A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-02 / 22. szám
A szocialista irodalomért A Szlovák Szocialista Akadémia „Az Irodalom esztétikai és társadalmi funkciója" címen a közelmúltban kétnapos szemináriumot rendezett a pieifanyi (pöstyéni) Magnólia szállóban. Részt vettek rajta: Szlovákia kulturális intézményeinek vezetői, az újságok, folyóiratok kulturális rovatainak munkatársai. Az előadássorozatot dr, Milan Piiút egyetemi tanár nyitotta meg, a fő beszámolót Ján Skamla, a Slovenské Pohľady főszerkesztője tartotta a művelődéspolitika és az irodalom viszonyáról. Rajtuk kívül még dr. Anton Popovlč tartott előadást az irodalom társadalmi hatékonyságáról, dr. Bretislav Truhlár a szocialista irodalom és a marxista kritika elméleti vonatkozásairól, Jozef Veľký az eszmei mondanivaló és az irodalmi hős problémáiról, dr. Jozef Mistrik: az író a kor és a stílus viszonyáról, dr. Karol Rosenbaum az irodalom népnevelői küldetéséről és dr. Ivan Plintovlö az irodalmi nevelés jelentőségéről. A legfontosabb előadásokra lapunk következő számaiban még viszatérünk. Bretislav Truhlár és Ján Skamla előadásait ismertetni fogjuk, azonban míg» erre sor kerül, ismertetjük dr, Milan Piiút egyetemi tanár véleményét magáról a szemináriumról, helyesebben arról, hogy mi tette szükségessé a kétnapos szeminárium összehívását. — Tulajdonképpeni indítékunk az volt, hogy megvilágítsunk néhány alapvető kérdést, elsősorban az irodalom és a társadalom viszonyának kérdését ebben a korszakban, amelyben az a feladat vár ránk, hogy újra megszilárdítsuk az elmúlt tíz évben megingott eszmei-esztétikai és erkölcsi kritériumokat. Ez a megingás elsősorban abban nyilvánult meg, hogy sokan alábecsülték a tartalom és a forma dialektikus viszonyának fontosságát. Ez az alapállás csökkentette a művészet és az irodalom társadalmi küldetését, egyes szerzők felelősségét a szocialista humanizmus célkitűzései iránt. A „parttalan realizmus" kétes és bizonytalan elmélete több szerzőt különféle végletekbe csábított, a legfontosabb feladatuknak a lélektani és erkölcsi kísérletezést tartották, tekintet nélkül a művek társadalmi küldetésére. Egyrészt öncélú kísérletezésnek lehettünk tanúi, főleg a költészetben és a képzőművészetben, másrészt az emberi ösztönök meztelen, szenzáció-hajhászó bemutatásának a prózában, amit a kapitalista országok művészetének kritikátlan utánzásával folytattak néhányan. Ez az eszmei nihilizmus és anarchizmus, tehát egyrészt a modernség, másrészt a szenzáció leple alatt tört be hozzánk. Az irodalomkritika többre értékelte az esztétikai kísérletezést, mint azt, hogy a mű egészében mennyiben járul hozzá a szocialista irodalom fejlődéséhez, — mondotta Milan Piäút — majd így folytatta: — A kritika, miközben harcolt az ötvenes évek sematikus látásmódja ellen, mellőzte azt a tényt, hogy nálunk már szocialista társadalom van, és hogy az úgynevezett építő irodalom korszakának megvolt a maga történelmi jelentősége. A sematizmustól való félelmükben megkerülték a valóságot, s utat nyitottak a különféle exkluzív művészi megnyilvánulásoknak, egyfajta öncélú művészetnek, vagy pedig az olcsó hatásokra törekvő művészetnek. A párt XIV. kongresszusa — mondotta Milan Piiút — a kultúra területén kiemelte a kulturális alkotás és a legszélesebb néprétegek kulturális színvonala emelésének jelentőségét, a szocialista ember formálásának, a szocialista társadalmi kapcsolatok elmélyítésének szempontjából. Sem ebben a határozatban, sem a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának a közelmúltban a művészeti és irodalmi kritikáról hozott határozatában, sem a Szovjet írószövetség vezetőségének határozataiban nem írnak elő egy bizonyos alkotómódszert vagy bizonyosfajta témákat. Ahhoz a lenini tételhez tartják magukat, mely szerint „kétségtelen, hogy ennél a munkánál feltétlenül a lehető legnagyobb teret kell biztosítani a gondolatnak és a képzelőerőnek, a formának és a tartalomnak.,." Lenin csakúgy, mint a pártszerveknek a műalkotásról hozott határozatai abból indulnak ki, hogy az író, a művész tisztában van munkája értelmével, azzal, hogy az emberiség szolgálatában áll, konkrétan