A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-17 / 11. szám
Toman fél tizenegykor érkezik s addig még mindkettőjükre sok munka vár. A konyhában is szemlét kell tartani, hogy az ebéd valóban ünnepélyes legyen, méltó a férfihez, aki harmincadik születésnapját ünnepli. Martinának legalábbis így jelentették: Toman születésnapja megünneplésére jön hozzájuk. Martina ezt most hangosan is elismétli, közben szeme sarkából a testvérére sandít ... kíváncsian, és mégis lélegzetelállító szorongással. Mit válaszol Sylva? Megmondja neki az igazat legalább most, az utolsó percben? Sylva nevet, és Martina figyelmesen hallgatja gyöngyöző kacagását, őszinte a nevetése? Nem biztos benne. — Megyek fürdeni — mondja Sylva. Martina nagyot nyel. — Csak menj. Én azalatt olvasok egy keveset. A fürdőszoba ajtajában Sylva megfordul, és hátrafont kézzel az ajtófélfának támaszkodik. — Majdnem elfelejtettem, — gondja bizonytalan hangon. — Érdekes álmom volt az éjjel. Kettőnkről álmodtam. Olyan élőn és világosan, hogy még most is látom magam előtt, mint egy képet. Martina újra leteszi a már fellapozott könyvet. — Kettőnkről? — ismétli vontatottan. — Remélem szép álom volt — fűzi hozzá kissé türelmetlenül, mert halálosan unja testvére bolondos álmainak ecsetelését, Sylva azonban kedvét leli a szabadjára engedett fantázia, a titokzatos képzeletvilág játékában. Sylva zavartan vállat von. — Hogy szép volt-e? Talán igen. Minden olyan furcsa volt, világos, és mégis furcsa, valóságos és mégis fantasztikus. Együtt voltunk valami tengerparti fürdőhelyen, valahol Franciaországban lehetett, mert csak franciául beszélgettünk. A strand csodálatosan szép volt, de a távolban hasadékos, bizarr, fekete sziklák nyúltak ki a vízből. Csónakot béreltünk, mert gyönyörű, verőfényes nap volt. A csónak tulajdonosa, egy szakállas halász elkísért minket, nem akarta ránk bízni a bárkáját. Szélcsendes idő volt, a vitorla petyhüdten lógott, a csónak alig mozdult a helyéről. Kinevettem az öreget, és kézitáskámból közben egymás után szedegettem elő az apró vitorlásokat. Azokon mutattam neki, hogy értek a vitorlázáshoz. A jó ember erre éktelen dühbe gurult. Folytassuk akkor nélküle az utat, mondta, a szélcsendben amúgy sem jutunk messzire. Felállt, kiugrott a csónakból, és száraz lábbal ment át a vízen, mintha parketten lépkedne. Alighogy partot ért, szél kerekedett. Furcsa ugye? — Miért furcsa? Az emberek röpülnek is álmukban. Sylva vékonyan fölnevet. — Várj csak, a legfurcsább csak most következik. Te elindítottad a csónakot, a magas, szomorú sziklák felé, a fürdőhely ' az emberekkel együtt hamarosan eltűnt a szemünk elől. Egyedül voltunk a tengeren. Aztán furcsa kőkapukon és hatalmas barlangokon siklottunk át, ahol hoszszú, sötét csapásokkal zúgott a hullámverés. Rémülten összesimultunk, de egyszerre újra kikerültünk a nyílt tengerre. Ekkor hirtelen kialudt a nap, mintha csak villanykapcsolóra járna. Vihar támadt. Minden elsötétült, csak a partmenti sziklákat világította be itt-ott a villám fellobbanó fénye. A sziklacsoport a távolból miniatűr, tornyos várkastélynak látszott, csipkés várfallal, felvonó híddal, és mint az álmokban többnyire minden zavaros és „drôle“. A csónak egyik hullámról a másikra szökken, minden másodperc újabb életveszélyt jelent, de én egyre csak azt ismételgetem: C’est drôle, c’est drőle, és nem törődöm se a vitorlával, se a kormánnyal. Egyszerre minden eltűnt. A csónak, a tenger, a sziklák, és mi ketten is, sőt én valahogy magam elől is eltűntem... ez volt a