A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-31 / 13. szám

5 — Nem akarok mentegetőzni. Martina kisasszony. De itt valóban van valami, ami még ma is meg­zavar. Szeretnék ebben a kérdésben jobban eligazodni, nem látok bele. — Lassan, nehezen beszélt, mintha minden szóval külön viaskodna. — Arra gondolok, amit az édesapja „tükörképnek" nevez. Sokáig nem voltam biztos benne, mi érdekel jobban, a valóságos arc vagy a tü­körképe. Különben is, voltaképpen hol a valóság, és hol a “kép? Nem tudom, ért-e engem. Toman tétovázott. Nem mondhat­ja meg Martinának, hogy most, mi­kor már biztos az érzelmeiben, ret­teg tőle. létezése kényelmetlen neki ... olyan kényelmetlen, hogy egyszer talán meg is utálja. Elvégre minden férfinak joga van hozzá, hogy csak egy nőt szeressen éppen, mert ismételhetetlen és pótolhatat­lan számára. De nem folytathatta fejtegeté­sét.. . Martina sápadtan, felindultan állt előtte. — Nem, egyáltalán nem értem magát — mondta elfúló hangon. — És ha azt akarja, hogy továbbra is érintkezzünk, erről soha többé ne beszéljen. Egyébként ott jön Sylva. Még mielőtt Toman szóhoz jutott, mindkettőjüknek bólintott köszöné­sül és elsietett. Legfőbb ideje volt, már csak a legnagyobb erőfeszítéssel fojtotta el feltörő sírását. Alighogy eltűnt a szemük elől, futásnak eredt. Csak a gyümölcsös másik oldalán állt meg, harminc méter mély, nevezetes kútjuk mellett, ahonnan vödrökkel húzzák fel a vizet. Csak ott érezte magát biztonságban. Tudta, hogy ott nem látja, nem hallja senki. Negyedszer történt, hogy a nővé­rével való versengésben alul maradt. De ezúttal halálosan komoly a do­log, mert most az ő teste is azt mondta: „Igen!“ Ezelőtt csak ártat­lan flörtökről volt szó, és ha a fér­fiak, akikkel könnyed játékot űzött, előnyben részesítették Sylvát, mert meghódította őket az a meghatáro­zatlan valami, amit Martina semmi­féle utánzással sem tudott elérni, csupán sértett hiúsága szenvedett, és hamar ellobbanó gyűlölet ébredt benne. De Toman más mint azok, akiket útjába sodort és újra elvitt a véletlen. Toman eljött, mert el kellett jönnie. Martina ebben a percben el sem tudja képzelni, hogy sose találkoztak volna az életben. Gondolatban megadta magát neki a gyönyör, és a vágy, a félelem és az ellenkezés határozatlan keverékével, ami úgy hullámzik a lányiélekben, mint pirkadatkor az éjjeli köd az ébredező föld fölött. Martinát szen­vedély és kétségbeesés marcangolja. A jövő vigasztalan. Az út ürességbe torkollik. De a túloldalon, a szaka­dék mögött, amit nem lehet sem átlépni, sem áthidalni, két alak megy kéz a kézben: Sylva és To­man. Vissza se néznek. Ütjük simán vezet a látóhatárig, és ott belevész a messzeségbe. Martina könnyei fátyolén át két­ségbeesetten néz a villa felé. Közben azok ketten ott... Tehát az is meg­történt. Elkerülhetetlenül. Ahogy minden megtörtént a múltban, és minden megtörténik a jövőben is. Nem, a jövőben már nincs semmi, amitől Sylva megfoszthatná. Sem­mi! ismétli önkínzó gyönyörűséggel. Semmi! Csak az életfogytiglani fegyházra ítélt rab képes megérteni e szó dermesztő ürességét. Vagy az olyan ember, akit egy esztelen vé­letlen megfosztott szeme világától. Az ember él, és semmit sem vár az élettől, és, és semmit sem remél, él, és gyűlöli az életet, él, mint egy odvas fa, amely áll még ugyan, de már nincs benne élet, tavasszal szo­kásból kizöldül, ősszel elhullatja le­veleit, de már halott, az ember ki­égett szívvel és még húsz, harminc, negyven esztendeig, szüntelenül ér­zékeli magát, az eljövendő évek min­den másodpercében azt gondolja: „vagyok“, és nem tudja miért, kény­szerből él, és áhítja a véget! Ö, mennyire gyűlöli Sylvát. Iszo­nyatos, fergeteges erővel! Sylva min­dentől megrabolta. Születése percé­től, első eszmélésétől kezdve foszto­gatja és fosztogatja! Martina forrón