A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-21 / 16. szám
áz esztendeje, hogy örökre lehunyta szemét a kitűnő tehetségű szlovák költő, Andrej Sládkovič. Munkássága azokba a forrongó évekbe esik, amelyek a múlt század derekán a szlovák kultúra és irodalom megújhodását jelentik. Ez a mozgalmas korszak magán viseli a Stúr-iskola bélyegét, s Sládkovič is — akárcsak jeles költőtársai: Samo Chalúpka, Janko Král, Ján Botto — a szlovák nép érzelemvilágáról, önállóságra való törekvéséről, a nemzet szebb jövőjéről dalol a nép nyelvén ... Költői tehetségével, nemes érzelemvilágával, megalkuvás nélküli becsületes gondolkozásával, mély műveltségével szinte kimagaslik kortársai közül. Arcképe érzékelteti ezt a magas rendű intellektust és erkölcsiséget, és érzékelteti a nagy-nagy szomorúságot is, ami az egész életútján végigkísérte. A lélek finom rezdülése, bánat és szenvedés van tekintetében. Ez a tekintet kifejezően ábrázolja egyéniségét. Andrej Sládkovič, családi nevén Braxatori^, Krupinán (Korpona) született 1820-ban. Sokgyermekes'családból származott: tizenhat testvére volt. Apja irodalomkedvelő evangélikus tanító, aki a szegénységen kívül semmit sem tud gyermekeire hagyni örökségül. Ennek következtében a költő is korán eljegyzl magát a szegénységgel és a megpróbáltatásokkal. A sors mostohán bánt vele egész életében... Gimnáziumi tanulmányait, a szülők anyagi támogatása nélkül, a Banská Stiavnica-i (Selmecbánya) evangélikus líceumban kezdi, abban az iskolában, ahol Petőfi is tanult az 1838—39. iskolai évben. Mint házitanító jómódú családok gyermekeit tanítja, hogy fenn tudja tartani magát. Így kerül egy gazdag német családhoz, ahol platonikus szerelemre lobban a házikisasszony, Pischl Mária iránt. Közeledését a fiatal leány ekkor még boldogán fogadja. Ez az ábrándos szerelem szívós munkára, nagyobb erőkifejtésre ösztökéli és elkíséri a költőt Pozsonyba s Haliéba is, ahol a líceumban, illetőleg az egyetem teológiai fakultásán folytatja tanulmányait. Németországban mohó tudásvággyal tanulmányozza Hegel filozófiáját és a német irodalmat, elsősorban Goethét és Schillert, valamint a szláv költészet haladó értékeit, főként Puskint és Mickieviczet. Tökéletesíti nyelvtudását: eredetiben olvassa a német, orosz, magyar, angol és francia irodalom alkotásait. A teológia, filozófia és esztétika szilárd ismereteivel felvértezve tér haza, hogy tudását népe szolgálatába állítsa. Egyetemi tanulmányainak befejezése után mint lelkészjelölt mámoros boldogsággal siet szíve szerelméhez, hogy megkérje kezét, de későn érkezik, mert a szülők hallani sem akarnak róla, mivel a leányukat egy gazdag kereskedőnek szánták. A költő a választást a lányra bízza, aki némi habozás után kikosarazza őt. Szívében mérhetetlen fájdalommal veszi tudomásul a döntést. Keserű csalódással távozik. S itt szinte kínálkozik a párhuzam, hogy megállapítsuk: sorsa akaratlanul is rokon Csokonai és Vörösmarty sorsával, akiket az osztálykorlátok merevsége szintén megfosztott szerelmüktől. A költőt a sors mostohasága lesújtja, de nem tudja megtörni. Szívében továbbra is ott él a szerelem. Ez ad neki erőt, hogy célokat tűzzön maga elé. A munkában keres vigasztalást: hosszú ideig házi tani tóskodik, majd lelkészt állást vállal Horháton, illetőleg Zólyomradványban (Sliač és Banská Bystrica közelében). Ekkor írja gyönyörű lírai eposzát: a Marinát és A gyetvai legényt. Lelki fájdalma hatása alatt jön létre a Martna, a szlovák reflexív líra egyik gyöngyszeme. Benne a költő a szerelmet énekli. Ezerhangú hangszeren pendíti meg a vallomás, a vágyódás, a gyötrődés, a bánat és a keserűség húrjait. A keserűség tiszta, őszinte érzését. A költeménynek alig van cselekménye, mégis minden sorát, minden versszakát érdeklődéssel ANDREJ SLÁDKOVIČ (1820 - 1872) olvassuk. A költő az idillikus szerelmi áradozások egész sorát művészi módon kapcsolja össze a szülőföld szeretetével és a bölcselkedés elemeivel, ami az utolsó versszakból is kitűnik. Ügy