A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-16 / 24. szám
16 Martina önkéntelenül felállt. Ekkor Hadraba jelent meg a kapuhoz vezető úton. A két férfi köszöntötte egymást, mint az olyan emberek, akik már régi ismerősök ugyan, de ha találkoznak, nem tudják leküzdeni zavarukat. A fiatalember átadta a házmesternek a fehér selyempapírba burkolt csokrot, megemelte kalapját és eltűnt még mielőtt Hadraba köszönésen kívül bármit is mondhatott volna. Hadraba visszabaktat a házba, útközben kicsomagolja a harmadik piros rózsacsokrot, Martina távcső nélkül is látja, hogy rosszallólag csóválja a fejét. Arcát elfutja a láng. De keze a távcsővel máris szeméhez röpül. Lám, a fiatalember visszatért, újra ott áll a kapu előtt és felnéz az ablakára. Egyenesen szembenéz vele. Martina úgy érzi, mintha tüzes szélben állna, agyára köd ereszkedik, már nem tudja mit csinál, leküzdhetetlen belső kényszer hatására sarkig tárja az ablakot, és úgy ahogy van, pongyolában kihajol rajta, alakját elönti a reggeli nap aranyló fénye. A kapunál leselkedő alak meglátta, igen, biztos benne, hogy azonnal meglátta, mert két-három lépéssel a rácsnál termett, a rács mögött most szabadságért epekedő fogolynak látszik, majd lerántja kalapját, és félig könyörgő, félig ujjongó mozdulattal meglengeti a feje fölött. Martina szeretne visszainteni, de megijed, ellép az ablaktól és gyorsan becsukja, ügyelve, nehogy zajt üssön. A szürke ruhás alak még néhány pillanatig levert, csalódott tartással áll a kapunál, aztán eltűnik. Az előbb is abba az irányba ment, Martina messzelátója még itt-ott felfedezi a dúslombú fák rései között. Elhalad a kertek mellett, és a sarkon bekanyarodik az országútra ... Martina észbe kap. Arra az oldalra nyílik Toman hálószobája. Átszalad, még utólag megpillantja a sűrű fák közt. A kertek mögött az országút eltűnik, csak fél kilométerrel messzebb bukkan fel újra, most már a dombtetőre kapaszkodva. Ha tovább megy az országúton, ott újra meglátom, jut Martina eszébe. De hiába várt, a szürke ruhás, szürke kalapos fiatalembert már nem pillantotta meg. Felindultan ment vissza a hálóba és az ágy szélére ülve tenyerébe támasztotta fejét. Most már tudja, merre kanyarodott Sylva útja. De még mindig védekezik a gyanúsítás ellen. Szörnyű gondolat. Sőt mi több: felfoghatatlan, értelmetlen, képtelen. Sylva? Nem, soha! Csakhogy az effajta gondolat olyan, akár egy mérges darázs. Minél jobban hessegeti magától, annál kitartóbban üldözi. Esze ágában sincs várni, amíg Cilka hívja a reggelihez. A várakozás meghaladja erejét! Az ebédlő vonzza, mint a mágnes. Igen, a friss virág már ott áll a vázában, a csokor közepén ezúttal két fehér dália, és köztük ... Martina kirántja a fehér borítékot, nem bánja, hogy az éles tövisek felkarcolják a kezét. De a második levél is csalódást okoz. Kérem, nagyon kérem, jöjjön ma! Kérdőjel helyett ezúttal felkiáltójel fokozza a felszólítás nyomatékosságát, de a levélke egyébként nem nyújt semmiféle támpontot. Nincs jeladás, amihez igazodhatna, nincs nyom, amelyen elindulhatna. Jöjjön ma!... De hová? Ha tudná! szenvedélyes kíváncsisággal, mohón sietne abba az irányba, elmenne akár a város másik végébe, csakhogy megtudja a valóságot, hogy magyarázatot, bizonyosságot találjon! Martina két teljes órát töltött Sylva fiókjainak alapos átkutatásával. Hiába. Sehol egy levél, sehol egy céi dula, semmi, ami felvilágosítást vagy legalább valami utalást nyújtana. Ha volt is köztük