A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-16 / 24. szám
Milliók legjobbjai CSAVCSAVADZE, Hja Grigorjevics (szül. 1837. XI. 8.) — haladó grúz iró és politikus. A nép szolgálatában álló modern realista grúz irodalom megalapítója, a 19. századi grúz nemzeti felszabadító mozgalom egyik vezetője. Több forradalmi demokratikus folyóiratot szerkesztett. Sokat tett a grúz irodalmi nyelv fejlesztéséért. 1907. szeptember 13-én a cári kormány ügynökei meggyilkolták. CULUKIDZE, Alekszandr Grigorjevics (szül. 1876. XI. 13.) — grúz forradalmár, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkás Párt vezető személyisége, 1893-ban alakult meg az első grúz szociáldemokrata szervezet, a Meszama-Daszi (Harmadik Csoport), ennek forradalmi szárnyát Cliakaja, Maharadze, Kechoveli, Dzsugasvili (Sztálin) mellett Culukidze vezette. Több marxista munkát írt, ezekben megvilágította a tőkés gazdaság alapvető kérdéseit és a grúz proletariátus forradalmi harcának feladatait. Meghalt 1905. június 21-én. A nemzetközi munkásmozgalom nagy harcosa 90 évvel ezelőtt, 1882. június 18-án született Georgi Dimitrov „Eg a Reichstag!“ — Amikor e hír 1933. .február 27-e éjszakáján végigfutott a világon, még senki sem tudta, sem Varsóban, sem Belgrádban, sem Rotterdamban, sem Coventryban, hogy a berlini tűzvész voltaképpen kísérteties jóslat: „Még nem kerültetek sorra, de várjatok csak, rövidesen a ti fejetek fölött is lángba borul a tető, és recsegve-ropogva rátok szakad, hamarosan egész Európán végiggomolyog a barna füst, a komor láng pedig egyre tovább terjed, országról országra, tengerpartról tengerpartra, földrészről földrészre.“ Az emberiség akkor még nem tudta ezt, mégis sokan rosszat sejtve tekintettek e sötét Németország felé, ahonnan izzó zsarátnoktól megvilágított füstfelhő tört a magasba. A láng fel-fellobbanó fényénél itt is, ott is megcsillannak a fegyverek. Egyenruhák bukkannak fel, testőrök nehéz csizmában, fekete és barna uniformisban, rikító horogkeresztes karszalaggal: kísérteties alvilági ábrázatok. A láng ide-oda cikázik az izgalomtól felhevült, eltorzult arcokon. Az előtérben három alak áll. Egy alacsony emberke, gonosz, alattomos patkányábrázattal — Joseph Goebbels, a náci párt mindentudó propagandafőnöke; egy hatalmas hústömeg, a megszállottak szúrósan merev tekintetével — Göring, porosz miniszterelnök, belügyminiszter a Reichstag elnöke; s végül a harmadik: koromfekete haja félig belelóg alacsony homlokába, nyomban alatta félresikerült kocsonya-arc, melyen a dongólégyhez hasonló kis bajusz szüntelenül és állandóan rángatózik ide-oda. Ez a harmadik — Hitler, alig egy hónapja Németország birodalmi kancellárja — féktelen önelégültséggel bömböli: „Isteni jeladás ez! Most már senki sem gátolhatja meg, hogy vasököllel szétzúzzuk a kommunistákat!“ Majd egy angol újságíróhoz fordulva: „ön a német történelem új, nagy korszakának tanúja. Ez a tűzvész jelzi a kezdetét.“ Tehát már hetekkel előbb tudták, hogy felragyog majd az új korszakot meghirdető „jelzőtűz“, az „isteni jeladás“. Most bekövetkezet, és Hitler, önmagát felülmúlva, féktelen önelégültségében még hozzáfűzi: „A helyzet megérett az érvágásra.“ Ezzel megindult a nagy vérömlés, és több mint tíz évig tartott, míg minden vér elfolyt. A birodalmi gyűlés épületének lángjai csak a kezdet kezdetét jelentették. Hitler, Göring és Goebbels már ..kommunista gyújtogatókról“ beszél, amikor a helyszínen letartóztatott gyújtogató, van der Lubbe holland állampolgárikihallgatására sor kerül. Február 28-ának reggelén a náci rádió és sajtó csak úgy ontja, őrjöngve bömböli a gyűlölettől fröcskölő propagandát. „Kigyúlt a kommunista forradalom jelzőtüze. A kommunisták felgyújtották a Reichstagot. A gyújtogatónál kommunista tagsági könyvet találtak. Van der Lubbe, a holland kommunista teljes beismerő vallomást tett. A Reichstag felgyújtása a kommunista-szociáldemokrata egységfront műve.“ Február 28-ának reggelén a münchen—berlini gyorsvonatból egy tagbaszakadt, széles vállú férfi száll ki. Büszke, merész arc, sötét oroszlánsörény. Több napi távoliét után érkezett vissza ebbe az idegen városba. Március 9-én a „Bayrischer Hof“ vendéglőben, egy pincér feljelentésére, mint van der Lubbe tettestársát letartóztatják. így kerül rendőrkézre Georgi Dimitrov. Börtönéből a következőket írja édesanyjának, e bátor asszonynak, aki most életében először elhagyja bolgár hazáját, hogy segítségére siessen fiának: „Mindig büszke voltam anyánkra, nemes jellemére, lelki szilárdságára és önfeláldozó szeretetére, s most még százszorta inkább az vagyok. Kívánom, hogy még hosszú évekig éljen jó egészségben és frisseségben, őrizze meg bátorságát és bizakodását.