A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-05 / 18. szám
Szabod egy szóra, MONSIEUR GABIN...? JEAN GABIN vitathatatlanul nemcsak hazájában, Franciaországban, de az egész világon ma a legismertebb és egyben legkedveltebb francia filmművész. Az elmúlt két évtized alatt számtalan filmjében csodálhattuk meg utánozhatatlanul nagyszerű alakításait. Sok kritikus Irta róla azt, hogy saját magát játssza meg. Es ez Így is van__ A nálunk is bemutatott francia bűnügyi filmsorozat főhőse, a legendás hírűvé vált Malgret főfelügyelő művészi pályafutását szintén a színháznál kezdte. Párizs peremén, az egyik külvárosban született. Szülei nyomorban sínylődtek. Jean Gabin szinte még gyermek volt, amikor az egyik párizsi vaskereskedésben kifutói állást vállait, hogy a megkeresett néhány frankkal szüleit, testvéreit segítse. Műkedvelő szfnjátszókürben ismerkedett meg a színház titkaival, varázsával, mely őt is rabságába ejtette. — Igazi színész 1930-ban lettem, amikor az egyik revfiszlnházhoz szerződtettek — mesélte mosolyogva a művész. Természetesen csak statiszta voltam. De már ez is nagy sikert jelentett számomra. Nehéz, nagyon göröngyös utat tettem meg, míg eljutottam az első, igazi nagy sikerig. A „Nagy illúzió“ című film egyik főszerepét bízták rám. Őszintén beval lom: remegtem, reszkettem, amikor a felvevőgép elé álltam. De amikor bekapcsolták a juplterlámpákat és a hatalmas fényszórók szinte rámlőtték fénykévéjüket, megnyugodtam, játszani kezdtem . . . Jean Gabin de Gaulle tábornok hadseregében mint önkéntes harcolt. Észak-Afrikában, Tuniszban, majd Franciaországban harcolt a fasiszta megszállók ellen. A nagy művész kitűnő katona volt: hősiességéért a legmagasabb katonai kitüntetéseket kapta. — Amikor bevonultam, még szép, szőke hajam volt. Fehér fejjel, teljesen megőszülten tértem onnan viszsza. Szörnyű napokat éltem át, nem szívesen emlékszem vissza azokra. Megtörtén, fáradtan szereltem le. Sokáig azon tűnődtem, hogy abbahagyom a filmezést és lemondok a színpadi sikerekről is, jobban jövedelmező állás után nézek. De nem tudtam szakítani sem a filmmel, sem pedig a színpaddal . . . A ma már hatvanhét éves művész beszélgetésünk végén őszintén feltárta azokat a gondokat, melyekkel a nyugati művészeknek kell megküzdeniük. — Az igazi nagy gondok már ötvenéves korban jelentkeznek. Es ez érthető is. A „kiöregedett“ művészekkel senki sem törődik. Nagy szerep már csak elvétve jut az egyiknek, vagy a másiknak. — És a nyugdíj . ..? — A rendes megélhetéshez nagyon kevés, az éhenhaláshoz meg sok. Ezért én is azon tűnődtem, hogy fllmvállalatot alapítok. Ehhez azonban sok pénz kell... Így további szerepeket vállalok. Mindig ar, az érzésem, hogy az utolsó filmemet forgatom, amikor újra meg újra elkez dem a munkát. Elsősorban azért, mert tudom: a nézők szeretnek és azért is, mert a művészetet nem kenyérkeresetnek, de hivatásnak tartom. És én a hivatásom rabja vagyok . . . (k) TOR A,TORA,TORA '■ FOLYTATÁSOS KÉPES FILMREGÉNY A MÁSODIK világháború legnagyobb légi és tengeri csatájáról VI. FOLYTATÁS JÓSIKÁVÁ TENGERÉSZHADNAGY örömmel vállalta a nagy kockázattal járó titkos megbízatást. Ogava admirális, a japán haditengerészet kémelhárító-főnöke, akinek a tengerészeti akadémián tanítványa volt a fiatal tengerésztiszt, tudta, hogy a nagyon nehéz és veszélyes feladatra Jósikává felel meg a legjobban. A tokiói rendőr fia kitűnően beszélt angolul és magánszorgalomból már az akadémián nagy szorgalommal tanulmányozta az amerikai haditengerészeti szaklapokat és szakirodalmat, úgyhogy a képek és rajzok alapján szinte valamennyi amerikai hajó- és repülőgép-típust ismerte. Az amerikai külügyminisztériumban úgy tudták, hogy Jósikává a honolului japán főkonzulátus hivatalvezetője. Az amerikai kémelhárítók egy ideig minden lépését figyelték, de amikor meggyőződtek arról, hogy az új főkonzulátusi hivatalvezető fiatal, tapasztalatlan hivatalnok, nem törődtek vele. „Jósikává szürke, semmivel sem törődő kishivatalnok“ — jelentették az amerikai ügynökök — „további megfigyelésének nincsen értelme ...