kívánja, hogy Sylva szenvedjen. Leg­hőbb vágya, hogy megbántsa, meg­büntesse, bosszút álljon rajta mind­azért, amit elkövetett ellene, hogy lehasítson egy darabkát a Sylva által asztalán álló hibátlan, ragyogó üveg­vázából csak egy parányi csorbát üssön rajta, legalább egy apró felhőt leheljen Sylva makulátlan egére, egyetlen kis felhőfoszlányt, amely már sohasem oszlana szét! Észre sem vette, hogy feláll a lócá­ról és vak,merően áthajol a kút ala­csony káváján. A világ eltűnt. A nap kialudt. Körülötte sötétség, alatta harmincméteres mélység. Lenéz... odalent is minden sötét. A láthatatlan vízszintről dermesztő hideg száll fel. Azt mondják, mély kútból nappal is látni a csillagokat, jut hirtelen eszébe. Még mélyebben áthajlik. Ha most elengedi magát, elveszti az egyensúlyát, és . .. Feje fölött rémült kiátás hangzik. Egy erős kéz derékon kapja és el­rántja a kúttól. Martina Toman és Sylva ijedtségtől eltorzult arcát látja maga előtt. Minden erejét összeszed­ve uralkodik magán. Most már csak az marad hátra, hogy megmentse büszkeségét előttük, és maga előtt is, villan át az agyán. Csodálkozást színlel. Mi jut eszük­be? Miféle új szokás, hogy a férfi derékon kapja a lányt és ráncigál­­ja, ha az unalomból köveket dobál a kútba, és számolja a másodperce­ket, amíg' meghallja a víz csobba­­nását. Martina nyilván jól játssza a sértett hölgy szerepét, mert a két arcon leküzdhetetlen zavar komikus ráncai mutatkoznak. Martina csak egyre kíváncsi: vajon ki merik mon­dani, hogy öngyilkossági szándékkal gyanúsítjuk? Nem merték kimondani. Sylva szá­raz hangon csak ennyit mondott: — Megijedtünk, hogy elveszted az egyensúlyodat, és beesel a kútba. Toman pedig: — Olyan mélyen áthajolt, hogy megfagyott bennem a vér. Igen, most már csak az marad hát­ra, hogy megmentse büszkeségét, is­métli gondolatban Martina. Visszamennek a villába, Martina egész úton beszél, tréfálkozik, nevet, ugratja Tomant, aki lassan feléled, és kész örömmel elveti a nyomasztó gyanúsítást, csipkelődik Sylvával, aki hallgatagon, tűnődve lépked mellet­tük, és időnként fürkésző pillantást vet Martinára. 4 Csak a gyűrű A baltikus borostyánlevelei közis­mertek: az aranyjéghez hasonló, át­­tetszős csillogó, sárga kő apró rovar testét öleli magában. Martina toalett­táskáját is ilyen darab díszíti. A bo­rostyánkő fogságába zárt, jóformán sértetlen parányi, fekete bogár olyan, mintha élne, az ember azt hinné; ha a kő kettéhasad, a bogár kimászik belőle, kitárja csöppnyi fedőszárnyát, és ezer év múltán ismét felröpül. Attól a naptól fogva, mikor To­man elrántotta a kúttól, Martina át­tetsző jégkristályba zárva hordta a szívét. Mellében érezte lüktetését, és ha lehunyta szemét, látta remegni a jégfal mögött, mégsem létezett, mint­ha elvesztette volna ... közeli volt, és egyben elérhetetlen. Ki töri át a falat, hogy szívét kiszabadítsa a jég börtönéből? És mikor? Az önmarcangoló kétségbeesés ro­hama elmúlt. De ő üres kézzel ma­radt itt! Milyen élet vár rá? Vala­melyik filmből emlékezetébe véső­dött egy különös kép: Kietlen ho­moksivatagban magányos vándor lábnyoma fut a láthatárig. A nyo­mok kettős sávja vékony szállá kes­­kenyedve a sivár messzeségbe vész. Az ő lába nyoma, vigasztalan ma­gány zsinórjára fűzve. Nem, korhol­ta magát, húszéves vagyok, és húsz­éves korban a fájdalom olyan, akár a tavaszi eső. Tragikus természet­tel kell születni ahhoz, hogy a bánat pusztító katasztrófává fajuljon. De ha én ilyen természettel születtem? Ha ereimben a megbélyegzettek ne­héz vére kering, akik csak azért vi­selik a jelet, hogy a kemény sors könnyebben rájuk találjon? Toman kíméletesen bánt vele, de gyöngédségén olykor átvillant a rossz lelkiismeret. Martina hálásan fogad­ta Toman tapintatát, bár néha szé­gyenkezett a hálája miatt. Elhulla­tott morzsákkal is beéri a teljesség