó, most menj a szobádba, hozd rendbe magad, és azonnal látogasd meg apádat. A dolgozójában találod. Közben bejelentem neki, hogy megérkeztél.

Martina megkönnyebbülten felállt és a Sylva szobájába vezető ajtóhoz lépett. Az ajtót zárva találta. Meglepetten próbált benyitni a szomszéd szobába. Lenyomta a kilincset. Engedett. Hogyan, volt leányszobáját szánták neki? Csakugyan, már le is rakták ott a poggyászát.

Martina nagy önmegtagadással lépte át a szoba küszöbét. Csak azért tette, hogy csengessen Jakubnak és megkérje: vigye át holmiját a vendégszobába, mert itt, Martina szobájában nem akar lakni.

Az öreg élénken helyeselt.

— Rögtön mondtam, nagyságos asszony, rögtön mondtam, de az elnök úr ezt már régen elrendelte.

Martina meghökkent. Micsoda, az apja rendelkezett így? Már régen? Hát persze, válaszolt magának azonnal magyarázatul, apja nem sejthette, hogy itt mint valami ellenséges területen érezné magát, körülvéve első létének csapdáival és fondorlataival.

Martina tudta, hogy most merészkedik a legsúlyosabb próbára, és az utolsó percben még egyszer megingott. Nem vállalkozik erejét meghaladó feladatra? Hiszen az apjáról van szó! Lelkiismerete kínozta, vergődött (vonaglott, mint egy eltaposott féreg).

A falnak támaszkodva állt a folyosón, mellére szorított kézzel. Szabad az apját is így becsapnia? De hiszen a sorsolással ő is félrevezette az anyjukat, Sylvát, vele együtt, és ugyancsak jó szándékkal! Különben sincs visszaút.

Nyugalmat és önuralmat parancsolt magára. Most csak az a fontop, hogy apja észre ne vegye a csalást. Ez a felismerés talán megölné. Martina szeme előtt még egyszer elsuhan mindaz, ami történt. Kórházi ébredése percétől kezdve egymást követik az izgalmas jelenetek. Látja:

mindenkit hatalmába kerített a fokozatosan terjedő szuggesztió. Nemcsak idegen embereket, az öreg Tomanékat is, Karait is, Fanny nénit is. Igen, minden attól függ... a fokozatosan terjedő szuggesztiótól.

Torkában kalapáló szívvel bekopog apja dolgozószobájának ajtaján. Tudja: ha a jól ismert, szonórus hang válaszára belép a szobába, először szét kell húznia a nehéz bársony ajtófüggönyt, csak aztán pillantja meg apja dolgozóját, négyablakos sarokszoba, a falakat fényezett tölgyfapolcokon jogi, pénzügyi és nemzetgazdasági könyvek borítják, a háromméteres íróasztalon okmányok, folyóiratok, könyvek halmaza tornyosul...

Igen, minden olyan, mint volt. Martina a küszöbön mégis riadtan visszahőköl. Aki az asztal mögött ül, fényesre borotvált állal a vattafinom császárszakáll két ága közt, kétségtelenül az édesapja, és mégsem ő az, valami mélyenszántó, lénye gyökeréig ható változás ment végbe benne, ami hét lakatra zárt, mogorva, idegen öregembert formált belőle. Ez Martina első benyomása, s Fanny néni előrelátó figyelmeztetése ellenére is úgy éri, mint egy váratlan ütés. Rémülten néz két nagy, fekete üvegkorongba, tompán fénylenek apja szeme helyén, s arcát minden élő kifejezéstől megfosztva csak valami leselkedő feszültséget hagynak meg rajta, amit Martina elviselhetetlennek érez már az első másodpercben, amikor a hosszú szobán át odasiet hozzá. A távolság az ajtótól végtelennek tetszik a fekete szemüveg üres pillantásának nyomasztó hatása alatt, ami valójában nem is pillantás, apja szeme helyén élettelenül tátong két feketén beüvegezett üreg.

