A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-19 / 20. szám
M szövetkezet fuhnyáfa Borzova Bodrogköztől A Szilicei-fennsíkon Ha úgy megkérdezném magamtól, egészen halkan, hogy mit, mennyit tudok a Szilicei-íennsíkról, akkor valahogy azt válaszolnám magamnak, hogy éppen eleget ahhoz, hogy né■'■'.hány oldalt teleírjak. De nyomban azt is hozzá kellene tennem, hogy bizony az a néhány oldal éppen csak a semminél több, mert a Sziliceifennsík olyan csodálatosan szép és gazdag, hogy szépségének és gazdagságának összefoglalására legalább egy könyvet kellene szentelni. A természettudósok állítása szerint flórába és faunája közép-európai viszonylatban is egyedülálló. De akad itt a geológusok számára is sok izgalmas munka, hiszen az egész fennsík alatt ismeretlen, eddig még fel nem tárt barlangrendszerek vonulnak végig. Mindezt elöljáróban azért mond„ tam el, hogy bizonyítsam: aki a Bodrogközből indul el a Csallóköz felé, a Szilicei-fennsíkot nem kerülheti el. Helyesebben elkerülhetné, ha akarná, de akkor valami hiányozna abból az összképből, amely Dél-Szlovákiát jelenti. Ezért most gondolatban jöjjenek velem fel erre a fennsíkra, ahol öt falu éli a maga mindennapos életét, munkában, gondban, sikerekben, mikor mi a közelebbi. Ez az öt falu Silica (Szilice), Silická Brezová (Borzova), Kečovo (Kelcső), Dlhá Ves (Hosszúszó) és Ardovo (Ardó). Jelenleg az utóbbi négy falut vegyük sorra, mivel e négy falu gazdasági és társadalmi életében ez az év nagy gordulatot jelentett. Ugyanis a négy faluban levő egységes földművesszövetkezetek március elsejével egyesültek Aranykalász néven. A négy falu közül kettő sikeresebben gazdálkodott, mig a másik kettő eredményei nem voltak a legkedvezőbbek. Borzova és Hosszúszó volt a jobb, sőt, úgy hét-nyolc évvel ezelőtt a borzavaiak például a burgonyatermesztésben országos viszonylatban is a legjobb eredményeket érték el. Azóta a burgonyatermelésük visszaesett, s paradox módon ezt a gépesítésnek „köszönhetik“. Azt állítják ugyanis, hogy a nagyon köves földeken a burgonya géppel való művelése távolról sem lehet olyan alapos, mint a kézi művelés. Hogy ez így van, el kell fogadni. Többéves tapasztalat rá a bizonyíték. A négy szövetkezet az egyesítés előtt kis területen gazdálkodott. Hosszúszón 700, Ardón 509, Borzován 770 és Kecsőn 672 hektár volt amegHorváth Lászlőné főkönyvelő és Farkas Istvánná ügyintéző művelt terület, s ennek csak kis hányada a szántó. Annál több a rét és a legelő. S ebből természetesen az következik, hogy mindegyik termelőszövetkezetben főleg az állattenyésztés, s azon belül is a szarvasmarhahizlalás volt a fő termelési ágazat. Az Aranykalász egyesített szövetkezet központja Hosszúszó lett. Az elnököt, Farkas Istvánt nem találtam otthon, de helyettese, Bacsó István, aki egyben a szövetkezet mechanizátora, Horváth Lászlóné főkönyvelővel és Farkas Istvánné ügyintézővel együtt igyekezett mindenről tájékoztatni. A jelen esetben ez egyáltalán nem volt valami egyszerű munka. Ugyanis egy jól befutott szövetkezetben minden adat „együtt van“. Itt az Aranykalászban azonban még csak most kezdik „összerakni“ a négy szövetkezetre vonatkozó gazdasági, termelési, szervezési és könyvviteli tudnivalókat. — Még csak döcögünk — mondja Bacsó István —, de majd beindul a gépezet. Nem lesz itt semmi hiba. — Véleménye szerint mi tette szükségessé az egyesítést? — Az egyesülésnek gazdasági és társadalmi okai vannak. Az eddigi termelési feltételekkel már nem juthattunk előbbre. A kis gazdasági egységek továbbfejlesztése lehetetlenné vált. A mezőgazdaság fejlesztése a mai viszonyok között olyan beruházásokat igényel, amelyeket külön-külön egyik szövetkezet sem lenne képes megvalósítani. Gondolok itt a gépesítés fejlesztésére, istállók építésére és célszerű kihasználására, így együtt azonban, ha lassan is, de bizonyára megteremtjük a gazdaság további fejlesztésének a feltételeit. Könnyebben megoldjuk az anyagi részét, nagyobb gondunk a szakemberrel való ellátottság. — Hogyan fogadta a négy szövetkezet tagsága az egyesítés gondolatát? — Semmi gondunk nem volt. Az emberek véleménye az, hogy helyes az egyesülés. De inkább kérdezze meg a szövetkezeti tagok véleményét. Fél óra múlva Borzován voltunk. A telepen van egy fránya kút, amely csak akkor ad vizet, ha egy kicsit beleöntenek. Ez nem tréfa. A hosszú szárazság alatt a kút vízszintje lecsökkent, s a szivattyú csak akkor tudja felhozni a vizet, ha szintjét felemelik. — Valahova elszökik a víz — mondja az egyik szerelő. Míg a kút fölött tanakodnak a szerelők, én Kristóf Izabellával, a borzovai részleg agronómusával beszélgetek. Kristóf Izabella tavaly végezte a mezőgazdasági technikumot Kežmarokban (Kézsmárkon). — Hogy tetszik itt a fennsíkon? — Nem nagyon — vallja be őszintén. — Miért? — A mindennapi utazgatás, meg minden... — Nem ilyennek képzelte a munkáját? — De igen, csak még kevés a tapasztalatom. Visszafelé menet megállunk a falu felett. A domboldal olyan, mintha óriás emberfejek hevernének rajta: fehér kőtömbök. A kövek között sarjad a fű, odább az erdő is lombosodik, tavasz van itt is, pedig ide mindig később érkezik el egy kicsit, hiába, öt-hatszáz méterrel vagyunk a tengerszint felett. — Itt bizony nem valami könnyen terem a föld — mondja Bacsó István. — Az emberek is mintha egy kicsit ezekhez a kövekhez hasonlítanának. Hallgatagok, kemények ... — Csak szerencsére az emberek nem kövek — mondja Bacsó István mosolyogva. Szerencsére, gondolom, szerencsé-Bacső István, az Aranykalász termelőszövetkezet elnökhelyettese
