A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-26 / 21. szám

Az irodalomkritika szerepe

A CSKP XIV. kongresszusa óta mind a cseh, mind a szlovák lapokban, és szinte kivétel nélkül valamennyiben, a nemzetiségi sajtóban is, rendszeresen helyet kapnak_ olyan cikkek, amelyek egyértelműen a szocialista irodalom erőteljesebb támogatását szorgalmazzák. A szerzők nagyon helyesen nem hallgatják el, hogy a hatvanas évek közepétől, de különösen a válságos 1968-as esztendő után az irodalom egyre szembetűnőbben eltért eredeti küldetésétől, fokozatosan elveszítette nevelő hatását, a költészetben pedig olyan irányzatok kaptak lábra, amelyek a nyugati országokban már régóta divatosak, de csak az utóbbi években törtek be hozzánk, méghozzá kritikátlanul. Alig vagy egyáltalán nem jelent meg olyan kommentár, amely az olvasók tudomására hozta volna, hogy például az új irodalmi irányzatok és híveik, az újkritikusok és ellenfeleik szenvedélyes vitákban csapnak össze, s kérdést kérdésre halmoznak: vajon a forma teszi-e a költészetet vagy a formától valamivel többnél kezdődik a nagy költészet, külön lehet-e választani a formát a tartalomtól és fordítva, elállhatunk-e már az Arisztotelész korabeli irodalomelméleti szemponttól, vagyis a szubjektum és objektum kritériumától, lehet-e valamilyen művészi alkotás művészileg értékes, ha történetesen erkölcsileg elfogadhatatlan, a jelentésként felfogott műnek mondania kell-e valamit, s lényeges-e, hogyan mondja vagy az a lényegesebb, ahogyan mondja, hiszen „az olvasó tudatába mindig azon keresztül érkezik, amit mond?“ És tovább: lehetséges-e az irodalom értékelésénél bárminő axióma segítségével „vegytisztán“ különválasztani a sajátosat a nem sajátostól, az irodalmat minden egyébtől, el lehet-e szigetelni a művet szerzőjétől és az olvasótól, csak a műközpontúság elvét véve alapul, vizsgálható-e a vers csupán úgy, hogy semmi egyéb stb.

Ismétlem, pro és kontra hangzanak el vélemények, a viták gyakran felparázslanak, s nem is lehet senkit elmarasztalni azért, ha ismerni akarja és ismeri is mindazokat a szempontokat, amelyek a modern vers értelmezésével kapcsolatosak. A hiba ott kezdődött, amikor nálunk (tisztelet a kivételnek) kritikátlanul fogadtunk el mindent, amit nyugaton a versről írtak, s elfelejtkeztünk arról, hogy a szocialista országokban más szempontok érvényesülnek, más értelmet tulajdonítanak az irodalomnak, elvárják a népéért felelősséget vállaló költőtől, írótól, hogy művészetével jó értelemben és a haladás ügyét szolgálva hasson a dolgozó tömegekre. A XIV. pártkongresszuson egyértelműen beszéltek erről. Ennek ellenére, még ma is tartja magát az a nézet, hogy egy-egy művet csupán a már említett nyugaton divatos újkritika tételei szerint lehet megközelíteni. Ezek pedig: az irodalom sajátossága, a műközpontúság elve, a szemantikai szempont és a struktúra. Vagyis, lehet a mű bármilyen tartalom hordozója, ha eme bizonyos esztétikai kritériumok szerint megközelíthető. Néha az az érzésem, amikor ilyen „kritikát“ olvasok, hogy megszállott, rögeszmés aranyásóval állok szemben, aki tudja, semmit nem hoz felszínre, mégis ás, keres és kutat, csillogtatja a „belülről megközelítés“ képességét, s végképp nem izgatja buzgó szorgalmának a célja, a „mit mond, hogyan mondja, kinek mondja és miért mondja“ elve. Mert az „újkritika“ számára a nyelv az irodalmi mű vizsgálatának elsődleges és alapvető kiindulópontja, s miért lenne neki más? „Az újkritikus, különösen amerikai változatában, többnyire konzervatív intellektuel, telve bizalmatlansággal a „tömegemberrel“ szemben: megcsömörlött az ipari civilizációtól, stabilabb társadalom és kötelezőbb érvényű értékrendszer után sóvárog“, miért ne bújna hát a mi „újkritikusunk“ az ő ruhájába, hiszen, lehet, ő is megcsömörlött valamitől, az esztétikai kritériumok marxista értelmezésétől vagy ha úgy tetszik politikai színezésétől, miért ne folytatna továbbra is „vegytiszta“ elemzéseket, mikor ez kitűnő recept ahhoz, hogy mű és szocialista valóság kapcsolatáról, a szerző indítékáról, szándékáról, a megvizsgált mű ilyen vagy olyan hatásáról ne kelljen semmit mondania. Az utóbbi években oda jutottunk, hogy nélmely kritikusnak végképp nincs kedve tekintettel lenni a társadalom érdekeire, és főleg végképp nincs kedve számonkérni a tárgyalt mű szerzőjétől a valahová, valamihez kapcsolódás hiányosságait. Nem véletlen, hogy ez a más tollával ékeskedő kritikus kimondottan a legmodernebb, legérthetetlenebb versekre alkalmazza az amerikai és más nyugati országok újkritikusainak a szempontjait s eszébe sem jut ezeket olyan költők verseinél érvényesíteni, akik egyértelműen elkötelezettek, a művészet sajátos eszközeivel társadalmi érdeket fejeznek ki, és W. H. Audennal szemben azért tartják magukat költőnek, mert fontos dolgokat akarnak kimondani. Persze, hosszan lehetne vitatni, hol kezdődik a költő, ott-e, amikor semmi szándéka nincs, csak játszani akar a szavakkal, vagy a leírt szó felelősségénél? Az utóbbinál nyilvánvalóan. Hosszan lehetne vitatni azt is, hol kezdődik a kritikus. Ott-e, amikor megelégszik a verselemzés iskolás módszereivel, azzal, amit minden irodalomszakos tanárnak tudnia kell, vagy ott, amikor felismeri kritikusi elhivatottságát s a verselemzés iskolás módszerein túl szenvedélyesen harcol azért, hogy a művészi szinten létrehozott irodalmi mű össztársadalmi törekvésekhez kapcsolódjon. Vagyis: tud-e hatásosan és eredményesen küzdeni a marxista kritika fegyverével? A XIV. pártkongresszus világosan és félreérthetetlenül fogalmazta meg, mit vár az írótársadalomtól. Most a kritikusokra hárul a feladat, hogy felelős tevékenységükkel érvényesítsék a határozatba foglalt gondolatokat, s teremtsenek kedvező feltételeket a szocialista irodalom gazdagításához!

