A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-28 / 4. szám
A bíróság az apró állomásépületben ült össze. Elővezették az embert, akit abban a percben fogtak el, amikor megtámadta a sebesültet. Még fiatal volt, erőtlen arcára kiült a rettegés verejtéke. Puskatussal megsebzett ajkáról lefelé folydogált a vére, amelyet szintén vérig sebzett kezével törült végig az arcán. Magánkívül, borzalmas állapotban volt. egész testében remegett, piszkos, szinte az embertelenségig nyomorult, szerencsétlen teremtés. Az elnöklő tiszt feltette a kérdéseket. Az ember nem válaszolt, még a nevét sem árulta el, csak a szemét meresztgette a borzalom őrületében. Aztán a katonák vallottak, mintegy tompán a bosszuállás hevével. Az eset végtére is egészen világos volt: rajtaütött a sebesült katonán és óráját láncostul együtt elvette. Az elnök ujjaival dobolt az asztalon, amelyen tegnap még a morzekészülék kopogott. Nem volt többé mit és miért kérdeznie. — A rögtönítélő bíráskodás alapján, — mondta aztán — ezt az embert halálra ítélem. Vezessék el! Az ember mindebből egy szót sem értett, engedte, hogy elvezessék, és véres kézzel az ajkát törülte. Vége volt a törvénykezésnek. Az elnöklő tiszt leoldotta kardját és kiment az állomás elé, hogy szabadon fellélegezzék. Holdvilágos éjjel volt. Mintha minden a fehér márvány fényében ragyogott volna. Fehér volt az országút, fehérek voltak a fák, és a végtelenbe nyúló mezők is. Nagyon tiszta fehérség, szinte kristályos ragyogás, és a végtelen, égető feszültség. A végtelenségig bántó és világos hallgatás. Fényes, halott és mogorván békés éjszaka. Csillagok sem ragyogtak, nincs semmi nesz, ami ráintsen az emberekre. A tiszt lehajtotta a fejét A váróteremből kihallatszik az alvó katonák horkolása. Az egészséges és meleg horkolással az éjszaka védekezik a holdvilágos éjjel fensége ellen. A hortyogás is azért hangzik, hogy legyőzze a szorongást. ’ De hátrább, ott a sínek mögött áll az a bódéféle, ahová az elítéltet zárták, ahol sötét is van, csend is van és a hold borzalmas fénye töredékekben jut be a helyiségbe. Ö, mennyire izzad, hogy beleizzadt a borzalmas szorongásba! A tiszt már emlékezik arra is, hogy le nem vette szemét a homlokáról. Az izzadságcsepp mintha a semmiből fakadna, lefelé csorog a homlokon, aztán megint egy újabb csepp utána. Mintha a homloka sírna. . Ó, mi minden fekszik holtan a hűvös, könyörtelen világosság alatt? Sehol egy állat nem mozdul, nem lebeg a fűszál az úton, és nem rikkant a madár sem az úton, hogy bizonyítaná, él. A dolgok csak láthatók és nincs egyéb, és nincs egyéb, mint a földöntúli fény s a magára maradt ember, aki megremeg a fény érintésére. S most hirtelen megszólal egy bölcs, mély hang, mintha a holdsugárnak mondana ellent: Nincs törvény. A tiszt megütközik. Ki mondja ezt? Ki mondhatja azt, hogy nincs törvény? Hallga csak, mi itt mindnyájan a törvény előtt állunk, és a törvény úgy vesz körül, mint magának a látóhatárnak a vonalai. Miért is tennénk valamit, ha nem úgy kellene tennünk? Hogyan tarthatná féken a harminc katonát, hogyan parancsolhatna nekik, ha nem lenne törvény? Hová fejlődnének a dolgok, ha nem lenne törvény?! Nem lenne igazság, ember sem lenne törvény nélkül. Semmi sem lenne, s maga a világ is összeroppanna. Ekkor egy, a holdfényből jövő nyugodt hang mondta: — Nincs igazság! Hogyan? — töprengett a tiszt. — Hogyan mondhatod azt, hogy nincs igazság? Elítélem, mert megölte a sebesültet, a törvény nevében cselekedtem. S ha nem