helyett? Idegen tűz mellett meleg­szik? Gyöngeséggel vádolta magát, próbált hidegen, sőt gyűlölettel nézni Tomanra, de hiába, Tomant csak sze­retni tudta. Elmélyedten tanulmányozta a sark­kutatók eddigi erőfeszítéseinek törté­netét. Visszafojtott lélegzettel, szívé­ben egyre növekvő félelemmel ol­vasott Mac Clur kalandjairól, Frank­lin szörnyű tragédiájáról, és a töb­­biekről — név szerint Kan, Nor­­denskjöld, Koldewey, Hall, Nansen, Gagni, Cook és Peary —, akik elő­ször érték el a bűvös pontot, ahon­nan minden út délre vezet, ahol nincs időszámítás, ahol egyetlen lé­péssel átléphetjük a nap huszonnégy óráját, ahol hat hónapig világít a nap, hat hónapig pedig a hold ván­dorol együtt a csillagokkal szakadat­lan körben az éjszakai égbolton. Drámai képek fészkelték be magu­kat kínzón az agyába. Felajzott kép­zeletében a hatalmas jéghegyek úgy garázdálkodtak a fergeteges sarki éj­szakában, akár a felbőszült óriások, hajókat játékszerként lapított szét a vihar, vakmerő férfiak a természet és az elemek legyőzésének látomásá­tól hajtva éhen haltak vagy meg­fagytak a farkasordító hidegben, az északi fény bűvös játékának ködé­ben. Hajóroncsok és jéggé fagyott emberi csontvázak borítják a képze­letbeli kör átkozott területét, a jég bevehetetlen királyságát, amely fe­hér halállal áll bosszút az emberen, és kineveti a huszadik század tech­nikai vívmányait. Oda, abba a jég­pokolba megy Toman, szabad akara­tából, és abban a reményben, hogy tizennégy hónap múlva egészségesen, új hírnévvel övezve, és új tudomá­nyos zsákmánnyal gazdagabban jön haza. De ha nem tér vissza többé. Emberek százait és ezreit nyelte el a jégszfinksz, Tornársök, az alatto­mos pogány isten ... mi lesz, ha To­mant is elnyeli? Toman előtt Martina gondosan tit­kolta aggodalmait, nem akarta meg­bolygatni a nyugalmát. De Toman az esküvői és úti előkészületek lá­zában látszólag nem is gondol a rá váró veszedelemre. Vidám, gondta­lan és elégedett, mindenben jó elő­jelet lát, biztosra veszi az expedí­ció szerencsés kimenetelét, már most tervezgeti, hogyan dolgozza majd fel megfigyeléseit, és hol jelenteti meg kutatómunkája eredményeinek tudo­mányos összefoglalását. Ügy beszél a jövőről, mintha eszébe se jutna, hogy elutazása és visszatérése között egy keskeny, nyaktörő híd feszül, sima, veszedelmes jéghíd, ahol minden bot­lás a könyörtelen halál karjában végződik. Sylva teljes mértékben, őszintén osztozott Toman derűs han­gulatában. Az esküvőt június elsején tartották rneg a Szent István-templomban, és Toman egy hétre rá Bécsben beszállt a berlini gyorsba, hogy Rügen-szige­­tén és Svédországon át eljusson Tromsőbe, ahonnan a Vindobona a hónap közepén indul az Északi fokra. Martina június végén Svájcba uta­zott, az apjával egy híres szemorvos­hoz, de miután a kezelés ott is ered­ménytelen maradt, elkísérte apját šumavai villájukba, ő maga pedig elutazott Sylvához, aki anyja barát­nőjének, az öreg Fürthnének társa­ságában Karlovy- Varyban töltötte első önálló nyarát. Sylvát teljesen lefoglalta nem nagy, de szépen fekvő prágai villájuk be­rendezésének gondja, és így csak egy sebtiben odavetett, rövid levélben adott életjelt magáról. Bejelentette, hová készül a nyáron, és Martina egy egész hónapon át égett a türelmet­lenségtől. Valami belső ösztön Syl­vához hajtotta. Olič, aki határtala­nul örült, a terhes „tükörkép“ eltű­nésének, eleinte nem tudta megérte­ni, hogy Martina oly nehezen viseli a válást. Ügy látszik, vágyódik a testvére után, gondolta később, öreg ember vagyok, Martina magányos­nak érzi magát a nagy házban. Meg­szokták egymást! Pedig Sylva férj­­hezmenetele után Martinának többet kellene társaságban forognia. Most rajta a sor, kérőben nincs hiány. Le­gyen alkalma válogatni és dönteni. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents