A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-14 / 2. szám
Robert Falcon Scott kapitány az Antarktisz jégvilágában tett második fel' fedező útján 1912. január 17-én, sok viszontagság után elérte a Déli-sarkot. De micsoda lehangoló érzés lehetett e lánglelkű kutató számára, amikor csalódva kellett tapasztalnia, hogy Amundsen négy héttel megelőzte, 1911. december 14-én kitűzte a Déli-sarkon a norvég zászlót. Visszatérőben Scott társaival együtt, tüzelő- és élelmiszerhiány, valamint betegségek következtében elpusztult. Utolsó pillanatig vezette naplóját, melyet holttestével együtt 1912 novemberében a keresésére küldött mentőexpedíció talált meg. „Süvít a szél, a hőmérő 29 fokot mutat a fagypont alatt, a levegő teli valami különös hideg nedvességgel, mely behatol a csontokba ... Különben semmi sem változott az utolsó napok szörnyű egyhangúságával szemben. My Good, this is an awful place! Istenem, micsoda szörnyű hely! És micsoda szörnyű gondolat, hogy mindezért a szörnyű kínlódásért az a tudat sem lesz a jutalmunk, hogy elsőként voltunk itt.“ Csak most érezte Scott kapitány és négy társa annak a végtelen tíz hétnek minden fáradtságát, amely alatt több mint ezerháromszáz kilométert tettek meg hóbuckákon és síkos glecscsereken, hóviharokban, szánokkal, melyet egyre nehezebb volt húzni, bár szörnyen fogytak a rajtuk szállított készletek. Az expedíció kisegítő osztagai az utazás folyamán sorban lemaradtak és visszatértek a parton létesített támaszpontra. Csak az öt legedzettebb férfi maradt, akiknek feladata volt, hogy kitűzzék az angol zászlót, az Union Jack-et: Scott, Bowers, Evans, Oates és Wilson. Január közepén ott álltak a célnál — és rossz előérzetük keserű valósággá lett: a Déli-sarkon ott lengett a norvég zászló, bizonyságául annak, hogy Amundsen megelőzte őket. Az angolok kinyitották a norvégek által otthagyott sátrat. Bambuszrúd tartotta, melyre felírták nevüket szerencsésebb elődjeik: Roald Amundsen, Olaf Bjaaland, Hjalmar Hanssen, Sverre Hassel és Oscar Visting. 1911. december 14-én érték el a sarkot, négy héttel az angolok előtt. A norvégok néhány napot töltöttek a sarkon, hogy a Nap állása szerint a lehető legpontosabban bemérjék. Örömük zavartalan volt — elsőként jutottak el ide. És kitűnő kondícióban érkeztek, noha körülbelül ugyanolyan nehéz utat tettek meg, mint az angolok. „Erre a pillanatra egész életünkön át emlékezni fogunk — írta be Amundsen a naplójába, amikor este a Délisarkon rágyújtott a pipájára. S bizonyos könnyedséggel hozzátette: —Nem mondhatom azonban, mintha itt állanék életem célja előtt, ez mégiscsak egy kicsit túlzás lenne.“ Nyilván már további célokra gondolt. A siker szárnyain indultak vissza a norvégok a Ross-tenger Bálna-öblében berendezett Framheim téli állomásra. Naponta ötven kilométeres utat is megtettek az Antarktisz hósivatagában, annál is könnyebben, mert még tizennyolc jó erőben levő szánhúzó kutyával rendelkeztek. A Framheim állomásra január 25-én értek vissza. Miközben Amundsen Fram nevű hajóval már hazafelé tartott, az angolok testileg-lelkileg kimerülve, letörve indultak meg visszafelé. „Well, végeredményben már maga az is, hogy egyáltalán eljutottunk ide, jelent valamit“ — vigasztalta Scott önmagát. De jól tudta, hogy az angol közvélemény aligha érti, aligha becsüli meg, hogy legalább másodikként elérte a Déli-sarkot. Naplójában hangot is ad rossz előérzetének: „Most a lehető leggyorsabban haza kell jutnunk. Elkeseredett küzdelem lesz ez. Nem tudom, győztesen kerülünk-e ki belőle.“ Csak a saját megfogyatkozott erejükre voltak utalva. Scott a kutyák helyett mandzsu pónilovakat vitt magával, de ezek már az út első felében elpusztultak, mielőtt feljutottak volna a 2000 méteres magasságot meghaladó sarkvidéki fennsíkra. Až öt férfi elszántan fogta be magát a sátrat, — Antarktisz A győztes Amundsen A csalódott Scott Äs* szeszfőzőt, élelmiszereket és tüzelőt cipelő szánokba. 