10

A hős (Weiser József felvételei)

g

y

e

r

m

e

k

v

ilá

g

Impressziók Tomatikné, Szmutkó Viktória tórlatóról

A CSEMADOK kollcel (kassal) óvárosi helyi szervezete rendezésében április 28-án nyitották meg a MATESZ Thália Klubban Tomasikné Szmutko Viktória „Gyermekvilág" című tárlatát. A mintegy száz jelenlévS érdeklődőt és vendéget dr. Szőke István, a helyi szervezet elnöke üdvözölte. A megnyitón gazdag kulturális műsor hangzott el.

t

... Aki a gyermeket látja, az a tisztaságot látja; aki a gyermeket idézi meg, az a tisztaságot idézi meg. A gyermek a mindenség mozdulatait jelenti, a mozgásból megformálódó ritmusokat. Akár a növények, fák, bokrok virágzása, olyan a gyermek.

Szomjúság

Idézd meg a gyermeket - önmagadat idézed meg. Idézd meg a gyermeket, s a világra látsz. Szemek tisztasága, arcok tisztasága fordul feléd.

A gyermek felette áll minden felnőtt • barbárságnak és viszálynak, s tisztaságával minden felnőtt viszályt képes megoldani. Ebben a világban még nincs bűn, itt még csak jóság lakozik. Jóság, bizalom és hit. Hit, hogy teljes és tiszta világot teremtsünk számára.

Ez és ennyi. Sem több, sem kevesebb.

Az élet teljessége, a teljes élet birtoklásának joga, és jogos igénye.

Megfogalmazni a gyermek világát a felnőtt embernek: a legnehezebb, de egyben a legnemesebb emberi művészi feladat. S úgy megfogalmazni ezt a világot, hogy az ne csak kép legyen, de felvillantsa a gyermeki lélek mélységeit is, ez teljes emberi és művészi elhivatottságot követel.

Ezek a zárt, pontosan megkomponált képek ilyen mélységeket vetítenek elénk.

A megvalósult szándék teljessége néz vissza ránk a vásznakról. Meghittséget és őszinteséget, a színek összhangját, a tónusok letompitott árnyalatait, arcokat, eseményeket, a játék komolyságát s mindenekelőtt erőt, életigenlést, jövőigenlést, az emberi folytonosság felidézésének és megidézésónek minden árnyalatát megtaláljuk ezeken a vásznakon.

És tiszteletet a munka iránt, alázatot a témával szemben, s tudást, amely azt vetíti elénk, ami örök érvényű és elpusztíthatatlan.

A látó szem, a meglátott világot rendszerező értelem s a kezek pontos fogalmazókészsége teremtette meg az együttes harmóniát. Amit itt látunk, az nagyszerű emberi teljesítmény, örülök, hogy létezik, s örülök, hogy létezése sokak számára élménnyé válhatott.

GÁL SÁNDOR