A Hét 1972/2 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-04 / 31. szám

Csuk most szólok hozzá

Az öntevékeny művészi munka a pedagógus szemével

A pedagógusi hivatás talán elkerülhetetlen velejárója, hogy a pedagógusnak, így a pedagóguspublicistának is, nem mindig olyankor van szabad ideje, amikor szeretné. Ennyit szerettem volna előrebocsátani annak megindokolására, hogy csak most szólok hozzá a Hét hasábjain az öntevékeny művészi munka problémáiról folyt hasznos vitához. Ügy gondolom azonban, hogy van egy-két ötletem, s ezek megvalósítása nem ütközik talán nehézségekbe. Nem vagyok sem a színjátszás, sem az énekkar- vagy tánccsoport-vezetés, a bábjátszás vagy bármely más amatőr művészi tevékenység szakembere. Pedagógus vagyok, s ezért a pedagógus szemszögéből szeretném kifejteni néhány gondolatomat.

Köztudomású, hogy korunkban a pedagógia tudománya világviszonylatban a nagy erőpróba. Mind a kapitalista, mind a szocialista országokban tudományos-műszaki forradalom előrehaladottsága az iskolai tananyag gondos kiválasztására szelektálására, átcsoportosítására, optimális kontcentrálására készteti a szakembereket és nem minden esetben sikerül a legeffektívebb formában meghatározni az általános műveltség fogalmát. Ma már nem vitás, hogy a korszerű általános műveltségnek rengeteg gyakorlati jellegű ismeretanyag mellett igen terjedelmes elméleti jellegű ismeretanyagot is fel kell ölelnie, ám az elméleti jellegű ismereteknek is elsősorban olyanoknak kell lenniük, hogy fel lehessen őket használni a mindennapi életben. A politechnikai műveltség elsődlegességének kihangsúlyozása és érvényesítése elkerülhetetlenül a poliesztétikai nevelés háttérbe szorításához, sőt elhanyagolásához vezet, de állításunk megfordítva is érvényes. Járható útnak az arany középút: a politechnikai és a poliesztétikai nevelés arányos összhangba hozása látszik, ez pedig semmiképpen sem könnyű és egyszerű feladat.

Jelen írásomnak nem célja, hogy a hazai oktatási rendszer problémáival foglalkozzék. Az öntevékeny művészi munka jelentőségéről szeretnék szólni, de egy kicsit talán annak ürügyén is, hogy — sajnos — vannak bizonyos nyugtalanító (a pedagógusokat különösen nyugtalanító) körülmények, melyek arra engednek következtetni hogy az iskoláinkban a poliesztétikai nevelés te" rén bizony még nagyon sok a kívánnivaló. Nem lehetünk elégedettek fiatalságunk rendkívül egyoldalú és — mondjuk meg nyíltan — sekélyes esztétikai érdeklődésével. A tánczene-mánia (vagy nem tudom, minek nevezzem) szinte megfékezhetetlennek látszó méreteket öltött. Fiataljaink ismerik az összes úgynevezett beat-együttest, a nagyhajú és gyakran íeltűnési viszketegségben szenvedő táncdalénekeseket, akik közül többen olyan hanggal rendelkeznek, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a közönség nemtetszést nyilvánító füttykoncertje söpörte volna le őket a „világot jelentő deszkákról“. Sok-sok fiatalnak jelentékeny gyűjteménye van a táncdalfesztiválon előadott kommersz-igényű dalok hanglemezeiből, csaknem minden fiatalnak van saját tranzisztoros rádiója és ezek a rádiókészülékek csodálatosképpen mindig ugyanazt az unalmai és sablonos muzsikát sugározzák, amelytől zeneileg kulturáltabb angyali szelídségű egyének zsebében is „kinyílik“ a bicska. Kodály, Bartók, Smetana, Dvoŕák, Cikker, Suchoň, Csajkovszkij, Sosztakovics, Beethoven, Mozart, Chopin és persze a temérdek többi név, amely üstökösként ragyog a világ zeneirodalmának egén, a mi fiataljaink zöme számára szinte elérhetetlen csillagok, mivel senki nem adta kezükbe a zeneértés és a zene iránti komoly érdeklődés varázslatos, az életet is megszépítő teleszkópját.