1300 kilométeres út állt előttük az Antarktisz fehér pusztaságán át... Kilenc héttel később valamennyien halottak voltak. Elsőként a legerősebb hullott el valamennyiük közül — Evans. Aztán elhagyva a sátrát kiment a hóviharba a súlyosan beteg Oates; feláldozta magát, hogy ne késlekedjenek miatta a többiek. Scott, Wilson és Bowers húsz kilométerre közelítették meg a tartalékélelmiszerekkel megrakott sátrat, de ezt a szörnyű viharban nem találták meg. Végképp kimerülve, mikor az utolsó élelmük és petróleumuk is elfogyott, megfagytak a sátrukban. Még utolsó táborhelyükre is magukkal cipeltek 16 kg összegyűjtött kőzetmintát — legértékesebb zsákmányukat. Nyolc hónap múlva találta meg sátrukat a felkeresésükre küldött mentőexpedíció. A napló, amit Scott kapitány mindaddig vezetett, míg ki nem hullt a ceruza megfagyott ujjaiból (Scott utolsó útja), korának egyik legolvasottabb könyve volt. De aztán kitört az első világháború — az emberiség másféle kalandokra készült... A világ rendszerint csak az első úttörők nevét tartja meg emlékezetében, akik mindenki más előtt értek el valamit. A „másodikokról“, ha közvetlenül azután is érnek el valamit, hamar megfeledkezik. Robert Scottot, ha második volt is, nem felejtette el a világ. Elbukott az elsőségért folytatott küzdelemben, elbukott az Antarktisz könyörtelen időjárásával vívott harcban, de saját hibái és tévedései következtében is. De közben, akárcsak négy társa, annyi bátorságot, annyi erkölcsi erőt mutatott fel, hogy ez joggal állítja oda őt a legelőkelőbb helyre Amundsen mellé. S ráadásul Scott expedíciója sokkal többet jelentett a tudomány számáré. A drámák hosszú sorozatában, melyek az ember útját jelölték a saját planétájának megismeréséért folytatott küzdelemben, a Déli-sark elérése a legfigyelemreméltóbbak közé tartozik. Kemény harc volt, halált hozó versengés. De ugyanakkor volt benne valami nagyszerű, felemelő, nemes, lovagi. Amundsen és Scott nagyon-nagyon első akart lenni. Személyi és nemzeti presztízsük volt a tét. Mindketten tudták azt is, hogy ha nem győznek, legalábbis hideg fogadtatásban lesz részük otthon s ehhez még külön gondok is járulnak: hogyan fizessék meg az expedíció adósságait; tudták, hogy ez végét jelentheti sarkkutató karrierjüknek. S Amundsen — e sajátságos, hallgatag férfi — mégis idejében, még a lakott világban táviratilag közölte Scottal, hogy „délre megy“, noha Fram nevű hajójával eredetileg az Északisarkra kellett volna indulnia (ahol azonban megelőzte őt Peary). Amikor azután a norvég téli tábort a Bálnaöbölben meglátogatta Scott hajója, a Terra Nova, Amundsen felajánlotta vetélytársának kutyáinak felét, mert ő (s joggal) alkalmasabbnak tartotta a kutyákat szánhúzásra az Antarktiszon, mint a pónilovakat. Az angolok természetesen nem fogadhatták el ezt a nagylelkű ajánlatot. Másrészről viszont Scott, a keserű csalódás ellenére, amelyben a norvégok miatt a sarkon része volt, egyetlen szemrehányást sem tesz nekik naplójában, egyetlen szóval sem vonja kétségbe teljesítményüket, ellenkezőleg, tárgyilagos és minden kétséget kizáró bizonyítékát adja, hogy a norvégok valóban ott jártak a Déli-sarkon és hogy ők voltak az elsők. Tanúságtétele egy embernek, aki túlságosan büszke, megtört és őszinte, semmint gratulálna a vetélytársának, de ugyanígy túlságosan becsületes és túlságosan könyörtelen önnön magához, semmint a másikat okolná saját kudarcáért. Azóta a dráma nyomait rég befödte a hó. Amikor 1929 novemberében a Déli-sark fölött ott körözött az első repülőgép, az amerikai Byrd hárommotoros Fordja, nyoma sem volt a norvég sátornak ...