A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-21 / 16. szám

*■ Ott fenn a szikláknál, mes dames, és zsupsz, menten felborulnak. Már épp csónakba akartam ugrani, hogy maguk után evezzek. De lám, mégis egyenesbe jutottak, le a kalappal. Melyikük csinálta tulajdonképpen? Maga, madame? — fordult Sylvához. — Elnézésüket kérem, de olyan egyformán vannak öltözve, a távolból az ember nem tudja magukat megkülönböztetni. Hiszen közelről is nehéz, ha nincs a jegygyűrű ... Hát szó ami szó, pompás fordulat volt, mes dames, tisztelettel, megemelem a sapkámat, és ha ezt az öreg Pauliac mondja, az kérem alássan már jelent valamit, elhihetik ...

— Az öreg örül, ha egyszer kibeszélheti magát -r- nevetett Sylva, mikor hazamenet a bársonyos homokban gázoltak a mandulafenyők sötétedő koronája alatt. A Kaszinóban már megszólalt az estebédhez hivó hang. — A Jó öreg Pauliac! De most éhes vagyok, mint a farkas, te nem?

Martina zavartan bólintott. Csak a gyűrű ... Ó, ha a jó öreg Pauliac tudná! Csak a gyűrű? Dehogyis, mennyivel több annál a különbség, sokkal nagyobb, mint ahogy a sánta, öreg fecsegő sejtheti.

Vacsora után Sylva kezébe vette a Paris Midi-t. Martina ekkor váratlanul megszólalt. Keményen móndta:

— A Vindobonát már belepte a fagy, Toman készülődik az áttelelés re. Közeledik a sarki éjszaka.

Sylva összerezzent, keze lehanyatlott az újsággal. Nem válaszolt, rémülettől elsötétülő szeme kitért Martina pillantása elől. A távolban, Pornichet mellett felcsillant az első világítótorony, de a szürkületen nehezen áthatoló rövid fényjeleit játékosan elnyelte a tenger.

Ott-tartózkodásuk hetedik napján hirtelen megváltozott az idő. Az égbolt makulátlan kékje eltűnt, mintha egy láthatalan kéz könnyű szürke anyagból sátrat feszített volna ki látóhatártól látóhatárig. A szél nyugatnak fordult, megerősödött, fenn az égen borús felhőtömeget, lenn a tengeren pedig sötéten zúgó tarajos hullámokat hajtott a szárazföld felé. Nem esett, de a levegő erősen lehűlt.

Martina aznap reggel rosszkedvűen lépett be Sylva hálószobájába.

— A tervünk mára füstbe ment — mondta bosszúsan. Előző este ugyanis elhatározták, hogy másnap megrendezik első hosszabb csónakkirándulásukat, ezúttal nem a part mentén, hanem az öblön át, és megpróbálják elérni Croisikot. Megnézik a városka híres halcsarnokát, ódon kikötőjét, és terebélyes szikláit. Állítólag úgy nyúlnak bele a tengerbe, mint valami estében megkövesedett fekete lavina.

Sylva egy ugrással kint termett az ágyból.

— Miért?

— Gyere, nézd meg.

A strandot hosszú, haragos hullámok rohamozták. Szabályos időközökben hirtelen emelkedtek ki a hömpölygő áradatból, magasra nőttek, ágaskodtak, akár a tajtékzó paripák, egyszerre átzúdultak önmagukon, mint valami vízesés, zúgvadöngve csapkodták a kavargó homokot, dühödten szétömlöttek rajta egészen a szélben .hajladozó tarka sátrakig, majd sziszegve sebzett hüllőként visszakúsztak a tengerágyba. A háborgó áradatban olykor láthatóvá vált a köves tengerfenék, amelyen fejvesztetten, menekülő élőlények gyanánt csörömpölve hemzsegtek a kavicsok. Lám, ez most egyszerre egészen más tenger. Zavaros, erőszakos, fenyegető, mint egy szenvedélytől eltorzult arc. Leszakadozott, barnászöld hínár úszik a felszínén, amit a hullámok csomóstól hagytak hátra a parton ... sósán bűzölgő tengeri füzér.

8.

Sylva minden várakozás ellenére dacosan felvetette fejét.

— Nem baj, azért megyünk, legfeljebb a part közelében maradunk.

— Egy kissé veszélyes vállalkozás, nem gondolod?