A komoly zene iránt bizony (tisztelet a kevés kivételnek) nem igen érdeklődnek fiataljaink. A fényképezés, a filmezés ugyancsak alig érdekli őket. Nem állnak rendelkezésemre statisztikai adatok, de úgy gondolom, helyes a feltételezésem, hogy fiataljaink birtokában sokkal, de sokkal több tranzisztoros rádió van, mint fényképezőgép vagy filmkamera. Még kevesebb persze azoknak a száma, akik a fényképezés vagy a filmezés iránt esztétikai és művészi szempontokból vezettetve érdeklődnek. De vajon érdekli-e a tánczenerajongókat a színjátszás, a vers- és prózamondás, az énekkarok, tánckarok, esztrádcsoportok és bábjátszó együttesek munkája? Nem szeretnék túlságosan „eredeti“ vagy „figyelemreméltó“ észrevételeket publikálni, mégis megkockáztatom a fiatalok szempontjából bizonyára kissé konzervatívnak vagy túl szigorúnak tűnő megállapítást, hogy ez a mostani nagy tánczene-kultusz az ifjúság szellemi életét valami módon megbénító, szinkópákban ható heroin, amely egysíkúvá, szürkévé, színtelenné, rendkívül csekély értékűvé teszi fiataljaink szellemi frisseségét és aktivitását.

Természetesen ezért az állapotért én nem a fiatalságot hibáztatom, hiszen mint pedagógus — talán szerénytelenség nélkül állíthatom, nagyon jól ismerem őket, jól tudom, mennyire fogékonyak minden iránt, ami szép és jó, és semmiféle okot nem tudnék megnevezni, amely miatt fiatalságunkat általában elítélném. De éppen azért, mert padagógus vagyok, kell éreznem a felelősséget fiatalságunk esztétikai érdeklődésének egyoldalúsága miatt, amint ezt bizonyára pedagógustársaim százai és ezrei is érzik, és úgy vélem, mindent meg kell tennük ennek ez egyoldalúságnak a megszüntetése érdekében. Társadalmunk a munkás- és parasztfiatalok és a dolgozó értelmiségiek gyermekeinek ezreit bízta ránk. Az a kétségtelenül örvendetes tény, hogy ma elsősorban munkás- és parasztcsaládok gyermekei ülnek az iskolapadokban, óriási mértékben megnöveli felelősségünket. Nem tűrhetjük tehát, hogy a nagyon is kétes értékű tánczene-kultusz kerékkötője legyen fiataljaink életének. Ezért kell minden erőnkkel és képességünkkel támogatnunk az ifjúság öntevékeny művészi munkáját, mert véleményem szerint az ilyen jellegű munka képes kizökkenteni a fiatalokat az egyoldalúságból, megnyitja az utat számukra szellemi életük kiteljesedése, sokoldalúbbá, színesebbé tétele felé.

