A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-21 / 3. szám

MOTOROSOKNAK

Indítás télen '

A téli autózás nehézségei a motor indításával kezdődnek. A téli indítás lényege, hogy ismerjük kocsink szokásait, és az indítás ennek megfelelő legyen, mert ha például elfelejtjük bekapcsolni a gyújtást, nem szívatjuk meg kellően a motort, vagy üres a porlasztó úszóháza, akkor kimerül; hét az akkumulátor, s később még annyira sem tudunk indítani.

Az indítás jó előkészítése a motor leállításával kezdődik, ha rendellenességet, gyújtáskihagyást vagy porlasztódugulást észlelünk, hozzuk rendbe, mert később majd nem tudunk indítani. Kétütemű motornál leállítás előtt húzzuk ki a szívatót, és csak azután kapcsoljuk ki a gyújtást. A hengerekbe került keverék megkönnyíti majd a későbbi indítást.

Az indítás megkezdése előtt, ha van kézi működtető a benziiszivattyún, azt mozgassuk mindaddig, míg halljuk, hogy a porlasztóba áramlik a benzin. A benzinellátás biztosítása után húzzuk ki a szívatót, s mielőtt indítunk, kapcsoljuk be a gyújtást, és nyomjuk le a tengelykapcsoló pedálját. Ez utóbbi művelet kikapcsolja a sebességváltót, így a motor nem forgatja a sűrű olaj okozta nagy ellenállást kifejtő szerkezeti részeket.

Az ellenállás jelentőségét tapasztalni fogjuk, amikor a motor megindulása után visszaengedjük a tengelykapcsoló-pedált. A motor fordulatszáma a termelés következtében lelassul, s ha nem adunk elég gázt, le is állhat. Ezért ne siessünk a tengelykapcsoló visszaengedésével, mert előfordulhat, hogy a leállás után a motor ismét nehezen fog megindulni. Az indítás lényege, hogy a motor megfelelő benzin-levegő keveréket kapjon. Ennek megfelelően kezeljük a szívatót, a gázpedált.

Egyes típusú porlasztók kihúzott szívatóval, gázadás nélkül biztosítják az indításhoz megfelelően dús keveréket. Ezek az indítófúvókás porlasztók. Ha az ilyen rendszerű porlasztóval felszerelt kocsinál gázt ad a vezető, a motor nem kap megfelelő keveréket. Az indítócsappantyús porlasztóval felszerelt kocsiknál viszont a szivatóval egyidejűleg gázt is kell adni. Ezt a műveletet általában a szívató kihúzás biztosítja, mégis egyes kocsik akkor indulnak könnyen, ha ezen túlmenően a vezető is ad egy kis gázt.

A gyorsszivattyús porlasztóknál célszerű indítás előtt kétszer-háromszor teljesen lenyomni a gázpedált, ez egy bizonyos benzinmennyiség befecskendezését biztosítja, s ez megkönnyíti az indítást. (Egyes gépkocsivezetők olyan kocsiknál is alkalmazzák ezt a fogást, ahol nincs is gyorsszivattyú.)

Nagy hidegben minden rendszerű kocsinál előnyös a szívócsőbe vagy egyes kocsiknál az indítóberendezés légfuratába né. hány cm3 könnyű (seb-, folttisztító) benzint befecskendezni, ez nagymértékben megkönnyíti az indítást. Ilyen esetben óvatosabban bánjunk a szívatóval, a gyorsszivattyúval pedig nem kell befecskendezni, nehogy a motor túlszívja magát, ami szintén megnehezíti az indítást.

I

I

I

I

I

I

I

I

I

i

I

I

I

Idegen világ

A csillagászok — és a csillagászat iránt érdeklődők — ezekben a napokban fokozott figyelemmel várják a vörös bolygó, a Mars körül keringő két szovjet és egy amerikai űrhajó kutatási eredményeiről szóló híreket. A nagyfokú várakozás könnyen megérthető, hiszen egyrészt arról van szó, hogy az űrkutatásban első ízben keringenek más bolygó körül mesterséges holdak, másrészt pedig arról, hogy a Mars mindig is „izgalmas“ égitest volt, amely már vagy egy évszázad óta sok fantasztikus elképzelésre és találgatásra szolgáltatott okot. Schiaparelli olasz csillagász az 1870-es évek táján adott hírt először a Mars úgynevezett csatornáiról. Viszonylag kicsiny, alig 20 centiméter átmérőjű teleszkóppal vizsgálván a bolygó felszínét, úgy tűnt neki, hogy az égitest felületét egyenes és enyhén hajló ív mentén húzódó, vonalszerű képződmények hálózzák be. Schiaparelli feltételezése szerint ezek az alakzatok a marsbeli értelmes élőlények tudatos mérnöki alkotásai, valódi csatornák, amelyek arra hivatottak, hogy a bolygó vízben szegény egyenlítői tájaira a sarkvidékeken levő hó- és jégtömegek vizét elszállítsák.

