A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-06-16 / 24. szám

16 Martina önkéntelenül felállt. Ek­kor Hadraba jelent meg a kapuhoz vezető úton. A két férfi köszöntötte egymást, mint az olyan emberek, akik már régi ismerősök ugyan, de ha találkoznak, nem tudják leküzde­ni zavarukat. A fiatalember átadta a házmesternek a fehér selyempapír­ba burkolt csokrot, megemelte ka­lapját és eltűnt még mielőtt Hadra­ba köszönésen kívül bármit is mond­hatott volna. Hadraba visszabaktat a házba, út­közben kicsomagolja a harmadik pi­ros rózsacsokrot, Martina távcső nél­kül is látja, hogy rosszallólag csóvál­ja a fejét. Arcát elfutja a láng. De keze a távcsővel máris szeméhez röpül. Lám, a fiatalember visszatért, újra ott áll a kapu előtt és felnéz az ablakára. Egyenesen szembenéz vele. Martina úgy érzi, mintha tüzes szél­ben állna, agyára köd ereszkedik, már nem tudja mit csinál, leküzd­hetetlen belső kényszer hatására sar­kig tárja az ablakot, és úgy ahogy van, pongyolában kihajol rajta, alak­ját elönti a reggeli nap aranyló fé­nye. A kapunál leselkedő alak meglát­ta, igen, biztos benne, hogy azonnal meglátta, mert két-három lépéssel a rácsnál termett, a rács mögött most szabadságért epekedő fogolynak lát­szik, majd lerántja kalapját, és félig könyörgő, félig ujjongó mozdulattal meglengeti a feje fölött. Martina szeretne visszainteni, de megijed, ellép az ablaktól és gyor­san becsukja, ügyelve, nehogy zajt üssön. A szürke ruhás alak még néhány pillanatig levert, csalódott tartással áll a kapunál, aztán eltűnik. Az előbb is abba az irányba ment, Martina messzelátója még itt-ott felfedezi a dúslombú fák rései között. Elhalad a kertek mellett, és a sarkon beka­nyarodik az országútra ... Martina észbe kap. Arra az oldal­ra nyílik Toman hálószobája. Átsza­lad, még utólag megpillantja a sűrű fák közt. A kertek mögött az ország­út eltűnik, csak fél kilométerrel messzebb bukkan fel újra, most már a dombtetőre kapaszkodva. Ha to­vább megy az országúton, ott újra meglátom, jut Martina eszébe. De hiába várt, a szürke ruhás, szürke kalapos fiatalembert már nem pillantotta meg. Felindultan ment vissza a hálóba és az ágy szélére ülve tenyerébe tá­masztotta fejét. Most már tudja, merre kanyarodott Sylva útja. De még mindig védekezik a gyanúsítás ellen. Szörnyű gondolat. Sőt mi több: felfoghatatlan, értelmetlen, képtelen. Sylva? Nem, soha! Csakhogy az effaj­ta gondolat olyan, akár egy mérges darázs. Minél jobban hessegeti ma­gától, annál kitartóbban üldözi. Esze ágában sincs várni, amíg Cil­­ka hívja a reggelihez. A várakozás meghaladja erejét! Az ebédlő vonz­za, mint a mágnes. Igen, a friss virág már ott áll a vá­zában, a csokor közepén ezúttal két fehér dália, és köztük ... Martina kirántja a fehér boríté­kot, nem bánja, hogy az éles tövisek felkarcolják a kezét. De a második levél is csalódást okoz. Kérem, nagyon kérem, jöjjön ma! Kérdőjel helyett ezúttal felkiáltó­jel fokozza a felszólítás nyomatékos­ságát, de a levélke egyébként nem nyújt semmiféle támpontot. Nincs jeladás, amihez igazodhatna, nincs nyom, amelyen elindulhatna. Jöjjön ma!... De hová? Ha tudná! szenvedélyes kíváncsisággal, mohón sietne abba az irányba, elmenne akár a város másik végébe, csakhogy meg­tudja a valóságot, hogy magyaráza­tot, bizonyosságot találjon! Martina két teljes órát töltött Syl­va fiókjainak alapos átkutatásával. Hiába. Sehol egy levél, sehol egy céi dula, semmi, ami felvilágosítást vagy legalább valami utalást nyújtana. Ha volt is köztük levélváltás, Sylva