Kényelmes dolog lenne, ha az ifjúsággal kapcsolatban felmerülő valamennyi probléma megoldását az iskolától várnánk, hiszen köztudomású, hogy az iskola az oktatási és nevelési feladatok mennyiségét tekintve ma már a maximális igenybevétel szintjén áll. Ennek ellenére természetesen számos iskolában magas színvonalú és sokoldalú öntevékeny művészi munka folyik. De mivel abszolút tehetségtelen, semmi iránt nem érdeklődő tanuló nincs és mert az öntevékeny művészi munkába még az ilyen szempontból pozitívan értékelhető iskolákban is csak a tanulók viszonylag kis része vesz részt, feltétlenül megvan a lehetősége a „rejtett tartalékok“ kihasználásának. Ezt pedig abban látom, hogy fiataljaink a tömegszervezetekben (SZISZ, szakszervezet, CSEMADOK) folyó öntevékeny művészi munkába is bekapcsolódnak. Az iskolát nem szabad magára hagyni ebben a munkájában és arra is szeretnék figyelmeztetni, hogy amikor fiatalokról beszélek, nem csupán a diákokat értem alatta, hanem az iskolát már nem látogató munkás- és parasztfiatalokat is. Tudtában vagyok annak is, hogy az öntevékeny művészi munka nem csupán a fiatalság valamiféle privilégiuma, hiszen az ehhez szükséges érdeklődés és tehetség a legkülönbözőbb korosztályokhoz tartozó egyéneknél mutatkozhat. Engem azonban elsősorban annak a lehetőségnek a reménye lelkesít, hogy a fiatalság jelentékeny részét bekapcsolhatnánk ebbe a tevékenységbe, ami által esztétikai érdeklődésünk sokrétűbbé válna és helyes mederbe terelődne. A Hét hasábjain kibontakozott vita, melynek során az öntevékeny művészi munka egyes területeinek szakemberei és illetékesei már elmondták értékes-hozzászólásaikat, sok problémát hozott felszírire, s nagyképűségnek. sőt naiv ostobaságnak tűnhetne, ha én ielen írásomban azt a látszatot igyekezném kelteni. hogy én magadom minden probléma megoldásának receptjét.

Felmerült például a vita során egy sarkalatos probléma: az öntevékeny művészi munka különféle ágazataiban létesítendő csoportok szakképzett vezetőkkel, hozzáértő szakemberekkel való ellátása. Ez — véleményem szerint — nem olyan probléma, amelyet egyik napról a másikra és a hagyományos eszközökkel, formákkal és módszerekkel meg lehet oldani. Igen nagy segítséget nyújthatna azonban a probléma megoldásában a televízió. Köztudomású, hogy a televíziót napjainkban az egész világon az egyik legefektívebb és legsokoldalúbban kihasználható audiovizuális oktatási segédeszköznek tartják és az iskolatelevízió világszerte rohamléptekben fejlődik. A televíziónak ezt. az oktatás területén betöltött szerepét kellene kihasználni az öntevékeny művészi munka egyes területein tevékenykedő csoportjaink képzésére. Nyilvánvaló, hogy minden egyes kis faluban nincsenek szakemberek, akik például amatőr filmezéssel vagy fotózással művészi szinten foglalkozó kört vezethetnének, a televízió azonban ezt a problémát a legkitűnőbb

szakemberek igénybevételével és viszonylag a leggazdaságosabb módon megoldhatná. A bábjátszás ugyancsak az öntevékeny művészi munka kevéssé elterjedt és ismert területe. Művészi szinten való megteremtéséhez és fejlesztéséhez azonban a jó szándék és az érdeklődés nem elég. Tanfolyamokon talán nem is lehetne annyi szakembert és olyan tökéletes formában kiképezni, mint amilyen lehetősége ehhez a televíziónak van. Ügy gondolom tehát, hogy a Csehszlovák Televíziónak a Népművelési Intézetnek, az oktatásügy illetékes szerveinek, a CSEMADOK-nak és az Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetségének összefogásával viszonylag könnyen lehetne egyrészt televíziós tanfolyamokat rendezni film- és fotókörök, báb- és színjátszókörök számára, másrészt állandó jellegű tv-műsorokat bevezetni, pl. Zenekedvelők klubja, Filmesztétikai klub, Ismerkedjünk a képzőművészettel, A világirodalom gyöngyszemei stb. tematikával, melyeket szinte valamennyi városban és faluban szakkörökben tömörült állandó hallgatóság közösen tekintene és vitatna meg és így a televízió egyrészt megkönnyítené és helyettesítené a költséges szakemberképzést, másrészt pedig számos kör számára a sorozatban közvetített műsorok által szisztematikus és színvonalas tevékenységet biztosítana. Szükséges lenne, hogy ezeket a tanfolyamokat és népművelési jellegű klubműsorokat a Szlovák Televízió itt élő nemzetiségek (magyar, ukrán) nyelvén is közvetítené.

A további probléma, melyet érinteni szeretnék, hazai magyar irodalmunk „humorszegénysége“, pontosabban fogalmazva: a szatirikus műfajok hiánya irodalmunkban. Szatirikus és humoros vidám jelenetek, monológok, egyfelvonásosok nélkül tarka esztrádműsort, színvonalas kabaréműsort összeállítani szinte lehetetlen. Nem tartom valószínűnek, hogy öntevékeny esztrád- vagy kabaréegyütteseink sikert arathatnának olyan műsor bemutatásával, melynek zömét magyarországi szerzők vidám jelenetei, magánszámai képeznék, mert lehetnek ezek bármennyire színvonalasan megírt kis művek, mondanivalójuk leggyakrabban a • hazai (magyarországi) aktualitásokra épül és éppen ezért nálunk nem „talán célba“. Milyen lehetőség marad még? A porlepte Hacsek és-Sajó vagy Karinthy és a magyar humor többi nagyjai, akiket a műfajban járatlan közönség nem mindig ért?

A bábjátszáshoz sem elegendő a társulat, a megfelelő bábok, a szakemberek, a színpad. Leglényegesebb kellék: a szöveg, maga a darab. Hazai viszonylatban a csak magyarországi ilyen jellegű kiadványok nem lennének elegendők és aktuálisak. Szerény véleményem (és talán sokak véleménye) szerint ma már túlhaladott az a megállapítás, hogy a szatíra és általában a humoros írásmű sekélyes műfaj és kétségtelenül azoknak van igazuk, akik csak jó és rossz irodalmat különböztetnek meg (tekintet nélkül arra, hogy szatirikus vagy komoly műfajról van-e szó.)

Ezért szükséges lenne, ha az illetékesek (az Írószövetség magyar szekciója, de talán a Népművelési Intézet és az Oktatásügyi vagy a Művelődésügyi Minisztérium illetékesei is) időrőlidőre pályázatot írnának ki vidám jelenetek, monológok, vidám összeállítások megalkotására, hogy öntevékeny esztrád- és kabaréegyütteseinknek mindig időszerű, hazai és színvonalas anyag álljon rendelkezésére bőséges választékban.

Végezetül emlékeztetni szeretnék egy látszólag ellentmondásra, melyet a tudományos-műszaki forradalom hordoz magában, s mely összefügg jelen írásom mondanivalójával. Éppen a tudományos-műszaki forradalomnak, a tudomány és a technika óriási fejlődésének köszönhető, hogy nekünk, dolgozó embereknek, egyre több lesz a szabad időnk. A tudományos-műszaki forradalom kora a politechnikai műveltség mellett szól, ám hogy a forradalomnak köszönhető, több szabad időnket kulturáltan és a szocializmus korának emberéhez méltón tudjuk felhasználni, ahhoz alapos poliesztétikai ismeretekre van szükségünk. Képzett olvasókká, hozzáértő, a filmesztétika alapjait ismerő mozi- és tv-nézőké, a jó muzsika, és az értékes műalkotások értőivé kell válnunk. Ez pedig nem kis követelmény. Megvalósításához beláthatatlan segítséget nyújthat az öntevékeny műszaki munka ápolása, a tömfgek esztétikai igényeinek fejlesztése. Ehhez kell minden segítséget megadnunk nekünk is, pedagógusoknak. E segítség parányi morzsája kívánna lenni jelen szerény írásom is.

SÁGI TÓTH TIBOR