“ A valóság azonban más volt... Jósikává minden Honoluluba érkező külföldi, főleg amerikai és angol napilapot, magazint megrendelt. A legnagyobb figyelemmel tanulmányozta át azokat. Különösen a hajózással kapcsolatos beszámolók érdekelték és azok a hírek sem kerülték el figyelmét, melyek a tengerésztisztek társadalmi életéről szóltak. Az első hetekben csak a belváros utcáit rótta. Előkelő éttermekbe, kávéházakba járt, de senkivel sem kötött ismeretséget. Az éjszakai mulatókat kerülte, mert tudta, hogy azzal felhívná magára a figyelmet. Nagyon szerényen élt. A kávéházakban rendszerint a lapokat olvasgatta, legalábbis úgy tett, mintha olvasna, közben azonban a szomszédos asztaloknál ülők beszélgetését figyelte. Hetek múltán azonban már nemcsak a Pearl City belvárosának utcáit rótta, de kisétált a város peremére is, ahonnan alaposan megfigyelhette az öbölben horgonyzó hajókat és a közeli repülőtéren folyó munkát is. HETENTE NÉHÁNYSZOR a kikötő közelében levő japán teaházba is ellátogatott, amelynek ablakai a Fordszigetre nyíltak. A japán teaházba, mivel az volt a kikötő egyik legjobb lokálja, szívesen jártak nemcsak a tengerészek, de az amerikai tisztek is. Nyitott szemmel, füllel, leste, hallgatta a beszélgetésüket. Ott tudta meg, hogy mikor érkeznek újabb hajók, és azt is, mikor és hová hajóznak ki az öbölben horgonyzók. Az ismeretségkötéseket azonban ott is kerülte, és amikor véletlenül az asztalához ültek, sohasem kérdezősködött. Ügy viselkedett, mintha nem érdekelné az, ami a kikötőben történik. Nagyon óvatos és elővigyázatos volt, mert tudta, hogy az amerikai kémszolgálat kitűnően működik, semmilyen gyanús /dolog nem kerüli el az ügynökök figyelmét. Abban a meggyőződésben élt, hogy a CIO, az amerikai titkos szolgálat a főkönzulátus helyiségeiben, s a lokálokban is rejtett lehallgatók segítségével ellenőrzi a beszélgetéseket. Ezért a főkonzullal csak a hivatalos órák után beszélgetett bizalmasan, amikor már valamennyi beosztott elment, mert attól is tartott, hogy a CIO-nak a főkonzulátuson is van beépített embere. A bizalmas párbeszédek azonban ekkor is mindig írásban történtek. Mindketten cédulákra írták föl kérdéseiket és válaszaikat, amiket a beszélgetés után elégettek. Jósikává nagyon ügyesen kihasználta a japán turisták látogatásait is. Addig a napig, amíg Amerika nem szüntette meg kereskedelmi kapcsolatait Japánnal, a városba érkező japán turistákat rendszerint valamelyik japán személyszállító-hajón kirándulásra vitte. Körülhajózták az öblöt és végighajóztak a félsziget partvidékén is. A feltűnést nem keltő hajókirándulásokon Jósikává értékes megfigyeléseket tett. A fiatal japán diplomata időnként néhány napra eltűnt ... Főkonzulátusi kollégái úgy tudták, hogy szabadságot vett ki, pihenni ment. A VALÓSÁG AZONBAN MÁS VOLT... Jósikává a sziget közelében, Aieaban mint napszámos, a cukornádültetvényeken dolgozott. Azért vállalta a nehéz munkát, mert onnan a legjobban megfigyelhette a kikötőben állomásozó amerikai flottát. A nehéz munka után rendszerint az egyik partmenti teaházba ült be. Ott iddogált. De csak látszatra... Az ital nagy részét, rendszerint ügyesen, észrevétlenül kiöntötte. Záróráig ivott, s közben nagyszerűen megjátszotta, hogy részeg. Ilyenkor a legtöbb esetben szobát vett ki, melynek ablakából pirkadattól a hajókat figyelte. Különösen a hajók manőverezésére volt kíváncsi, mert elsősorban ez érdekelte a tokiói központot. Jósikává órák hosszat figyelt, semmi sem kerülte el a figyelmét... (Folytatjuk) ■