Ma már tudjuk, hogy a Marson nincs magasabbrendű élet, s még az

sem valószínűsíthető kellőképpen (bár nem is teljesen kizárt!), hogy alacsonyrendű növényzet meghonosodott a bolygón. Így hát értelmes lények munkája nyomán létrehozott csatornákról szó sem lehet. Másrészt a későbbi észlelők, akik nagyobb teleszkópokat alkalmaztak, érdekes módon nyomukat sem látták a Schiaparelli-féle csatornáknak. Sokáig az a vélemény uralkodott, hogy Schiaparelli és néhány más, múlt századbeli csillagász, egyszerű optikai csalódásnak esett áldozatul.

Az 1956-ban végzett megfigyelések ahhoz az érdekes eredményhez vezettek, hogy a Marson mégis vannak bizonyos képződmények, amelyek meszsziről, a Földről nézve csatornákhoz

hasonlító képet nyújtanak. Ezek azonban természet alkotta felszini képződmények, valószínűleg nagy repedések, szakadékok, valamint gerincszerű kiemelkedések a bolygó felületén, amelyek igen erős nagyítás alkalmazása mellett már elkülönülnek egymástól, s csak kisebb távcsővel nézve tűnnek mindvégig folytonos alakzatnak. Az utóbbi években végrehajtott radarmérések eredményei szerint sok „csatorna“ valóban gerincszerű kiemelkedés, amelynek magassága 5—6 kilométer, lejtője pedig 3—6 fokkal hajlik a vízszinteshez.

Amikor a Mariner-4 amerikai űrhajó az első fényképfelvételeket készítette viszonylag közelből a Marsról, kitűnt, hogy a bolygó felszínén a holdkráterekre emlékeztető, de azoknál alacsonyabb sáncfalú kráterek, óriási gyűrűshegységek százai találhatók. A további Mariner-felvételek még kiegészítették ezt a képet. Ma már tudjuk, hogy a Mars összes krátereinek száma jóval tízezer fölötti. Korukat 200—800 millió esztendőre becsülik, — de az alsó határ, vagyis a 200 millió év valószínűbb, mint a felső határérték.

A Mars krátereinek többsége feltehetően kozmikus tömegeknek, óriásmeteoroknak és kisbolygóknak a Marsra való lezuhanása révén keletkezett. A Mars és a Jupiter közötti térségben sok ezernyi kisbolygó kering. Ezek minden valószínűség szerint egy hajdani, szétrobbant nagybolygónak a maradványai. Egyikük-másikuk időnként megközelíti nemcsak a Marsot, de még a Földet is. Valószínű tehát, hogy számos kisbolygó zuhant a múltban a Marsra — és az ilyen kozmikus katasztrófáknak a lehetősége napjainkban is fennáll. Rendkívül érdekes, hogy a Mariner-9 amerikai űrhajó, amely a közelmúltban ért a Mars közvetlen szomszédságába, még a Mars egyik holdján, a kicsiny De‘mos-holdacskán is kimutatta kráterek létezését. A Mars két holdja a naprendszer legnehezebben megfigyelhető objektu-A Mariner-4 űrhajó, amely az első közelfelvételeket készítette a Marsról

mai közé tartozik, a felületéről korábban semmiféle ismeretünk sem volt Ma azonban már tudjuk, hogy ezeknek felszíne sem különbözik alapvetően a Holdétól, illetve a Marsétól.

A Mars kráterei, mint említettük, erősen lekoptak már az idők során; nincs olyan éles gerincük, mint a holdkrátereknek. Ez azzal magyarázható, hogy a felszínt pusztító, állandóan módosító, alakító erózió a Marson erőteljes mértékben működik. Ott rendkívül gyakoriak a heves szélviharok, amelyek homok- és portömegeket szállítanak nagy sebességgel. 1956-ban is és most, 1971. novemberében és decemberének elején is roppant homokvihar tombolt a Marson. Az ottani légkörbe kerülő megszámlálhatatlan, kemény homok- és porszemcse erősen pusztítja, koptatja, a felszín kőzeteit.

Régebben úgy vélték, hogy a Mars világos részei hegyvidékek, sötét területei pedig síkságok, akárcsak a Holdon. Jelenlegi ismereteink szerint azonban a helyzet valójában ennek éppen a fordítottja. A radarmérésekből kiderült, hogy a Mars sötét területei 8—13 kilométer magas (!) fennsíkok, amelyeknek igen enyhe, 2—3 fokos lejtőjük van; a világosabb részek pedig porral és homokkal töltött sivatagok. Víz sehol sincs szabad álla-Ilyen holdkráterszerű, de alaposan lekopott, sáncfalú kráteróriások találhatók a Mars felszínén. A képen látható legnagyobb kráter átmérője 250 kilométer

12 hot,