A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-26 / 21. szám
A vízcsepp és a tenger Nem biztos, hogy én pontosan azt gondolom, amit a kedves olvasó, amikor elolvassa ezt a címet. Most még nem a vízcseppben hallom zúgni a tengert, hanem a két kislány — Krajtár Éva és Liščiková Naďa — vidámságából és komolyságából, terveiből és álmaiból, céljaiból és vágyaiból, gondolat- és érzésvilágából, magatartásából és állásfoglalásából, reménykedő bizakodásából hallom kicsendülni a mai tizenévesek biztató — s talán egy kicsit megnyugtató — hangját. Tizenhatévesek. Fejlettek. Csinosak. Éva dióbarna szemű, Nada kékszemű. A két meleg szempár csillogó. Hol elkomorul, hol felragyog, egyszer cinkosan Összekacsint, aztán meg tétován félrenéz, elmereng... Nem testvérek, mégis sok bennük a közös vonás. Együtt kezdtek iskolába járni, most is együtt járnak közgazdasági technikumba. Elsőévesek. Eredetileg egészségügyi középiskolába készültek, a sors furcsa szeszélye folytán azonban mégis a közgazdasági technikumban kötöttek ki. Pedig nem beszéltek össze. Ami a tanulmányi előmenetelüket illeti, végig kitűnő tanulók voltak. Arra a kérdésre, hogy ezt a jó szokásukat megtartják-e a jövőben is, csak a vállukat vonogatják: sosem lehet tudni, bár szeretnének helytállni és főiskolán tovább folytatni tanulmányaikat. Éva újságírói főiskolára szeretne kerülni, Naďa pedig tanárnő akar lenni. Éva nem a legideálisabb családi környezetben nevelkedett fel — hogy miért, nem ecsetelem —, mégis megmaradt tiszta, józanul gondolkodó és töretlen lelkű embernek. Határtalanul tiszteli és szereti az édesanyját, akitől eddig — a körülményekhez képest — mindent megkapott. De nemcsak a „mindenért“ néz fel rá. Felnéz a melegszívű emberre, az igazi jóbarátra, akihez minden kérdésben bizalommal fordulhat, akinek a magatartása és a helytállása példaképül szolgál a számára, akitől erkölcsi vonalon egész életre szóló útravalót kap. Két évvel ezelőtt Moszkvában volt úttörőtáborban. Az ott töltött három hét alatt csodálatos élményekkel gazdagodott, s még valamivel: megismerkedett egy fiúval. Barátságot kötöttek. Rendszeresen leveleznek, bár azóta nem látták egymást. Nada apukája belügyminisztériumi dolgozó, anyukája tisztviselőnő. Kedves, barátságos emberek, jó szülők, Nada végtelenül szereti őket. A példás és harmonikus családi életben jól érzi magát, megvan a kölcsönös bizalom. Nincsenek rejtett gondolatai, mert minden esetben és helyzetben bátran kitárulkozhat a szülei előtt, nem kell attól tartania, hogy nem értik meg őt, esetleg, hogy kinevetik. A két kislány arra a kérdésemre, hogy mi a véleményük a mai fiatalokról, határozottan azt válaszolja, hogy elítélik azokat, akik szélsőségesen viselkednek, akik magatartásukkal, bohóckodásukkal és túlzásba vitt divathóbortjaikkal közmegbotránkozást váltanak ki. Ök is szeretnek divatosan öltözni, de mértéktartón, ők aztán nem szenvednek feltűnési viszketegségben, nem csupán külsőségekben keresik és látják az ember igazi értékét, ök is szeretik a beat-muzsikát, de szívesen hallgatnak komoly zenét is, szórakozásaik közé tartozik az olvasás, s szeretnek táncolni. Hol és mikor szórakoznak? Leggyakrabban egy-egy név- vagy születésnap alkalmával összejönnek az ünnepeltnél házibulira — természetesen a szülők beleegyezésével —, ott aztán kedvükre kitáncolják magukat. Manapság sok fiatal kerül a tévé- és filmkamerák elé: táncdalénekesek, színművészek stb. őket látva — kérdem Éváéktól —, nem éreznek irigységet, esetleg nem ébred-e vágy bennük hasonló karrier befutására? Válaszuk egyértelmű és meglepő: nem, egyáltalán nem! Tudják, hogy ahhoz elsősorban tehetség és szerencse is kell, s azt is jól tudják, hogy sok-sok lemondással járó kemény és rengeteg munka, hogy igen göröngyös út vezet a sikerhez. Az a véleményük, hogy az ember mindig a realitások talaján álljon, ne ringassa magát hamis illúziókban, ne kergessen elérhetetlen vágyálmokat, mert abban előbb-utóbb teljesen kiég és értelmetlennek találja ^z életet... Nekik mindenük megvan, iskolába járhatnak, tanulhatnak, egy kis akarattal elérhetik a céljukat és megtalálhatják helyüket az életben. Rábólintok: így van, így igaz! És ahogy elnézem az előttem ülő két „kisnagylányt“, édes muzsikaszóként hallom zúgni a vízcseppben a tengert... LOVICSEK BÉLA