Az elnök már messziről nyújtja felé a kezét. A jól ismert, megszokott mozdulatban is van valami homályos, megfoghatatlan változás. Martina szíve elszorul. Még a szoba levegője is más, megfekszi a mellét, mintha sűrű, fullasztó porral volna telítve.

Lehajol az apjához, megcsókolja a halántékát és csak a lágy, meleg bőr érintése küzdi le első nyomasztó benyomását: hogy apja helyett egy élettelen, felhúzott géppel találkozott.

— Végre, végre hazajöttél! — mondta Olič, mintha szándékosan fogadná Fanny néni szavaival, még a hangsúlyát is utánozva. Majd, még mindig kezében tartva Martina kezét, kényszerítette, hogy egy lépést hátráljon: — Mutasd magad, hadd lássam, milyen színben vagy.

A két fekete korong lassan vándorol fentről le és újra vissza, Martina érzi: a láthatatlan szempár figyelmesen vizsgálja tetőtől talpig. Ó, ha legalább néhány percre levenné a szemüvegét! — kiált fel benne az ijedtség és hiába igyekszik uralkodni magán: arcán sötét pír ütközik ki, mint valami sömör.

— Hm, megváltoztál, mégis igaz, hogy a házasság megváltoztatja a nőt. Még az ilyen rövid házasélet is, amilyen egyelőre a tied volt.

Martina minden figyelmét a hallására összpontosítja. Legszívesebben lehunyná szemét, hogy mélyebben belehallgasson apja szavaiba és hangjába is, mert arca a sötét üvegmaszk védelmében kifürkészhetetlen, nem olvas le róla semmit, de semmit. Csak a hang szerint próbál tájékozódni, de ez kétségbeejtően hiábavaló erőlködés, nincs tapasztalata az emberi hang finom árnyalatokra beállított hangszerével, és bármennyire összpontosítja figyelmét, az eredmény csak kínos bizonytalanság és kétely. Apja kitér előle, nem képes közel férkőzni hozzá. Martina csak most ismeri fel, milyen biztonságos hidat alkot az élő szemek beszédes fénye, sokkal közelebb hozza egymáshoz az embereket, mint a kézszorítás. De a világ minden kincséért sem merné megkérni, hogy tegye le a borzalmas szemüveget!

Már ott ül apja íróasztala előtt és kifúltan, idegesen ecseteli a La Baule-i eseményeket. Ebben a szobában, szemtől szembe a hirtelen megöregedett férfifejjel maga is érzi, milyen képtelenség, hogy a tulajdon édesapjuk csak most, a katasztrófa után egy hónappal tudja meg a részleteket.

Olič egyszer sem szakította félbe. Vastag, barna szivarja vékony füstszállal ég el a hamutartón, ő maga mozdulatlanul ül, két kezét keresztbe fonja mellén, mint valami biztonsági abroncsot, és hallgatja Martinát. Hallgatja. Feje a mellére csuklik, de hová tekint a szeme? Az asztalon fekvő iratokra, vagy valamivel feljebb... őrá? Martina nem tudja, inkább a földre néz, vagy az ablak fényébe, az egyik könyvespolc összekarmolt sarkára, a hamutartó fölött kígyózó füstszalagra, támaszt keres, egyiket elveti a másik, alkalmasabbnak látszó kedvéért, csak a két fekete korong elől tér ki a szeme egyre növekvő szorongással. Akadozik a beszédben, olykor-olykor meg kell pihennie, mint egy meredek kapaszkodón. és a beszédszünetekben alig jut lélegzethez. Végre befejezte.

— És én mindezt csak most tudom meg — mondja Olič mintegy önmagának.

— Bocsáss meg, engem is nagyon bánt, most még jobban, mint akkor -- suttogja Martina. — Az ember úgy látszik épp akkor a legönzőbb, amikor legkevésbé tud róla.

Olič felegyenesedik a karosszékben, szivarja után nyúl, de mozdulata félbemarad.

— Tudom... Tudom, a sérüléseid ... Súlyos sérüléseket szenvedtél?

(Folytatjuk)

n u,Ä.t-