— A szél nem olyan erős, és az Auróra könnyű, jól épített csónak. Már kitapasztaltuk. Légkamrája is van. Még ha fel is borulna, akkor is könnyűszerrel kijutunk vele a mély vízből. Legalább izgalmas kirándulás lesz. Itt úgyis nagyon egyhangúan élünk. Te félsz?

— Én ... Egy csöppet sem.

— Azért!

Martina felkacagott.

— Azt hiszem, a strand hamarosan megtelik kíváncsiakkal. Ma egyetlen vitorlás sincs a tengeren.

— Rajtunk kívül nem is ért itt senki az orrvitorla kezeléséhez, hacsak az öreg Pauliac nem — válaszolta Sylva büszkén, és csengetett a reggeliért.

Kilenc óra felé kissé kiderült, az égen megritkult a szürke huzat, de a nap még nem mutatkozott, a szél sem ült el.

— Tudod mit, meleg szvettert és strandnadrágot veszünk fel — döntötte el Sylva, mikor felálltak a reggelitől... az idő mégis óvatosságra intette.

Mikor fehér sapkában, kék szvetterben és széles, fehér nadrágban megjelentek a strandon, az öreg Pauliac, bár kedvtelve legeltette szemét a két csalódásig hasonló, fürge mozgású, kecses lányalakon, csodálkozásában összecsapta kezét.

— Csak nem gondolják komolyan, mesdames? Ilyen erős szélhez gyönge a karjuk.

— Már erősebb szélben is tengerre szálltunk, Pauliac úr, és a hajunk szála se görbült meg — válaszolta Sylva, s önbizalomban Martina sem maradt el mögötte.

Pauliac látva, hogy minden figyelmeztetése hiábavaló, lemondón legyintett.

— Ahogy kívánják, mesdames, maguk tudják legjobban, mire képesek. De nehogy a Croisik-i szildafoknál tovább merészkedjenek — mondta figyelmeztetőn, és előkészítette az Aurórát a kifutáshoz, ami a vad hullámverésben nem volt éppen könnyű feladat. — Várják be, amíg a legnagyobb hullám visszatér, evezzenek rajta a mélybe, csak aztán feszítsék ki a vitorlát, de hirtelen mozdulattal, gyorsan. A kormányt pedig erősítsék meg — oktatta őket.

Amint a csónak a visszafutó hullámmal szárazra került, Martina válasz nélkül beugrott, és előkészítette az evezőket, hogy azonnal induljon, ha a tenger újra kiárad a partra, örült, hogy elsőnek szállt a csónakba, hadd lássa Sylva, hogy csakugyan nem fél.

Sylva a kormányhoz ült, szabad kezébe vette a kötelet, hogy a megfelelő pillanatban egyetlen rántással felvonja a vitorlát.

Nem vártak sokáig. A hullám kizúdult a partra, hátára kapta az Aurórát. Martina erejével az evezőkre támaszkodott, s miközben a csónak orrával a magasba lendülve ugrott egyet, Sylva beállította a kormányt. A vitorla felrepült az árbocon, az Auróra baloldalára billent, és nekiiramodott, mint egy versenyparipa a rajtvonalról. Látták, hogy az öreg Pauliac bicegve ugrál a parton és integet nekik, nyilván elégedett a teljesítményükkel, néhány kíváncsi megáll és csodálkozva néz utánuk, de az emberek, a strand, a sátrak és villák gyorsan zsugorodnak. Az Auróra ruganyosán szökken egyik hullámról a másikra, a csónak orra előtt magasra csapva a víz, repülnek mint a villám, és ez a röpülés éppolyan vérpezsdítő, mint az autó száguldása a nyílegyenes országúton.

Sylva keményen markolja a kormányt, és felujjong örömében. Martina, aki segít a vitorlát megfelelő szögben tartani, jókedvűen válaszol. A tenger pedig, mintha tiszteletben tartaná a női kezek bátorságát, jól viselkedik. Minél messzebb kerülnek a parttól, annál szelídebbek a hullámok, lassan hömpölygő, széles hengerré változnak, az Auróra felkapaszkodik a hátukon, és simán, könynyedén siklik le róluk a látóhatár és a part szabályosan emelkedő és sülylyedő vonala nélkül nem is érezték volna, hogy háborgó tengeren vitorláznak. Sylva azonban tudja jól: ez a biztonságérzet csalóka, elég a legkisebb figyelmetlenség, és a látszólag csöndesen, barátságosan hömpölygő hullámok egy csapásra ragadozócápákká változnak ... nem kell hozzá több, mint hogy elővigyázatlanul az oldalukkal forduljanak szembe velük, vagy a vitorlából elveszítsék a szelet. Csak akkor ismernék fel, milyen iszonyú, acélos erő rejlik a lágyan sikló, bársonyos hullámokban!