úgy látszik óvatosságból megsemmisített minden áruló jelet. Óvatosságból? Sylva alig néhány hete volt férjnél, szerelemből ment férjhez, mi indította arra, hogy ka­landba bocsátkozzék. Igen, kalandba. Martinát ez a szó iszonyattal tölti el, de már nem tud védekezni ellene. Étvágytalanul reggelizett. A reggeli posta mindössze egy le­velet hozott. Az apjától. Martina szó­rakozottan átfutotta. Apja időközben visszatért Bécsbe, és sürgetően hívja. Nem érzi jól magát, leginkább a szeme kínozza. Ha ez így megy to­vább, hamarosan nyugalomba kell vonulnia. Egyébként nem érti visel­kedését. Férjhezmenetele annyira el­idegenítette a családtól, hogy telje­sen magára hagyja őt? Nincs benne semmi megértés az apja iránt? Pedig Martina halála óta nagyon elhagya­tott, mert Fanny néni, aki jelenleg a házát vezeti, nem sokat számít. Hogy még a temetésen sem vett részt, azt végül is megbocsátotta, ha egészségi állapota csakugyan (ez a szó furcsa módon elkerülte Martina figyelmét), csakugyan nyugalmat és gyógykezelést kívánt. De most már nincs semmi oka, hogy legalább egy időre haza ne jöjjön. Hiszen Toman távollétében bizonyára ő is éppolyan elhagyatott, mint az apja. Martina valóban épp csak átfutot­ta a levelet, és így nem hagyott hát­ra benne mélyebb benyomást. Sokkal támadóbb, izgalmasabb gondok és események tartották fogva. Apja le­velét sietve elzárta az íróasztalában, felöltözött és elment. Ugyanazon az úton indult el, ame­lyen reggel a fiatal ember távozott, majd ő is rátért a hatalmas, vén hársfákkal szegélyezett országútra. Jobboldalt veteményes- és gyümöl­csöskertek váltakoztak, már villa­kertekre felparcellázva, ahogy a ke­csegtető ajánlatokat és a tulajdono­sok nevét feltüntető táblák hirdet­ték. Baloldalt az ő kertjük terült el, az alacsony, piros párkányfalra húzott vasráccsal elkerítve, a magas rácsot mintegy hatszáz lépés után törede­zett, ócska kerítés váltja fel, az ösz­­szetákolt deszkakapun rozsdás vaski­lincs. Ez a kert közvetlenül határos az övével, de kisebb, s amennyire kívülről megfigyelheti, jóval sűrűbb és elhanyagoltabb. A jelek szerint senki sem gondozza, a természet itt korlátlanul kiélheti termékenységét és szeszélyeit. A fák, bokrok, cserjék szövevénye vad áradás erejével ro­hamozza a megfeketedett, odvas pa­­lánkot, amely már-már bedől a zöld hullámverés nyomása alatt. Valamivel távolabb ezen az olda­lon is elkezdődik a veteményesker­tek élősövénye. Martina lassan ban­dukolt az országúton, elment egész a dombhajlatig, ahová Toman abla­ka néz, és csak ott fordult vissza. Ezúttal még gondosabban vizsgál­ta az országút mindkét oldalát, de az eredmény most is elmaradt. A ke­rítések és építőhelyek között sehol sem látott utat. Hol tűnhetett el a reggeli látogató? A szomszédos kert­be vezető ajtón kívül más kaput nem látott. De amint hazamenet, ellenke­ző irányban haladt el mellette, a sö­tét fák közt váratlanul kilátás nyílt a kertbe. Ez eddig elkerülte figyel­mét. A kert mélyén egy alacsony, bi­zonyára földszintes épület sarka vált láthatóvá... épp csak a sarok, meg egy ablak, de mór ez is elárulta a ház rozzantságát. A megszürkült, le­pattogott vakolat kíméletlenül fel­fedte a csupasz, piros téglákat. Igen, a fiatalember érthetetlen eltűnésére nincs más magyarázat, csak ez a ro­zoga kiskapu. Tehát ebben a kertész­házikónak látszó elhanyagolt épület­ben lakik? Eszerint a szomszédja? Az egyetlen, ami Martinát meghök­kenti és megzavarja: az ismeretlen ízléses, gondozott külseje kirívó el­lentétben áll a düledező