legfurcsább. Üjra kisütött a nap, a tenger sima, mint egy halastó, a vihar elült, és én ... nem tudom hol voltam, különös érzés fogott el, voltam és nem voltam, lebegtem ég és föld között, mint valami szellem. A távolban egyszerre megpillantottam a csónakunkat, engem elhagyva úszott a parthoz, a strand felé. Csak egyikünk ült a csónakban, kettőnk közül csak egy, nem tudtam felismerni melyikünk, hiába próbáltam elérni a csónakot, hogy meggyőződjek róla. A hajsza kellős közepén az álom eltűnt, szétfoszlott. C’est drôle... pas vrai? — Sylva nyújtózkodott, és enyhe gúnnyal nézett Martinára. Martina az asztalra fektetett kézzel hallgatta Sylvát, ujjait oly keményen kulcsolta össze, hogy keze fején élesen, fehéren szögelltek ki a csontok. — Vraimet, c’est drőle — utánozta testvére gúny oros hangját, de ez nem volt őszinte. Üjra elfogta az éjszakai érzés: mintha jégzajlás indulna meg benne. — Éppen egy ilyen esztelen álmot lát az ember olyan elevenen — jegyezte meg ásítva Sylva. Martina tűnődve ingatta a fejét. — Mindennek az oka... Nem fejezi be, feláll, megfogja Sylva kezét, és a főfal közepén álló, földig érő, nagy tükörhöz húzza. Sylva meglepetten ellenkezik. Mit akar tulajdonképpen? Martina némán a tükörre mutat, de Sylva, úgy látszik, nem fogta fel mozdulata értelmét. Állnak a tükör előtt, fényes lapja újraalkotja alakjukat a szoba valószerűtlen hátterén. Martina szeme kitágul, pillantása mohó és indulatos, mintha a tükörbeli látomást erőnek erejével ki akarná ragadni üvegvarázsából. — Most már érted? — mondja fojtott, szenvedélyes hangon. — Mindennek ez az oka. Az álmodnak is. — Ez? Miféle ez? — ismétli Sylva, és Martina nem tudja: értetlensége őszinte-e vágy színlelt. — Hát a hasonlóságunk, az álmodból ítélve úgy látom, hogy téged is ez nyomaszt, akárcsak engem. Semmi, de semmi különbség nincs köztünk. Minden ember legszentebb joga, hogy elmondhassa: ismételhetetlen vagyok, az énemnek nincs többes száma. Miért nem mondhatjuk el mi is? Sem te, sem én. Miért? Nem érzed igazságtalanságnak, hogy erre a kérdésre nincs válasz? Martinában egyszerre felfakadt a gyűlölet tüzes forrása. Még sohasem gyűlölte Sylvát annyira, mint abban a percben. Még sohasem áhította mohóbban, hogy csak egy alakban éljen a világon, s a valóság tükrében ne lássa élő képmását. Egy villanásnyira elragadja az indulat vörös örvénye. Már nem tudja, mit csinál. Egyetlen mozdulattal kigombolja pongyoláját... a tükörben opálosan csillan meg meztelen teste. Sylva döbbenten néz rá. Martina keze ekkor könyörgőn érinti a pongyoláját. Nem! — válaszolja Sylva elhárító mozdulata. De Martina átöleli és szorosan hozzásimul. Sylva egyre erélyesebben védekezik. A hallgatag tükör elnyeli egy csodálatos módon megkettőzött lény különös dulakodását. Páratlan színjáték! Halk sikoly: Martina ujjai alattomosan elérték céljukat, a kigombolt pongyola lecsúszik Sylva válláról, és puhán lehull a földre. — Nézd... odanézz! — szakad ki Martinából a szó összeszorított fogai közül, és mialatt közelebb tolja testvérét a2 üvegfelülethez, aki megadón tűri az erőszakot, mutatóujja a tükörbeli anyagtalan testeken bolyong. Megérinti aranyszőke hajuk fényes hullámait, kéken erezett halántékba hajló fehér homlokukat, végigsimít tükörképük szemöldökén, orrán, száján, állán, az arc nemes harmóniáját alkotó vonásokon, keze a karcsú nyakon lesiklik a mell gyöngéd halmára, s onnan a fény és árnyék játékát követve egyre lejjebb ... — Hol látsz különbséget? Csak egy árnybeli eltérést ? Egyetlen