A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-24 / 12. szám
vában is, a népi építészet egyik legjellegzetesebb vidékén, mikor néhány éve elhatározták a skanzen, a népi építészeti múzeum létesítését a szabad természetben, öreg ácsmestereket kellett keríteni. Eredeti építmény már itt nem volt. Igen, ez az igazság. A fa, ez az évszázadok folyamán kipróbált és jól bevált építőanyag ma már nem divatos. Legalábbis nem nálunk. Osturňa az a kivétel, mely állításunkat igazolta. Mint egy hatalmas gyöngyfüzér szerteguruló drágakövei úgy vannak szerteszórva az Osturnianka patak mentén kettő vagy inkább kettő és fél kilométer távolságban a házikók. Osturňa a legnagyobb Magurán túli falu. Modern, aszfaltozott út vezet a faluba, de köröskörül minden olyan, mintha egy idegenforgalmi prospektusból vágták volna ki. A fából ácsolt házak lágy barna színe, itt-ott meszeléssel díszítve, kellemes érzést vált ki az emberben. A látogató az első pillanattól kezdve jól érki magát. A tömör, vaskos gerendákat századokon át szappanos vízzel mossák, és azok így megőrzik eredeti üdeségüket, az ablakok tövében szépen rendezett virágágyak, mindenütt tisztaság. Csakhogy ez itt nem skanzen, nem múzeum, hanem lüktető életet élő falu. Az életről beszél a modern iskola, az elektromos és telefonvezeték póznái és huzalai, a tévé-antennák rengetege a zsindelytetőkön. Olyan falu ez, mint annyi más, vannak gondjai és problémái. Csak az emberek mások mint másutt. Megmaradt bennük a jó öreg fák iránti bizalmuk, vagy talán — szerelmük. Évszázadokon át nem ismertek más építőanyagot, alaposan kiismerték és értenek is hozzá. Századokkal ezelőtt ukrán pásztorok alapították Osturňát. Isten és az emberek meg is feledkeztek róla. Pásztorok, favágók, szegénylegények, betyárok vidéke volt ez. Itt bújtak meg mindazok, akik magukra vonták a törvények képviselőinek haragját, a szinte feneketlen szakadékok elrejtették őket. Régmúlt idők ezek, de Ostumába — bár aszfaltozott műút vezet ide — nem sok látogató érkezik. Az idegenforgalmi tájékoztatók nemigen szólnak róla, meglapul a Magas- Tátra és a Pieninek hírnevének árnyékában. Pedig sehol sem találunk stílustiszta, érintetlen falut. A modern iskola és vagy két-három ház kivételével minden épület fából van. Még ma is fából építkeznek, saját szememmel győződtem meg a bejáratok feletti évszámokról: 1963, 1965, 1971... Itt még nem vetették meg a fát mint építőanyagot. Minden ház és benne minden tárgy tökéletes iparművészeti alkotás. Minden rovásnak, minden hajlásnak van küldetése. Minden az anyag iránti szerétéiből készült. Ezt a szeretetet már a bölcsőbe kapják. Az ember akár órákon át is elnézi, hogy kerül ki az ügyes kezek alól a kocsitengely, vagy hogyan készül az új pajta, csak úgy, fejsze, háncsoló és fűrész segítségével. Ezeknek az embereknek kezében még a szerszámok is megelevenednek, a hozzáértő kezekben a fa sokarcú anyaggá válik. Szinte lehetetlen felsorolni, mit tudnak csinálni Osturňa lakói a fából. Ezt látni kell. És ezt itt, Ostruňában kell látni, ahol a dolgok születnek és ahová tartoznak. Valóban, látni kell Osturňát, a faházak faluját, hallani kell a csengők és csengettyűk zengését, a hullámzó melódiákat az esti szürkületben, ahogy áthatolnak ide a távol eső legelőkről. A műanyagok századában marokra kellene fogni egy jókora darab egészséges fát és szólani kellene azokkal, akik itt élnek. Mert okos emberek ezek. Persze számukra nem minden olyan szép, mint nekünk, véletlen látogatóknak. Látják a hiányokat és hibákat máguk körül. És mégis jó itt élni. Nem is építkeznek téglából, nagyon jó anyag a fa, szeretik is igazán. (A Kvéty nyomán) Heti képes riportunk — Az egyik csokor még eladó. Húsz szál van benne. Tudja az árát, ugye? — Persze hogy tudom, Pista bácsi. Gondolom, fognak örülni az idős aszszonyok a faluban, mert őket akarjuk f elköszöntem — tette hozzá Bohony Anna Sárosfáról. Helyszín: Horná Pôtoň (Felsőpatony) — Ez a két csokor maradt még meg — mondja Csóka István bácsi, a felsőpatonyi efsz kertészetének dolgozója. — Ma küldtünk el 4000 szál szegfűt, mert tudjuk, hogy a városban most na gyón keresik. Voltak a csokorban pirosak és fehérek. — Ezek a „lányaim" . Mindig jókedvűek és jól is dolgoznak itt a kertészetben. Megérdemlik, hogy lefényképezze őket. Feljegyezte: Csikmák Imre Fényképezett: Kropacsek Antal útón-útfélen Várakozás, de miért ? Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretek sorbaállni. Még akkor se, ha történetesen van időm. Ha pedig nincs időm — s bizony ez a gyakoribb eset — akkor egyenesen idegesítő számomra a várakozás, a sorbaállás. Mondom, nem tudom, ki hogy van ezzel, ki hogy bírja idegekkel, én úgy vagyok, ahogy már említettem volt: idegesít. S főleg akkor, ha volna más megoldás is. De nem akarok a dolgok elébe vágni. Elmondom inkább szépen sorjába mindazt, ami a nevezett sorbanállással kapcsolatos. Ez pedig a következő: hetente legalább kétszer-háromszor megyek a postára itt Košicén (Kassán), hogy elküldjem a riportokat, cikkeket, s természetesen az egyéb, magánjellegű postámat. S ez már lassan fél éve, hogy így van. S ha húsz perc alatt sikerül feladnom egy ajánlott levelet, akkor azt mondom magamban, hogy ez gyorsan ment. De leginkább fél órát, vagy még annál is többet kell sorban állnom. S ilyenkor nemcsak én vagyok ideges, de azok is, akik előttem vagy mögöttem várakoznak. S hallgatom az emberek megjegyzéseit, amelyek olyan természetűek sokszor, hogy nem bírják el a nyomdafestéket. S természetesen ideges az a postai alkalmazott, akinek a fejére mindez száll. Pedig, véleményem szerint az illető egyáltalán nem hibás. A tény az, hogy egyetlen ember — postai alkalmazott — képtelen ellátni gyorsan a várakozók seregét. De a dolgon lehetne változtatni. S nagyon egyszerűen. Ugyanis megfigyeltem, hogy három helyre is ki van írva, hogy ott ajánlott leveleket vesznek fel. Csak az a bökkenő, hogy a három ablak közül mindössze egynél van szolgálat. Ha mind a három mögött felvennék az ajánlott küldeményeket, ugye, akkor a várakozók sora három részre oszlana. De nem! Minek volna mind a három ablak üzemben. Elég az az egy. S ami ilyenkor a várakozó emberek bosszúságát még megtetézi, az az, ha egy-egy üzem postáját adják fel, mondjuk száz, százötven ajánlott levelet ... Ha ilyenkor kerül az ember a sor végére, akkor nyugodtan elővehet egy rövidebb lélekzetű krimi-regényt. S ha történetesen nincs a táskájában, akkor elég, ha arra figyel, amit a várakozó emberek türelmetlenségükben elmesélnek. S amit hallani fog, az is felér egy krimivel. Egy ízben megfigyeltem egy férfit, aki körülbelül már fél órája várt egy apró kis levéllel a kezében. Ez a férfi fél óra leforgása alatt olyan metamorfózison esett át, hogy arra nem hiszem, hogy akad példa az emberiség fejlődésének történetében. Előbb megértő volt és türelmes, majd lassan remegni kezdett, vérnyomása felgyorsult, arcszíne elváltozott, vörös, majd fakósárga lett, végül hamuszürkévé komorult. összeveszett a szomszédaival, a postai alkalmazottal, s végül a részleg vezetőjével. Mikor itt tartott, még mindig legalább tizenöten álltak előtte. Már komolyan attól tartottam, hogy valami súlyos baja történik, amikor idegei felmondták a szolgálatot, s elrohant. A levelet természetesen nem adta fel. Folytathatnám a postán szerzett tapasztalataimat, élményeimet, de felesleges volna. A megoldást a postán kellene keresni. S egy kevés jóakarattal, egy kis szervezéssel sok bosszúságot és időt takaríthatnának meg. Csak az kellene, hogy legalább két helyen vennék fel az ajánlott leveleket. Már az is sokat segítene, ha az üzemek küldeményeit egy külön ablakban venné fel a posta. Persze — s ez azt hiszem, érthető — nagyon félve teszem közzé ezeket a sorokat, Mert mi lesz akkor, ha netalántán a posta alkalmazottai elolvassák? Hogyan adom fel akkor a legközelebbi riportomat a Hét címére? Mert ugye a borítékra a Hét címét kell felírnom, s ha észreveszik, még azt az egy ablakot is becsukják, amelyik eddig nyitva volt. Vagy esetleg csoda történik, s kinyitják a másik kettőt is? Nem, nem ringatom magamat illúziókban, ilyen csodák csak a mesékben történnek meg, a postán aligha... GÁL SÁNDOR