lenne törvény, akkor a saját leíkiismeretem szerint cselekednék. A helyszínen végeznék vele. Revolveremmel azonnal főbe lőhettem volna, és a lelkiismeretem nyugodt lenne. Ekkor azt mondta egy végtelennek tetsző hang: — Nincs lelkiismeret. A törvényszék elnöke felpattant. Hogy. feleljen ennek a borzalmas hangnak? Ideges tekintetet vetett a peronra. Három halott katona fekszik ott. Három fiatal férfi, akik reggel még éltek. Reggel még nevettek és vastag, vidám hangon beszélgettek, mintha csak játszadoztak volna. A hodfényből beszélő hang elhallgatott. A magányos ember most közvetlenül az éghez fordult, amely mint valami tejesfazék színültig volt folyó világossággal. Ekkor megint megszólalt a hang: — Nincs isten. Az ember remegni kezdett és megborzadt. Talán az a legkisebb fűszál, az út pora, talán a fehérlő kő, vagy talán magának az elítéltnek véres verítéke, amik mind ezen a fényen száradnak, egyszerre kelnek fel az ég ellen és panaszt kiáltanak, talán ezek fogják védeni az istent. Csend, halálos csend. Csak a hátul alvó katonák egyike beszél álmában, más nem mozdul. A világ az űr csendjében, végtelen messzeségben alszik. — S velem ml lesz? — gyötrődik az ember... — Bennem sem szólal meg a hang, amely válaszolna. Semmi sem ad jelt? Semmi és senki nem segít rajtam? Egyszerre csak elkiáltja valaki magát az alvó katonák között, valaki nehezen ébred. Éjfél van, őrségváltás, beszéd, köhécselés, fegyverszíj csattanása, az őrszem megy az őrségre. A tiszt kiszakította magát gondolataiból. Megfordult. A folyosón a kézilámpa meleg, fényes, vastag és bizalmas fénycsóvája fogadta. Megfogta a lámpát s mint bizalmas társával ment vele a peronra. Itt mindjárt a vágány mellett fekszik a három holttest, a három agyonlőtt katona, más semmi. A holdsugár mintha egészen más, földöntúli fénnyel takarta volna be őket. A raktár ajtaja előtt katona sétál. Tíz lépést fel, tíz lépést le, minden fordulónál élesen megcsillan a szuronya. A tiszt lassan visszamegy az irodába, ahol ítélkezett. Lehever a díványra: az asztalra, a fejéhez teszi a szegényes állomási lámpát. Az olaj sárga lángocskája megremeg, megráncosodik, önmagát melegíti. Az ember a díványon heverve nem veszi le róla a tekintetét, amíg az el nem homályosodik, míg a gyász és fáradtság álomba nem meríti. (1931) Fordította: Farkas István I. Grossmann felvétele ',pv' >; . p > 1 1 Sárközy György A távoli kedveshöz Nincs még virága a tavasznak, lombtalan vacog a lanka bokra — tövises szívemből szakítottam rózsát, álmaimból remegő-liliomot a homlokodra. A morcos felhők közt lassan melegszik a napsugár, a távoli vándor — tele vagyok napsugaras szerelemmel, ó, tudsz-e napról, mely feléd egy idegen égből lángol? ó, tudsz-e rólam? s én tudok-e rólad? Hiszen oly félve megyek utánad, mint ahogy a puszták utasa indul nyomán a tündökölve kibomló délibábnak. ö, ismersz-e engem? s ismerlek-e téged? Hiszen oly rejtve gondolok rád, mint déli parton csalogány vagy fecske álmodja messze hazája ereszét vagy bokrát. Alom vagy te is tán, hűvös hajnalban önnön lelkemből merültél elébem. S hogy ébredtem, képed is valóvá ébredt, s ragyogva virult ki vágyaim kékes forgószelében. De légy bár távoli s megfoghatatlan, távolságod csak közelebb hajt, hiszen az is távoli s megfoghatatlan, — s mégis oly közel van, — aki tehozzád elvezet majd. Glorias szépségben élsz te bennem, hadd koszorúzzalak hát én is lobogva, — tövises szívemből szakítottam rózsát, álmaimból remegő liliomot a homlokodra.