anyajegyet? Semmi! Sehol semmi!.... Mondd meg te magad: találsz itt valami különbséget? — suttogta Martina, és tenyerével olyan mozdulatot tesz, mintha ki akarná törölni a tükörből kettőjük képét. Hanem a mozdulat befejezetlen marád. Sylva vérvörös arccal felkapja pongyoláját a padlóról, melléhez szorítva egyetlen szó nélkül átszalad a fürdőszobába, és gyorsan magára zárja az ajtót. Sylva érthetetlen viselkedése teljesen megzavarta Martinát. Mi történt vele? Mi váltotta ki belőle ezt az indokolatlan szemérmet?... Indokolatlan? Sylva nyilván nemcsak előtte restellte el magát. Mikor visszajött a fürdőszobából, Martina odafordult hozzá, szava élesen csattant, mint egy váratlan pisztolylövés. — Igaz, hogy Toman megkéri a kezed ? Sylvával most biztosan megfordul a világ, és ámultán kérdezi magától: Honnan tudja Martina? Szívét most biztosan marcangolja a lelkiismeret. Hiszen hetek óta tüzes parázsként hordja magában Toman vallomását, a maga igenjét és a kötelességet, hogy Martinát erre elő kell készíteni. Most biztosan így válaszol: „Első perctől fogva szeretem, úgy mint te. Amíg csak én szerettem, átengedtem neked. De aztán felismertem, hogy ő is szeret, méghozzá engem! Nincs jogom őt i6 megfosztani a boldogságtól !“ Ám Sylva csodálatos módon mindebből egyetlen szót sem mond ki. Csak halkan súgja: — Martina! — és összekulcsolja kezét, de mozdulata inkább belenyugvást jelez a sors megmásíthatatlan akaratába, mint bocsánatkérést, vagy tiltakozást az igazságtalan gyanúsítás ellen. Martina arca görcsösen remeg. — Igaz? — Igaz. Martina feje lecsügged, arcát két kezébe temeti, és szótlanul megy az ajtó felé. Sylva kezét idegesen tördelve kitér az útjából. Most talán azt gondolja; Ez a vég, ezt Martina bocsátja meg nekem. Talán haragszik magára gyávasága miatt... talán legszívesebben a föld alá süllyedne szégyenében. Martina a küszöbről még egyszer odafordul hozzá. — De Toman az enyém volt, Sylva, az enyém, és én szeretem őt — mondja fájdalmas, kétségbeesett szemrehányással. Sylva szeméből láng csap ki. — A tied? — kiáltja. — Lehet, hogy az enyém se lesz, ha nem tér vissza az északi-sarki expedícióról. Antonín Olič. Csak annyi állt a réztáblán, a díszesen kovácsolt rácskapu mellett, amely a bankvezér villájához elzárta az utat. Toman docens a kiskapun ment be, és azonnal bejelentette magát az elnöknél. Olič elnök, bár ezt a leghalványabb célzással sem árulta el senkinek, a maga sajátos elnöki módján ugyancsak szenvedett lányai hasonlatossága miatt. Szenvedett? Ez túlzás. Egyszerűen kényelmetlenül érezte magát a társaságukban, sőt még rájuk vonatkozó gondolatainak társaságában is. Nemegyszer elképzelte, hogy nevezetes személyiségként vörös szőnyegen lépked a közönség sorfala között és egyszerre minden ok nélkül az a kellemetlen gyanúja támad, hogy az öltözékén valami nincs rendben. Az ikerpár megtévesztő hasonlósága kínos és természetellenes, annál is inkább, mert a sors csak őt sújtotta ezzel a furcsasággal, lehet, hogy nem áll vele egyedül, biztosan van a világon több ilyen eset, csak az a baj, hogy az ő körében nem fordul elő. Nem csekélység beteg szemmel otthon ülni két lánya közt, és ügyelni minden megszólításnál. Eleinte a feleségére neheztelt, de elég értelmes volt ahhoz, hogy egy orvossal elmagyaráztassa magának a dolgot, és mióta tudta, hogy senkit sem hibáztathat, a természetre haragudott, amiért Így megtréfálta. Megtörténhetett volna ez százezer más emberrel... miért éppen vele történt, hát nem volt a sorsnak elég választéka? (Folytatjuk) 14