A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-14 / 2. szám
____________ úti a kalauz, egy középkorú, eny’ en pocakosodé férfi. Verejtékezett a homloka. Kerek képén hozta a s omszédos fü^ke vidámságát, ahonnan harsány nevetés hallatszott át. — Melósok — mondta magyaráón, kuncogva. — Unalmukban vicci ket mesélnek egymásnak. — Fel-' nevetett. — Hallották a süket asz,/ jnyról meg a sárgarépáról szóló viccet?... Nem?... Hát ezt hallani ok kell!... — És elmondta, de a elét elnevelte, alig lehetett érteni a zavát. Mivel azonban a fülke utasai n m nagyon derültek, kissé sértődötten emelte sapkájához a kezét és távozott. Fapofák, semmi érzékük a humorhoz. Leginkább a tömött bajszú öreg hahotázott, de ő is alig várta már u jegykezelő távozását, hogy folytathassa a mondókáját. — A ml falunkból is jelentkezett egy fiú .. . mármint tanítónak. Hamar megismeri — mondta gúnyosan —, félnótás a szerencsétlen! — Lacihoz fordult. Láthatóan tetszett neki a téma, majd kibújt a bőréből örömében, hogy beszélhet róla. — Maga meg Csehországba megy „melózni“ ahelyett, hogy velük tartana! — Még meggondolhatom magam — mondta Laci ellenséges hangsúllyal. Szépen vélekednek róluk az emberek, pedig ez még csak a kezdet kezdete. Mi lesz később? Nem valami biztatóak a kilátások. A fene vinné el ezt a vén marhát, éppen ebbe a fülkébe kellett jönnie! Az viszont jó, hogy ez a derűsképű fiatalember pontosan idejött. Egy az útjuk, egy a céljuk, közös a gondjuk, de jó, hogy idejött. Ketten jobban eligazodnak a városban is ... — Tényleg Csehországba megy? — kérdezte a fiatalember Lacitól és megkínálta cigarettával. Laci tagadólag ingatta a fejét. — Nem — mondta az öreg nagy meglepetésére, inkább megrökönyödésére. — Én is Pozsonyba megyek a tanfolyamra. — Akkor együtt tartunk — örvendezett a fiatalember. Kölcsönösen oemutatkoztak. — Együtt — bólintott Laci és kárörvendőn nézett az öregre, aki igencsak elkomorodott. Kapta magát,"felnyúlt a görbebotjáért. — Maga aztán jól lóvá tett engem — mondta szemrehányón. — Pedig olyan becsületesnek látszott, hogy minden szavát elhittem. Manapság az ember a saját testvérének sem hihet. Micsoda világot élünk! — mondta még, majd sértődötten, mégis dölyfösen kilépett a fülkéből. Margit a körorvoshoz ment, írna fel valami jó étvággyerjesztőt. Újabban ismét étvágytalanságra panaszkodott. A körorvos megvizsgálta, eztazt tanácsolt, miközben véletlenül vagy sem, a körorvosné lépett be a rendelőbe. Tény, hogy belibbent az ő sajátos táncos lépteivel — bár a táncossága már kissé lelassult, hiába, felette is elszálltak az évek —, s nyomban Margit állapota felől érdeklődött, sajnálkozott, ugyanakkor biztatta is Margitot, ne hagyja el magát, még minden rendbe jöhet. — Hallom — folytatta —, hogy a Laci is elment a tanfolyamra. Tudja, ilyen kis faluban mindenről tudnak az emberek. . — Igen, elment. — Okos, ügyes, tehetséges fiú volt, sokra viheti még. — Ki tudja?... Saját magának sem hisz már az ember. — Az igaz, hogy ez a tanfolyam csak amolyan kényszermegoldás-féle valami. Az a helyzeti, nyilván maga is tudja, most, hogy megnyílnak a magyar iskolák, több száz tanítóra van szüksége az államnak. Honnan vegyék a tömérdek tanítót, hiszen a front után a magyar pedagógusok nagy része áttelepült Magyarországra, mert nálunk nem kaptak