levélváltás, Sylva úgy látszik óvatosságból megsemmisített minden áruló jelet. Óvatosságból? Sylva alig néhány hete volt férjnél, szerelemből ment férjhez, mi indította arra, hogy kalandba bocsátkozzék. Igen, kalandba. Martinát ez a szó iszonyattal tölti el, de már nem tud védekezni ellene. Étvágytalanul reggelizett. A reggeli posta mindössze egy levelet hozott. Az apjától. Martina szórakozottan átfutotta. Apja időközben visszatért Bécsbe, és sürgetően hívja. Nem érzi jól magát, leginkább a szeme kínozza. Ha ez így megy tovább, hamarosan nyugalomba kell vonulnia. Egyébként nem érti viselkedését. Férjhezmenetele annyira elidegenítette a családtól, hogy teljesen magára hagyja őt? Nincs benne semmi megértés az apja iránt? Pedig Martina halála óta nagyon elhagyatott, mert Fanny néni, aki jelenleg a házát vezeti, nem sokat számít. Hogy még a temetésen sem vett részt, azt végül is megbocsátotta, ha egészségi állapota csakugyan (ez a szó furcsa módon elkerülte Martina figyelmét), csakugyan nyugalmat és gyógykezelést kívánt. De most már nincs semmi oka, hogy legalább egy időre haza ne jöjjön. Hiszen Toman távollétében bizonyára ő is éppolyan elhagyatott, mint az apja. Martina valóban épp csak átfutotta a levelet, és így nem hagyott hátra benne mélyebb benyomást. Sokkal támadóbb, izgalmasabb gondok és események tartották fogva. Apja levelét sietve elzárta az íróasztalában, felöltözött és elment. Ugyanazon az úton indult el, amelyen reggel a fiatal ember távozott, majd ő is rátért a hatalmas, vén hársfákkal szegélyezett országútra. Jobboldalt veteményes- és gyümölcsöskertek váltakoztak, már villakertekre felparcellázva, ahogy a kecsegtető ajánlatokat és a tulajdonosok nevét feltüntető táblák hirdették. Baloldalt az ő kertjük terült el, az alacsony, piros párkányfalra húzott vasráccsal elkerítve, a magas rácsot mintegy hatszáz lépés után töredezett, ócska kerítés váltja fel, az öszszetákolt deszkakapun rozsdás vaskilincs. Ez a kert közvetlenül határos az övével, de kisebb, s amennyire kívülről megfigyelheti, jóval sűrűbb és elhanyagoltabb. A jelek szerint senki sem gondozza, a természet itt korlátlanul kiélheti termékenységét és szeszélyeit. A fák, bokrok, cserjék szövevénye vad áradás erejével rohamozza a megfeketedett, odvas palánkot, amely már-már bedől a zöld hullámverés nyomása alatt. Valamivel távolabb ezen az oldalon is elkezdődik a veteményeskertek élősövénye. Martina lassan bandukolt az országúton, elment egész a dombhajlatig, ahová Toman ablaka néz, és csak ott fordult vissza. Ezúttal még gondosabban vizsgálta az országút mindkét oldalát, de az eredmény most is elmaradt. A kerítések és építőhelyek között sehol sem látott utat. Hol tűnhetett el a reggeli látogató? A szomszédos kertbe vezető ajtón kívül más kaput nem látott. De amint hazamenet, ellenkező irányban haladt el mellette, a sötét fák közt váratlanul kilátás nyílt a kertbe. Ez eddig elkerülte figyelmét. A kert mélyén egy alacsony, bizonyára földszintes épület sarka vált láthatóvá... épp csak a sarok, meg egy ablak, de mór ez is elárulta a ház rozzantságát. A megszürkült, lepattogott vakolat kíméletlenül felfedte a csupasz, piros téglákat. Igen, a fiatalember érthetetlen eltűnésére nincs más magyarázat, csak ez a rozoga kiskapu. Tehát ebben a kertészházikónak látszó elhanyagolt épületben lakik? Eszerint a szomszédja? Az egyetlen, ami Martinát meghökkenti és megzavarja: az ismeretlen ízléses, gondozott külseje kirívó ellentétben