jártunk mi is, Marina párom, mint fönn a fényes csillagok, mint a virágos jéghideg tájon, mint drágakő, mely úgy ragyog. Csillagok hullnak, mi is lehullunk. Virághervadás a hcrvadásunk. A kincs is egykor porba hull. De a csillagok mégiscsak égtek, a virágok szép életet éltek! S földben a gyémánt nem fakul! (Farkas Jenő fordítása) A Marinában a költő a szlovák irodalomban eddig ismeretlen hangon dalol a szépségről, az ifjúságról és a boldog szerelemről. A szerelem himnusza ez a költemény, mely a költő gazdag érzésvilágát tükrözi az eszményített nő és a forrón szeretett szülőföld népe iránt. Sládkovič legszebb műve, másik lírai eposza, A gyetvai legény. Ebben a regényes korrajzban megkapó erővel vonultatja fel a szlovák táj szépségeit, a jobbágysorban élő szlovák népet munka és szórakozás közben, a nép szokásait és művészi hajlamát, valamint romantikus jellemképét: szelídségét, életrevalóságát és bátorságát. Az öt részből álló költemény a szlovák nép tükre, mely a szabadságért, egyenlőségért és testvériségért harcba Szálló népet mutatja be. Kétségtelen, hogy ez a két lírai eposz a költő legnagyobb hatású alkotása. Olvasásuk'még ma is nemes érzéseket ébreszt az olvasóban. A Marinát és A gyetvai legényt magyarul is olvashatjuk Farkas Jenő kitűnő fordítósában. Munkássága terén jelentős helyet foglalnak el lírai költeményei, melyek nagyrészt a pillanatnyi alkalom szülöttei. Lírai költészete gondolatokban is nagyon gazdag. A betegeskedő költő sokat töpreng az élet értelméről, az ember küldetéséről. Ezekből a versekből meg lehet ismerni a költő politikai szemléletét, a költő egész létében érintő vívódások folyamatát. Lantján művészi erővel csendülnek fel a kor problémái. Hirdeti, hogy népének is joga van szabadságra. Képzelete bátran tekint a jövőbe. Bírálja a nemesi társadalmat, a politikai reakciót. Elítéli a burzsoá rendszer hatalmi törekvéseit, melyek súrlódásokat idéznek elő a nemzetiségek között. A látnok szavával hirdeti, hogy népe szabad lesz, de csak úgy, ha megtanul hinni a jövőben, ha megtanul dolgozni. A munkában látja a szebb jövő zálogát. Az ifjúságot arra inti, hogy legyen határozott, célratörő, munkabíró és optimista. Merészen csapongó, szenvedélyes hangú költeményben dalt zeng a szabad hazáról, melyben himnikus hangon köszönti az 1848-as forradalom vívmányait, elsősorban azt, hogy „a láncok végre lehulltak“, s ledőltek a társadalmi rétegeket egymástól elválasztó korlátok: Szabadság születik: sok nemzet egyesül, a világszellem így ítél! Feledd el véred, Izzadságod, paraszt, tiéd kicsiny földed, magadnak aratsz, hol pihensz, csak viskó, de sajátod, múltad nyomorult, de jövőd boldog, látod? Anya, ne jajgass, ha kínok is tépnek, nem rabot szülsz, de szabad nemzedéket! Az ólomsúly, mely görnyesztette hátad, széttört, lezárt torkodból dal szállhat; szabadság húzz le jobbágy mérlegét, nemzetünk igaza zsarnok urakét; törvény hág nyakára az előjognak, fegyvernek ököl felel, ész a zsarnoknak. Serlegbe töltsük a béke borát, poharak hadd csendüljenek, koccintsunk, a törvény előtt már egyenlők vagyunk! Fáklyafény ragyogjon fel a népnek, vessük végét a vak tévelygésnek! (Fried István fordítása) Sládkovič alkotásaiba elmélyülve megállapíthatjuk, hogy tollát — egész életét — fennkölt, nemes, eszmék szolgálatába állította. Halála évfordulóján népe hálás szívvel emlékezik nagy fiára. Beteljesült Gáspár Imrének, a két nép szorosabb szellemi kapcsolata kialakításán fáradozó költőnek a jóslata, amelyet Sládkovičról, atyai jóbarátjáról vetett papírra: „ ... eljön az idő, amikor majd a radványi kis templom harangja nagy ünnepre szólít, és a felvilágosult és gazdag elzarándokol örök pihenésed helyére... a nép énekeket fog zengeni magasztalásodra“. Halálának századik évfordulóján emléke idézésével és munkássága méltatásával hajtják meg az elismerés zászlaját azok — szlovákok és magyarok egyaránt —, akik értékelni tudják a költészet maradandó szépségét és igazát. OZORAI FERENC