állást, így aztán nincs más hátra, mint ez a tanfolyam — mondta a körorvosné a jól értesültek hangsúlyával, ő már csak tudja, hadd lássa Kocsisné, hogy lépést tart az eseményekkel. — Aztán hogy mit adhat egy hathetes tanfolyam, az a jövő zenéje... — Ez a megállapítása kissé sértő és lesújtó volt, maga is érezte. Kocsisné arcáról is azt olvashatta le, gyorsan ellensúlyozta is a fonák helyzetet. — A Lacit nem féltem, a La,ci biztosan megállja a helyét, hiszti mindig tanulni akart. — Az akarathoz pénz is kellett volna, az meg nem volt — felelte Margit sóhajtva. — Lehet, hogy most sikerül neki. Tessék elhinni, én örülnék a legjobban. Nekem semmi sem adatott meg. csak a sok munka meg a nyomorúság ... meg a betegség ... Legalább neki sikerüljön elérni valamit az életben. — Biztosan sikerülni fog — mondta a körorvosné biztatóan —, viszont azt is hallottam, hogy a Kocsis bácsinak nem tetszik a dolog. Állítólag nagyon összeveszett Lacival, mielőtt elment? Margit bólintott. — Úgy van az, tetszik tudni, ha az ember felneveli a gyerekét, az egyetlent, hát ragaszkodik hozzá. De miért ragaszkodik hozzá annyira? ... Mert önző és számító. Fél az öregségtől, a magánytól, egyre jobban érzi, hogy közeleg az idő, amikor tehetetlenné válik és támaszra lesz szüksége. Hát ezért ellenkezett István, őt is meg lehet érteni... — Szó se róla — mondta a körorvosné. — Alkalomadtán majd beszélek vele. Majd én megnyugtatom és megbékítem. A körorvos az asztalon tett-vett. Felkapta a fejét. — Ugyan, kedvesem, hová gondolsz!?... Nincs jogod beleszólni mások életébe, cselekedjék mindenki a saját belátása szerint! — Hogyhogy nincs jogom? méltatlankodott az asszony kissé nyersen. — Különben sem arról van szó: emberi kötelességemnek tartom, ahhoz csak van jogom!? Az orvos elhallgatott, nem firtatta tovább a dolgot. Jól ismerte a feleségét. Néhány nap múlva a körorvosné beszélt is Kocsis Istvánnal. A nagydarab férfi csak bólogatott, hümmögött, de egy árva szót sem mondott: sem igent, se nemet. Láthatóan unta a dolgot, legszívesebben faképnél hagyta volna az asszonyt. Bugris paraszt, neki aztán érvelhet, beszélhet a fél világ, nem enged , magáéból. Azzal a tudattal és érzéssel kösz'it el Kocsis Istvántól, hogy nem be szélt hiába, talán némi hatása mégis csak lesz a szavának. Lett is. Kocsis István otthon dühösen rátámadt Margitra. — Már ügyvédet is fogadtál? Kihúzod te még a rövidet, ha nem nyughatsz a bőrödben!... Ha egyetmást nem nézek, a nagyságának is odamondogattam volna, dehát az ember tovább néz az orránál. Az a szerencséje, hogy orvos az ura... te meg beteg vagy... Csak nyeldesnem meg hallgatnom kellett, miattad ... Bolond világ! — Hát elég bolond ... Két nap sem múlt el, jöttek az agitátorok. — Mi lesz veled, Kocsis István, még mindig nem gondoltad meg a dolgod ?! — Meggondoltam én — felelte István hetykén. — Meg? ... Tényleg?' — Meg én! — Hál’ istennek, csakhogy megjött végre az eszed! Szóval aláírod a belépési nyilatkozatot? — Mit? ... Elment a jó eszetek? ... Dehogy írom! Ha vért izzadtok, akkor sem írom alá, megértettétek!? Csodálkozva néztek össze az agitátorok: hiszen azt mondta, hogy meggondolta a dolgot. — Mi két malomban őriünk. Beszélj világosabban! — Elég érthetően mondtam. — Szóval nem lépsz be!? — De nem ám! — Rosszul teszed. ‘ — Azt csak ti