A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-10 / 10. szám

tear

Villámakció

Mníiek pod Brdy vidéki kisváros, mintegy negyven kilométerre Prágától délnyugatra. A benzinkút nincsen a városka főterén, hanem a városon kívül. Nyáron elég forgalmas, télen elhagyott hely. Legfeljebb három-négy autó vesz fel itt üzemanyagot óránként.

Azon a végzetes napon J. P. asszony volt szolgálatban. Az idő csigalassúsággal telt. Végül a kismutató mégiscsak elhagyta a hármast, még egy óra és mehet haza. A hideg szinte csontig hatolt, alaposan kicsípte az ember arcát. így aztán nem csoda, hogy a már több mint fél órája ott várakozó férfi időnként rálehelt a kezeire.

— A feleségemet várom, autóbusszal kellene megjönnie — mondta P. asszonynak, amikor ez egy Tatra Illés kocsi feneketlennek látszó belsejébe üzemanyagot töltött. Az asszonynak ekkor már valamivel rokonszenvesebbnek tűnt az idegen, hiszen ilyen időben nem minden férfi vállalkozna ilyesmire. A férfi folytatta a megkezdett beszélgetést; — Három óráig tart tulajdonképpen nyitva?

Ügy látszott, hogy ezt csak azért kérdezi, hogy mondjon valamit. A karórán tíz perc hiányzott négyig.

— Már csak néhány percig, azután zárok. Négy óra után nemigen van forgalom.

— Valóban irigylem, nemsokára otthon lesz, én pedig... ki tudja mikor fut be az autóbusz.

Az asszony csak bólintott, mit is válaszoljon ilyen szavakra? Csupán arra gondol, mikor tekintetével végigsiklik a férfi arcán, hogy nagyon szeretheti a feleségét, pedig már nem is olyan fiatal, közel lehet a negyvenhez. P. asszony sóhajt, csak úgy befelé, mintha szégyellené érzelgősségét. Aztán kezdte leszerelni a szívókarokat, kapcsolókat és bevitte a helyiségbe. Pontosan négy óra volt, mikor ezeket letette az asztalra és ugyanakkor a kis mosdó felé fordult, hogy megmossa a kezeit. És ekkor hatalmas ütés éri a fejét, halántékát izzó fájdalom hasítja át. Megfordul még, maga mögött látja a férfit, akivel még az imént beszélgetett. Nagyot sikolt és ekkor kapja a második és a többi ütést. Lezuhant a

mosdó mellett, feje vörös vértócsában fekszik. Mikor kis idő múlva nagynehezen feltápászkodlk, az ismeretlen férfi az egész napi bevétellel eltűnt. Nehezen kivánszorog a helyiségből, egy arra haladó autónak még odakiáltja:

Segítség! Tolvaj!

Az autó továbbhalad. P. asszony a fejéhez nyúlt, vér tapad a kezére. Utolsó erőfeszítéssel a telefonhoz vonszolja magát és felhívja a főnökasszonyát, ennek a telefonszámát tudja.

— Megtámadott egy férfi, küldjön orvost... — nyögi bele a telefonba. És néhány perc múlva felbőg a mentőautó szirénája.

Hadraba főhadnagy ma odahaza van, a szolgálati kocsi ott áll a ház előtt. Hirtelen a felesége jön a szobába, és ezt mondja;

— Mrkvička kapitány telefonált, megtámadták a benzlnkútkezelő aszszonyt, azonnal menj oda.

A benzinkútnál már ott találja a mentőautót.

— Rendbejön — mondja Zemének orvos. — Azonkívül emlékszik a férfire, aki leütötte. Alacsony termetű, kopaszodó, kissé zömök ember, sötét télikabátban.

Ekkor megszólalt a mentőautó vezetője;

— Egy ilyen vagy hozzá hasonló férfival találkoztunk idejövet az országúton. Kapie felé ment.

Közben megérkezett Bahensky rendőrhadnagy is. És ekkor a közbiztonsági szervek autója elindult Kapie felé. Igaz, hogy a tettesnek vagy legalábbis a vélt tettesnek meglehetős előnye van, de miért megy az országúton? Miért nem bújik meg a közeli erdőben és nem arra megy? Nagyon biztos lehet a dolgában, úgy gondolja, hogy az asszonyt reggel előtt nem találják meg, hiszen bezártnak vélik a benzinkutat. Az autó előtt egy sötét télikabátos férfi tűnt fel. A főhadnagy azonnal lefékezett. A magános férfi meglepetten megáll és kissé értetlenül nézi az autóból kiszálló rendőri közeget.

■

— Kérem a személyazonossági igazolványát.

