A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-21 / 16. szám
végtelennek tűnő szállítószalagon meg-A állás nélkül, éjjel-nappal, csikorgó hidegben és tikkasztó hőségben, másodpercenként három és fél méteres sebességgel, mint a hegyek sziklái között utat törő patak folyik a láthatatlan messzeségbe a barnaszén. Itt nem látjuk azokat, akik fejtik, és azokat sem, akik elégetik. A szén titokzatos folyóját néma csönd és szürke köd övezi. A csehországi Most vidékén barangolunk. Azon a helyen, ahol hatalmas fejtőgépek szénhegyeket nyelnek, szinte szemmel láthatóan „eszik“ a hegy falát. Ma már két Most van. A régi és az új. A régi rövidesen örökre eltűnik. A gigantikus fejtőgépek két oldalról darabonként nyelik el. Ott, ahol nemrégen még házak álltak, ma feketén csillogó gödrök ásítanak. A hatalmas fejtőgépek feltartóztathatatlanul közelednek a városka főteréhez, ahol ma már csak a gót stílusú templom áll, mely mint műemlék megmarad. De az sem az eredeti helyén. Nagy költséggel, közel kilencszáz méterrel távolabb — ahová rövidesen áthelyezik — hirdeti majd a régi Most, a mindennapi kenyérért küzdő bányászváros hősi lakóinak az emlékét. Különös, furcsa érzés fogja el az embert, amikor azt hallja, hogy egy város örökre eltűnik, lerombolják; helyette mást, újat, korszerűbbet építenek. Az ember örül az újnak, a szebbnek és jobbnak, mégis sajnálja a régit, mert emlékek, történelmi jelentőségű események fűzik hozzá. És így van ez Mosttal is ... A kis észak csehországi bányaváros múltja szorosan összefügg pártunk harcával, a munkásmozgalom történetével. A mosti bányászok a húszas évek elején, saját fillérjeikből, társadalmi munkával építették föl a Kommün Házát, ahol 1932-ben Gottwald és Zápotocký elvtársak vezetésével a bányászok központi sztrájkbizottsága ülésezett. A harmincas években kezdődött gazdasági világválság a mosti szénbányászok életére, sorsára is kihatással volt. A Humboldt II. és a Nelson III. nevű bányákból akkoi; tömegesen bocsátották el a bányászokat, és a bányatulajdonosok a munkában maradottak biztonságával nem törődtek. A Köh-l-noor bányában e mulasztások miatt nagy szerencsétlenség történt, a beomló szénfalak között nyolc bányász vesztette életét. A bányatulajdonosokkal való további tárgyalgatásoknak akkor már nem volt értelme. Ezért a bányászok egyedüli fegyverükhöz — a sztrájkhoz nyúltak. További sorsukról, életükről, biztonságukról volt szó. Természetesen akadtak olyan hangok is, hogy a sztrájknak nincsen értelme, a bányatulajdonosok megbízottai azt javasolták, hogy a legfontosabb ügyeket a bányászok képviselői a szénbárókkal tárgyalják meg. Ezek az időtnyerő javaslatok arra irányultak, hogy a bányatulajdonosok további intézkedéseket tehessenek. A bányászok felismerték a helyzetet, és a kommunisták álláspontja győzött: a harc! Antonín Mazánek, a sztrájkbizottság egyik tagja mesélte: — A sztrájkbizottság engem bízott meg, hogy gondoskodjak a sztrájkoló bányászok ellátásáról. Természetesen segítség nélkül nem vállalhattuk A végtelennek tűnő szállítószalag A mosti szénhegy. mely napról-napra kisebb lesz. Szénbánya rózsák a sztrájkot. Mindenekelőtt élelemre volt szükségünk. Prága nagyon sokat segített. A prágai munkások pénzt gyűjtöttek, amiből lisztet vettük és kenyeret süttettünk. Vásároltunk még burgonyát és zsírt, majd cukrot és szalámit is kaptunk. Április 13-ára — úgy emlékszem szerdai nap volt — a mosti főtérre gyűlést hívtunk egybe. Gottwald és Zápotocký elvtársak is szólni akartak a sztrájkoló bányászokhoz. Engem bíztak meg azzal, hogy a főtéren tribünt emeljek. Pénzünk nem volt, ezért a várostól kértük kölcsön azt a kis emelvényt, melyet ünnepi alkalmakkor szoktak a főtéren felállítani. Tulajdonképpen néhány kisebb gerendáról és deszkáról volt szó. Éppen azokat cipeltük a főtérre, amikor a közelben lövések dörrentek. Azonnal