gondoljátok. Tudom én. hogy mit csinálok. — Nono, István, nono! — Fenyegettek? — Dehogy fenyegetünk, csak a fiadat sajnáljuk. Mert gondold csak meg, István: a fiadat az állam taníttatja, egy csomó pénzbe kerül, te meg az állam ellensége vagy. Nem gondolod, hogy egy kicsit sántít itt valami? — Nem én küldtem a fiamat tanulni. — Nem, mégis tanulhat. — Gondoskodjanak róla. ha egyszer elcsalták. — Ha így viselkedel, Kocsis István, a fiad nem sokáig tanulhat, majd mi teszünk róla. Megütődött Kocsis István, aztán mégis csak vállat vont. , — Az az ő baja. — Könnyen beszélsz... és felelő! lenül, nem vagy te apa! — Nekem mindegy, ha tanul, ha nem. Az én életemen semmit sem változtat. Ha nem akarok éhen vés-ni, dolgoznom kell. Ez a helyzet. És most menjetek ki szépen az udva romból, mert a vasvillát vágom h - létek! Elég érthetően mondtam? — Folytatjuk — I Ignácz Rózsa: Orsika Arról a korról szól ez a regény, amikor Magyarország három részre szakadt. Európát elnyeléssel fenyegette a török hódoltatás. A Habsburgok bekebelező tervei a másik oldalról tették bizonytalanná az ország helyzetét. A fiatalság egy része új életformával igyekezett életben tartani magát ebben a nemzeti nyomorúságban. Parasztlegény is literátus emberré vált, több nyelven levelező, titkárkodó, tolmácskodó íródeákok kora ez. Koruk meggyúrta, kemény próbára tette jellemüket, ritka világos és erős fölismerését világította meg nemzeti hovatartozásuknak. A regénybeli történet a tizenhat esztendős, árva Petheő Orsika alakja köré fonódik. Elszegényedett nemesi kisasszonyka ő, fiú módra él bácsikéjánál, a komáromi várparancsnoknál. A regény azt beszéli el: a forrongó korszakban hogyan válik ez az osztályából, nemzetiségéből, vallásából és hazájából egyaránt kiszakadó, szerelemre, barátságra bátor, vívni, lovagolni tudó lány teljes emberré. Megbékélés A szlovák irodalom, miután klasszikus és modern műveinek java az utóbbi két évtizedben eljutott a magyar olvasókhoz, nem tekinthető immár fehér foltnak. Ennek ellenére hasznos olykor egy-egy olyan kötet, amely az antológia bár szűkre szabott keretei és lehetőségei között, de egyetlen kötetben nyújt keresztmetszetet az illető irodalom egy nagyobb korszakáról, mintegy kivonatolva, összefoglalva annak fő törekvéseit, eredményeit. Az elbeszélés látszik a legalkalmasabbnak erre, a prózának ez a legfürgébb műfaja, amely az emberi lélek érzelmi, gondolati és erkölcsi válaszait a kor által felvetett kérdésekre a leggyorsabban és a legközvetlenebbül tudja közvetíteni, s ugyanakkor kitűnő lehetőséget nyújt az új utakat kereső kísérleteknek is. Johanna Spyri: Heidi Az ifjúsági irodalomnak vannak nemzedékről nemzedékre olvasott, örökéletű művei. A múlt században élt svájci írónőnek, Johanna Spyrinek Heidije ilyen „örök“ lányregény. Főhőse egy svájci kislány, aki a maga egyszerű jóságával, tiszta szívével nemcsak megállja a helyét árvaságában, hanem szeretetével és életörömével valósággal megváltoztatja maga körül az embereket. A napsütötte havasi legelők ragyogásában, ahol szegénységgel, betegséggel, magánnyal küszködő' emberek viselik nehéz sorsukat, Heidi embersége, bizalma és hite megteremti az erény és jóindulat szép rendjét. Az életszeretetnek és humanizmusnak ezt a kivételesen szép eposzát ma sem lehet meghatódás nélkül olvasni.