És mikor az kihúzza kabátja zsebéből véres kezét, a főhadnagy rászól;

— Ezt meg hol szerezte?

Nem is kísérelte meg, hogy tagadjon:

— Megtámadtam a benzinkút-kezelőt...

A többi már úgy ment, mint a karikacsapás: Tizenegyszer volt büntetve, lopott pénzt, ruhát, autót, trafikost rabolt ki. Nagyon szomorú statisztika. A közbiztonsági szervek villámakciója megelőzte. Nem tudott már elrejtőzni a dobfíši erdők sűrűjében. A tizenegyszer büntetett tettesre most súlyos büntetés vár.

PETR SMRZ

Tudjak kérem...

... mi valóban szeretünk és szépen tudunk ünnepelni. Megünnepeljük a nők napját, az anyák napját, ez már természetünkké vált, megszoktuk. A gyerekek virággal, ajándékokkal járulnak édesanyjuk elé és ha a puha kis karok ráfonódnak a nyakunkra, nem adjuk oda a világ kincséért sem. Idős édesanyánkat az évek múlásával egyenes arányban még több figyelemben részesitjük, hiszen minden évet ajándéknak tartunk, amit körünkben még eltölthet. Aztán meg országszerte mi felnőttek ajándékozzuk meg a gyermeket, hogy újra és újra látható jelét adjuk, ki nem apadó szeretet linknek.

Nem tűnik fel önöknek valami? Nem hiányzik ebből az ttnnepsorozatból valaki? Van a családnak egy tagja, aki csak ad, de akinek érdemeit nem zengik versek, sem dalok, akinek nem adatott meg vörösbetűs ünnepnap, akiről egész egyszerűen elfelejtkezünk. Igen az apa, az, a jó apa.

Szinte hallom, hogy valaki megjegyzi: Az más! Az anya fájdalommal szüli meg gyermekét, a férfi könnyen jut hozzá! Engedjék meg, hogy azt felelhessem rá, hogy éppen ezért érdemelne meg ha nem is nagyobb, de legalább ugyanolyan Ünnepeltetést mint a nő. Mert ha az anya testéből fakadt gyermekét szereti, védi, félti, abban, ha alaposan a mélyére nézünk a dolognak, van egy kis magátólérthetőség is, hogy ne mondjam egoizmus. Szeretem, hiszen belőlem fakadt.

De ott áll egy ember, szerényen, aki az apasággal együtt egy életreszóló elkötelezettséget is vállal magára, aki soha el nem fárad, aki minden keresetét családjára, gyermekeinek jólétére fordítja, aki nem vesz magának új nyakkendőt, amilyent talán szeretne is, mert a kisfiának fehér cipőcskére van szüksége. Aki lemond az élet annyi öröméről, mert azt akarja, hogy gyermekének kerékpárt vehessen, meg teniszütőt, meg horgászbotot. Aki talán nem olyan hangos jajveszékeléssel, de legalább olyan kétségbeeséssel járkál gyermeke betegágya körül, mint az anya, de nyugodtságot színlel, hiszen férfi, akit egész életében arra tanítottak, hogy férfinek sírni sem illik. Csak belül, egész mélyen zokog, azzal a szemérmes, láthatatlan férfizokogással, mely súlyos és borzalmas. Es aki ott áll a családtagok rendelkezésére egész a sírig, mint egy erős tölgy, akibe bele lehet kapaszkodni, ha már minden kötél szakad. Ne értsenek félre, én a jó apákról beszélek, mint ahogy az anyák napját is csak a jó anyáknak találták ki.

Nagy hibát kell jóvá tennünk. Talán elég, ha figyelmeztetem az asszonyokat hogy az a komoly ember, az a jó apa is gyermek volt egyszer, éppen olyan kedves gyermek, mint a kislányunk. Aztán felnőtt, ő is szülő lett — és egyszerre kiesett a sorból anya és gyermeke mellől. Elfogadunk mindent tőle, és olyan nagyon természetesnek találjuk — hogy meg sem köszönjük neki.

A nőknek legyen rá gondjuk, hogy abból a sok virágból amit ezen a napon kapnak, egy szálat nyújtson át a gyermek az édesapjának is, aki talán el is fogja magát szégyelni, mert nincsen megszokva az ünnepléshez. Ne gondolják kérem, hogy a férfiaknak nem jelent semmit egy szál virág, talán többet is mint a nőknek, akiknek minden alkalommal virág jár ki. Es ne várjanak vele! £n már csak gondolatban küldhetek virágot apámnak, és mélyen meghajolva csak gondolatban csókolhatom meg simogató, mindig értem dolgozó áldott két kezét. 8IMKÖ MARGIT

8