“ Lelki szilárdság és önfeláldozó szeretet, bátorság és bizakodás — ezek a gyökerek kötik a Dimitrovokat Macedónia véráztatta, szabadságot áhító földjéhez mindörökre, elszakíthatatlanul. Szenvedélyes harc minden elnyomás ellen — ez életük legfőbb parancsa. Georgi édesapja, egy macedóniai munkás, büszke hazafi, kénytelen elmenekülni a törökök elől; Bulgáriában küzd a létért. Dimitrov egyik legkorábbi gyermekkori élménye: a rendőrség ismételten behatol az emigráns házába, átkutatja a menekült szabadságharcos szegényes lakását. Egy másik emlék: az iskolában Georgi mindig az utolsó padban ül; kiváló tehetség, Dimitrov kontra Göring. Fotomontázs John Hartfieldtöl intelligenciája messze felülmúlja iskolatársaiét, de sajnos proletárgyermek, s ráadásul még idegen nép fia, más országból jött, Macedóniából. Dimitrov a legsanyarúbb személyes tapasztalatokból ismeri meg, mit jelent a nemzeti és társadalmi elnyomás. Az apa meghal; az anya egyedül gondoskodik hat fiáról és két leányáról. Georgi a legidősebb, anyja szeretné, ha tanulna. A fiú beiratkozik a középiskolába, de az élet nemet mond. Dolgozzál! — parancsolja. Georgi tizenhárom éves korában beáll nyomdászinasnak. Napi tizenkét órát tölt a betűszekrény mellett, éjszaka olvas és tanul, vad energiával. A munkások sztrájkba lépnek, a tizenhárom éves fiú lelkes igyekezettel velük tart. Megérti, mire van szükségük: szolidaritásra, szervezettségre, osztályöntudatra. Tizenhét éves korában 1899-ben, ott látjuk a szófiai nyomdászszakszervezet megalapítói között. Az ifjú nyomdász vezetésével a szakszervezetben forradalmi szárny alakul ki, ez 1903-ban a nyomdászok forradalmi szakszervezeteként különválik. Dimitrov ebben az évben belép a Bolgár Szociáldemokrata Pártba; az első naptól fogva a balszárnyhoz tartozik, a tesznyákokhoz. 1907-ben titkára lesz a bolgár szakszervezetek 1904-ben megalakult forradalmi szövetségének. Gazdag és sokoldalú munkásságot fejt ki: a tömegek vezére, szerkesztő, író, szófiai városi tanácsnok és 1913- tól képviselő a bolgár parlamentben. Az első világháborúban tettekre serkentő népszónokként látjuk viszont. A kormány statáriumot rendel el, börtönbe vetteti a népszónokokat, a háború ellenzőit. Ott tanul meg Dimitrov németül. 1923. szeptember 23-án a kommunista párt. megszervezi a munkások és a parasztok fegyveres felkelését. Egyheti fegyveres harc után a felkelést leverték. Dimitrov mintegy ezer harcostársával, harcok közepette, lépésről lépésre hátrálva átlépte a jugoszláv határt. Távollétében halálra ítélték. „Azóta — mondotta Dimitrov a bíróság előtt —, immár pontosan tíz esztendeje, külföldön élek mint politikai emigráns és politikai író, bejelentetlenül és álnéven, mert ellenfeleim még külföldön is az életemre törnek.“ Hol Bécsben, hol Moszkvában, majd ismét Bécsben, végül Berlinben él, tanul és tanít, harcol és mindenütt segít, politikai emigráns, de sohasem gyökértelen, átjárja osztályának, népének ereje, évszázadának nagy eszméi és mozgalmai lelkesítik. Dimitrov az 1933. szeptembér 21. és december 23. között lefolytatott Lipcsei perben a vádlottak padját a német fasizmus leleplezésére használta fel. Végül is a bíróság két másik macedón társával együtt kénytelen volt felmenteni. De Göring elhatározta, hogy mielőtt átlépné a német határt, eltételi láb alól, A Szovjetunió azonban kiragadta a halál karmai közül. 1934. február 15-én állampolgárává fogadta a nagy szabadsághőst, és követelte szabadon bocsátását. A német hatalmasságok nem merték elutasítani a követelést. Dimitrovot február 27-én repülőgépen a Szovjetunióba szállították. Este már Moszkvában volt, szabad földön. 1935-től 1943-tg a III. Internacionálé Végrehajtó Bizottságának főtitkáraként irányította a kommunista pártok antifasiszta harcát és a népfront alapjainak lerakását. A Bolgár Kommunista Párt vezetőjeként szervezte és irányította az 1942-ben megalakult bolgár népfront antifasiszta harcát. Miután 1944. szeptember 9- én a bolgár nép a kommunista párt vezetésével kezébe vette a hatalmát, visszatért Bulgáriába. 1946-tól mint a minisztertanács elnöke és a BKP főtitkára 1949. július 2-án bekövetkezett haláláig vezette a bolgár nép harcát^« népi demokratikus rendszer megszilárdításáért és a szocializmus építéséért.