áll a düledező házzal... ha ugyan valóban ez a vityilló a lakóhelye. Martina dobogó szívvel átment az országúti árok pallóján, óvatosan körülnézett, és mikor látta, hogy az országút innen is, onnan is néptelen. nekibátorodva a kapuhoz lépett. Űjabb csalódás érte. A megfeketedett deszkákon híre se volt névtáblának. Mindamellett érezte, hogy jó nyomon van. Magába merülten ért haza. az. izgalmas felfedező vállalkozás minden figyelmét lekötötte. Ebéd közben hirtelen Cilkához fordult: — Nem is tudtam, hogy errefelé szomszédunk van — mutatta az irányt. — Itt, az országút felől — tette hozzá látva, hogy a leány a szoba négy fala közt a világtájakkal hadakozik. — Ja úgy, a nagyságos asszony azt a kelekótya Stadlert. gondolja, aki három fekete macskát tart, és úgy bánik velük, mintha a gyermekei volnának. Martina elképedt, a meglepetés elvette a szavát. Ezt aztán igazán nem várta! — Mit beszél... három fekete macskát tart? Cilka buzgón helyeselt. — Igen, nagyságos asszony, hármat. Külön szobájuk van, mindegyik-, nek megvan a maga ágya, tányérja és együtt esznek vele az asztalnál, özvegyember, de a felesége életében sem volt másképp. Mindenből először a macskák kapják a legjobb falatot. Dilis az öreg. Hadraba járt nála a múlt hónapban. Stadler legnagyobb kandúrja betévedt a kertünkbe, hát visszavitte neki. Egész belebetegedett a vén bolond, már azt hitte, hogy a kandúr elveszett. Egy csúf, vedlett bestia. Cilka szemlátomást elemében volt. Végre alkalma nyílt, hogy kiadja megvetését a hígeszű öreg iránt. Martinát viszont megzavarta. Három macska apja! özvegyember! Mi köze lehet Stadlernek az ő rózsalovagjához? Képtelenség. Mégiscsak lesz ott még egy út, ami elkerülte figyelmét. — A szomszédunk eszerint bogaras ember — vélte kényszeredett mosollyal. Cilka csak a vállát vonogatta. Martina véleményét nagyon is enyhének találta, mindazok után, amit az öregről mondott. Kivitte az edényt, de a küszöbről még visszafordult, szemében sunyi fény villant. — Hogy el ne felejtsem.. . nem egyedül él ott. Valami rokona lakik vele, az unokaöccse, azt mondják. Diák, a neve Otto Karai. Martina gyorsan elfordította fejét, nehogy Cilka észrevegye mély pirulását. — Jól van, Cilka, elmehet, a részletek nem érdekelnek. Ebéd után azonnal lement a kertbe. Alapos szemlét tart ott, ehhez joga van. Ez senkinek sem lehet gyanús. Bár ki tudja! Mikor Cilka a diákról tett említést, volt valami a hangjában, ami meghökkentette. Talán a házbeliek már tudják, ki hordja neki a rózsákat? Vagyis ki hordta őket Sylvának, és miért? Ha a szomszédból hozzák a virágot, akkor minden valószínűség szerint tudják. Otto Karai! A név tetszik neki. összhangban áll a rács mögött leselkedő fiatalember megjelenésével, és a küldeményeiben rejlő varázzsal. Martina elgondolkozva bandukol a kertben, ujjai szórakozottan morzsolják a bokrok fonnyadó leveleit. Szíve elszorul, lábára balsejtelmek álma nehezedik, és bizonytalanná teszi lépteit. Mi lesz most? Mi történik? Minek megy elébe? Eljutott a két telket elválasztó falig. Errefelé az ő kertjük is elég gondozatlan. Magas jegenyefenyők és vadon nőtt sűrű galagonyabokrok teljesen eltakarják a villát. A zöldbe játszó, nedves homály fölött különös, alattomos csönd feszül. Egy levél sem rezdül, az áttetsző páragomolyba burkolózó és határtalanul távolinak látszik. Martinán az ijedség remegése fut át. Riadtan visszafordul... a fal tetejéről egy férfialak ugrik le a fűbe. ő az! Karai! (Folytatjuk) *"> U.