a lövöldözés helyére rohantunk. A bírósági épületnél két hullát vittek. Azonnal fölismertük elvtársainkat: Krížt és Sevíiket gyilkolták meg! — Néhány másodpercig tanácstalanul álltam. Mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, menni sem tudtam. Mi lesz most? — kérdeztem magamtól. Visszamentem a főtérre, melyet közben minden oldalról megszálltak a csendőrök. És mindenkit, akit ott találtak, ész nélkül verni, ütlegelni kezdtek. Még azokat is, akiknek semmi közük sem volt a gyűlésünkhöz, például azokat, akik véletlenül éppen a főtéren valamelyik üzletből bevásárlásukkal jöttek ki. A mosti bányászok sztrájkja fogalommá vált. A sztrájkoló bányászok ellen a burzsoázia minden hatalmi eszközét felhasználta, de lélekben nem tudták megtörni azokat, akik a szent ügyért, a bányászok igazáért küzdöttek. A városka régi főterén állunk, melynek közepén régi emlékmű, egy Mária-szobor áll. A teret még néhány polgári ház övezi, középen a városháza. . önkéntelenül az 1932-es év áprilisának eseményei elevenednek fel bennünk: a negyven év előtti bányász-sztrájk, melynek híre messzire túlszárnyalta az ország határait. Ki gondolt akkor arra, hogy néhány évtized múlva valóra válik az, amiről az akkor sztrájkoló bányászok még álmodni sem mertek: eltűnnek a ki zsák - mányolók, és az ország vezetését a dolgozók veszik kezükbe. Sajnos, nagyon sokan nem érték meg a szabadságot. Koncentrációs táborokban, a felszabadítási harcokban vesztették életüket. De akik itt élve maradtak: cseh és német bányászok, a proletár internacionalizmus szellemében — amit pártunk már a sztrájk idejében is hirdetett — új életet kezdtek. A felszabadulás után azonnal munkához láttak, mert az országhelyén — városa nak szénre volt szüksége. És a mosti bányászok mindig, amikor szükség volt rá, rendkívüli műszakokban, karácsonykor, húsvétkor, szabad szombatokon és vasárnapokon csatasorba álltak, hogy szenet adjanak az országnak. A Smeral-bánya szocialista munkabrigádjának, a tagjaival — melynek František Kypta a vezetője — beszélgettünk. Néhány percnyi beszélgetés után megállapítottuk: ezek az emberek nem szeretik az üres, nagy szavakat. A tettek emberei. A hazaszeretetei nem hangoztatják, de azt mégis forróan szeretik. Ezt elsősorban becsületes munkájukkal bizonyítják. František Kypta munkacsoportja gondoskodik arról a futószalagról, mely a szén szállítását folyamatosan biztosítja, ök fejtik és szállítják hazánkban a legolcsóbb szenet... Ha a tegnapot a mával akarjuk összehasonlítani, akkor a kapitalizmust a szocializmussal kell szembeállítani. Hol és mikor volt jobb és kényelmesebb a bányászok élete, mint a szocializmusban? Hol és mikor becsülték meg jobban a bányász munkáját? Hol élhet úgy a bányász, mint a szocialista társadalomban? Emlékezzünk csak a legutóbbi angliai bányász-sztrájkra, ahol a bányászok az életminimumuk biztosításáért sztrájkoltak ... Mosti látogatásunkat Miroslav Fleišernél a városi nemzeti bizottság elnökénél fejeztük be. — Az a tervünk, hogy Most a rózsák városa legyen — mondotta. Kissé elcsodálkoztunk. Hallottunk már arról, hogy a volt bányák helyén fürdőt, halastavat, erdőt létesítettek, de azt még soha, hogy rózsavárost létesítsenek. — Ugye, csodálkoznak? — kérdezte mosolyogva, amikor látta rajtunk, hogy tűnődünk. Évente kétezer rózsatövet ültetünk ki. Így néhány év múlva rózsaerdő veszi majd körül az új várost. — Mostnak jelenleg 55 275 lakosa van. Körülbelül hétezren még a régi városban laknak. De azok is rövidesen új negyedbe, új lakásokba költöznek. — És nem sajnálja, hogy a régi városka örökre eltűnik? — tettük fel utolsó kérdésünket. — Most már nem... Ezen mi már túl vagyunk ... Nincs mit sajnálnunk. Az új Most szebb, korszerűbb lesz, mint a régi volt, az új Most a rózsák városa lesz, amit biztosan tudom, sokan megcsodálnak majd. (A „Kvéty“ nyomán)