házzal... ha ugyan valóban ez a vityilló a lakó­helye. Martina dobogó szívvel átment az országúti árok pallóján, óvatosan kö­rülnézett, és mikor látta, hogy az or­szágút innen is, onnan is néptelen. nekibátorodva a kapuhoz lépett. Űjabb csalódás érte. A megfeketedett deszkákon híre se volt névtáblának. Mindamellett érezte, hogy jó nyo­mon van. Magába merülten ért haza. az. izgalmas felfedező vállalkozás minden figyelmét lekötötte. Ebéd közben hirtelen Cilkához for­dult: — Nem is tudtam, hogy errefelé szomszédunk van — mutatta az irányt. — Itt, az országút felől — tette hozzá látva, hogy a leány a szoba négy fala közt a világtájakkal hadakozik. — Ja úgy, a nagyságos asszony azt a kelekótya Stadlert. gondolja, aki három fekete macskát tart, és úgy bánik velük, mintha a gyermekei volnának. Martina elképedt, a meglepetés el­vette a szavát. Ezt aztán igazán nem várta! — Mit beszél... három fekete macskát tart? Cilka buzgón helyeselt. — Igen, nagyságos asszony, hár­mat. Külön szobájuk van, mindegyik-, nek megvan a maga ágya, tányérja és együtt esznek vele az asztalnál, özvegyember, de a felesége életében sem volt másképp. Mindenből elő­ször a macskák kapják a legjobb fa­latot. Dilis az öreg. Hadraba járt ná­la a múlt hónapban. Stadler legna­gyobb kandúrja betévedt a kertünk­be, hát visszavitte neki. Egész bele­betegedett a vén bolond, már azt hit­te, hogy a kandúr elveszett. Egy csúf, vedlett bestia. Cilka szemlátomást elemében volt. Végre alkalma nyílt, hogy kiadja megvetését a hígeszű öreg iránt. Martinát viszont megzavarta. Há­rom macska apja! özvegyember! Mi köze lehet Stadlernek az ő rózsalo­vagjához? Képtelenség. Mégiscsak lesz ott még egy út, ami elkerülte figyelmét. — A szomszédunk eszerint bogaras ember — vélte kényszeredett mo­sollyal. Cilka csak a vállát vonogatta. Mar­tina véleményét nagyon is enyhének találta, mindazok után, amit az öreg­ről mondott. Kivitte az edényt, de a küszöbről még visszafordult, sze­mében sunyi fény villant. — Hogy el ne felejtsem.. . nem egyedül él ott. Valami rokona lakik vele, az unokaöccse, azt mondják. Diák, a neve Otto Karai. Martina gyorsan elfordította fejét, nehogy Cilka észrevegye mély piru­lását. — Jól van, Cilka, elmehet, a rész­letek nem érdekelnek. Ebéd után azonnal lement a kert­be. Alapos szemlét tart ott, ehhez jo­ga van. Ez senkinek sem lehet gya­nús. Bár ki tudja! Mikor Cilka a diákról tett említést, volt valami a hangjában, ami meghökkentette. Talán a házbeliek már tudják, ki hordja neki a rózsákat? Vagyis ki hordta őket Sylvának, és miért? Ha a szomszédból hozzák a virágot, ak­kor minden valószínűség szerint tud­ják. Otto Karai! A név tetszik neki. összhangban áll a rács mögött lesel­kedő fiatalember megjelenésével, és a küldeményeiben rejlő varázzsal. Martina elgondolkozva bandukol a kertben, ujjai szórakozottan morzsol­ják a bokrok fonnyadó leveleit. Szí­ve elszorul, lábára balsejtelmek ál­ma nehezedik, és bizonytalanná te­szi lépteit. Mi lesz most? Mi törté­nik? Minek megy elébe? Eljutott a két telket elválasztó fa­lig. Errefelé az ő kertjük is elég gon­dozatlan. Magas jegenyefenyők és vadon nőtt sűrű galagonyabokrok teljesen eltakarják a villát. A zöldbe játszó, nedves homály fölött különös, alattomos csönd feszül. Egy levél sem rezdül, az áttetsző páragomoly­­ba burkolózó és határtalanul távoli­nak látszik. Martinán az ijedség remegése fut át. Riadtan visszafordul... a fal te­tejéről egy férfialak ugrik le a fűbe. ő az! Karai! (Folytatjuk) *"> U.

Next

/
Thumbnails
Contents