Az Auróra csak úgy nyeli a távolságot ... még jóformán észbe se kaptak, szemük előtt felmagaslott a Croisikot őrző sötét sziklafal. Fantasztikus alakulatokban merőlegesen nyúlik ki a tengerből, s a háborgó víztömeg vadul csapkodja fehér öklével. A csónak orra előtt egyelőre még biztonságos távolságban néhány hatalmas szírt bukkan fel, egyiketmásikat oszloppá faragta, kapuvá marta ki vagy döngő üreggé vájta a hullámverés. Sylva óvatosságból még jobban kikanyarodott a nyílt tengerre.

— Visszafordulunk? — kérdezte Martina. A bömbölő hullámverés szorongással töltötte el.

— Eszem ágában sincs.

— De Pauliac azt mondta ...

— Hagyd az öregét. Csak most lesz igazán Izgalmas Martina látta, hogy Sylva kissé elsápad, összeszorított szájjal figyeli a tengert, arca megfeszül, mint a versenyzőé a mérkőzés döntő pillanatában. •

— Ha elérjük a sziklafoltot, nagyon kell vigyázni — szólalt meg kis idő múlva. — Fogadni mernék, hogy ott légörvények lesznek, és a szél talán épp az ellenkező irányból kap el minket. Készülj fel, hogy segíthess a vitorlával, ha szükség lesz rá.

Közeledett a hullámverés robaja. Az öböl viszonylagos biztonsága itt nyilván véget ért, az ismeretlenbe rohannak, a levegőben sötét rettegés vibrál, a tenger most csupa lappangó veszedelem. Itt már nem olyan kíméletes hozzájuk. A hullámok meredeken nőnek a magasba, tetejükön forrongó, sistergő tajték. Csónakjukba becsapódik a víz, ezúttal először, most újra, hamarosan lapáttal kell kimerniük. Már mindketten átnedvesedtek, borzongatja őket a hideg. Ha kikötnek, át kell majd öltözniük. Ha kikötnek! Martina nyugtalanul néz a jobb kéz felől hátraröpülő sziklák után. A kikötő a sziklafal mögött fekszik, az Öböl túloldalán, csak ott volnának már, innen még végtelenül távolinak látszik!

Közelednek a fokhoz, a tenger most már jobboldalt is kiszélesedik, a sziklák elmaradoznak, új látóhatár nyílik meg. Itt Croisik mellett a tenger nem kelt bizalmat! Martina önkéntelenül körülnéz. Sehol egy vitorlás. Mögöttük fehéren pettyezett keskeny sáv... La Baule. Egyedül vannak. Egészen egyedül! Az Auróra aggasztóan hánykolódik, mert a hullámok irányt változtatva mindinkább oldalról rohamozzák. A megvadult víztömeg most könyörtelennek látszik. Mégsem kellett volna vízre szállni, gondolja Martina. Egyszerre arcába csap a hullám.

— Merd ki a vizet! — kiáltja Sylva. Nagyon sápadt, de talán csak a hidegtől. Martina remegő kézzel felkapja a falapátot.

Sylva két magas sziklazátony közé irányítja a csónakot, hogy a széles csatornán át megrövidítse a kanyart. Martina megretten. Látja: az Auróra elérte a part menti gát szélét. Figyelmeztetni akarja Sylvát, de háta mögött felcsattan a parancs:

— Kapd el az árbocot!

Csakhogy Martina elveszti lélekjelenlétét, jóformán lelapulni sincs ideje, a vitorlarúd hosszú ívben átlendül a feje fölött, Sylva fájdalmas jajkiáltása, a csónak feneke mintha beszakadna Martina alatt, elönti a hullám, úgy érzi, örökre eltemette a víz, fuldoklik, ereje fogytán, szíve a torkában kalapál, de váratlanul újra a felszínen találja magát, és megkönnyebbülten fellélegezve ráeszmél, hogy a felborult csónak szélébe kapaszkodik. Sylva ... eltűnt.

Kétségbeesetten kiáltja bele a víz zúgásába:

— Sylva.

Sammi válasz.

Egyszerre észreveszi, hogy tőle alig egy karnyújtásnyira vörösre színeződik a zöldesen átlátszó víz.

(Folytatjuk)

12 Hőt