a szocialista humanizmus szolgálatában. Ehhez még hozzátehetjük Engels közismert megállapításait az irodalmi mű „irányzatosságáról", vagyis eszmei irányvonaláról. Engels szerint a mű célzatossága magából a helyzetekből és történetekből ered, anélkül, hogy arra kimondottan rámutatnának s a költő nem köteles a társadalomkritikusok történelmi megoldásait, amelyekről ír, az olvasónak tenyéren nyújtani. Sőt szinte előre látva az ünnepélyességnek, a deklaratív ábrázolásnak a szocialista irányzatú irodalmakban való megjelenését a következőket írta: „Mindig helytelen, ha a költő lelkesedik saját hőseiért." Tehát egy igen fontos és időszerű kérdés előtt állunk. Mikor és miképpen teljesíti a művészet valódi társadalmi küldetését anélkül, hogy mint művészet meg ne szűnjék. A' kérdés nagyon egyszerű; a válasz rá azonban nagyon bonyolult, mégpedig azért, mert igazi választ a felvetett kérdésre csupán maga a mű adhat. Ugyanakkor tudjuk, hogy a művek nem születnek véletlenül, hanem az alkotók és a társadalom együtt-, illetve közreműködésével. Es így akarva, akaratlan valamennyien részt veszünk kultúránk és művészetünk megteremtésében. Részt veszünk érdeklődésünkkel, elvárásainkkal, mint a művek élvezői és értékelői. Érdeklődésünk viszont attól függ, hogy a szerző — itt elsősorban az irodalomra gondolok, mondotta Milan Piiút — érdeklődik-e irántunk, életünk, örömeink, gondjaink, vágyaink, erkölcsi felemelkedésünk, bukásaink iránt. Ennek az összejövetelnek éppen az volt a célja, fejezte be válaszát a professzor —, hogy abból a szempontból vizsgáljuk meg a felmerült kérdést, milyen mértékben teljesíti az irodalom a mai társadalom, a mai ember iránti feladatait s ugyanakkor mennyiben segíti élő a társadalom értékes irodalmi művek létrejöttét. Ezt az együttműködést, az alkotó és a társadakiállítása A preiovi (eperjesi) Képzőművészeti Galériában kiállítást rendeztek Szabó Gyula születésének 65. évfordulója alkalmából. A kiállítások bemutatják a művész 64 grafikai lapját és 25 festményét. A metszeteket 16 ciklusból válogatták össze. A közönség olyan müveket láthatott, amelyek kitűnően szemléltetik Szabó Gyula művészi fejlődését. Az első ciklus, amelynek a művész az Ecce Homo címet adta, az élet munkával, fájdalmakkal, szerelemmel és reményekkel teli örök körforgását ábrázolja. Az egyes müvek rávilágítanak Szabó Gyula szociális és filozófiai szemléletére. Az első ciklus után egy viszonylag hosszantartó szünet következik be a művész grafikai munkásságában. 1952-ben fejezi be a Dolgozó nép című ciklusát, 1964-ben keletkezik a Föld népe című sorozat, melyben a művész a parasztember nehéz munkáját örökíti meg. A növekvő háborús veszedelmek elleni tiltakozásért készíti el a művész 1959-ben az „Emberek, vigyázatok“ és a „Békét akarunk" ciklusokat. És mégis élni kell. Ez a címe annak a ciklusnak, amelyért a művészt a CSKP megalapításának 50. évfordulója alkalmából rendezett grafikai versenyen kitüntették, E sorozat metszetein a művész annak a meggyőződésének ad kifejezést, hogy az állandó halálos veszedelmek közepette is élnünk kell, nem szabad megadni magunkat. Szabó Gyula grafikai munkáit egységes stílus jellemzi. Festményeire viszont az állandó keresés és kísérletezés jellemző. A festészetben mép inkább lehetősége nyílik a művésznek saját temperamentumának és érzékenységének a kifejezésére. Szabó Gyula festőként kezdte pályáját, és a festészetet sohasem hagyta abba. Szabó Gyula tehetsége, rendkívüli alkotóereie, elmélyült filozófiai életszemlélete és puritán önfegyelme olyan életművet hozott létre, amely a legnagyobb művészek közé sorolja őt, amelyért 1967-ben az Érdemes művészeimmel tüntették ki. H. R. (Nové slovo) Szabó Gyula lom együttműködését szeretnénk fokozni és elmélyíteni. Végül Milan Piiút megállapítja: A szlovák irodalom a szocializmus építésének korszakában sokkal termékenyebb volt, mint az előző korszakokban, bekerült a nemzetközi irodalmi vérkeringésbe, de az is kétségtelen, hogy művészi színvonalával nem lehetünk oly mértékben megelégedve, hogy ne vágynánk még tökéletesebb, életünket egész teljességében és mélységében ábrázoló müvekre. <—lyl—)
