A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-25 / 8. szám
Csáder Judit felvétele Äz embereket mindig ott találni, ahol történik valami. A bámészkodók zöme, főleg ha esküvőt kell nézni, asszonynép. Gyönyörűséggel szemlélik a mindig szép menyasszony vakítóan fehér csipkeruháját, bájos alakját, na meg — megvillanó formás lábait, amelyek — úgy tűnik — alig érintik a talajt. A lány nem is megy, lebeg... Talán a boldogság kapja szárnyára és repíti a meseszépnek ígérkező világba. — Jönnek! — hangzik hirtelen a sor elejéről. Mindenki a nyakát nyújtogatja, hogy jobban lásson. Az ajtóban megjelenik Juhász Péter, karján feleségével, Varga Piroskával. Megható ez a pillanat; két fiatal találkozott, megszerették egymást és ezután együtt szeretnék élni életüket, boldogságban, megértésben. Kipirult arccal fogadják a jókívánságok áradatát. Ezután jöhet a lakodalom, a vidámság. A vendégsereg kitűnően érzi magát. A vőfélyek elmondják mondókáikat, nóta nótát követ, ropogósabbnál ropogósabb csárdásokat húz a cigány, jön a menyasszonytánc... Ez az a varázserő, — Éppen ez az! Ügy látszik, nem értettél meg mindent világosan, fiam — pattognak az örömapa szavai. — S a gyerek az rettenetesen leköti az ember idejét... — Kár a magyarázkodás — veszi át a szót Péter anyósa. — Arra nem gondolsz, mit fog majd szólni a falu? Azt hiszed, az emberek nem tudnak kilencig számolni? A lányom erényéről van szó. Vagy talán neked az semmi?! — ? ... — Jobb is, hogy nem szólsz. Egy Varga Piroskáról ne beszéljen ilyen értelemben a falu. Ujjal mutogatnának rám az emberek: „Ez az, aki annyit összebeszélt az erkölcsről, aztán tessék! Egyetlen lányára sem tudott vigyázni!" — No. nem! Ebből én nem kérek. Be kell bizonyítani, hogy nem azért volt olyan sürgős a lakodalom. — Ez az ésszerű megoldás. Hidd el, fiam — veregeti az após a fiú vállát. — Nemcsak mi akarjuk így. A szüleidnek is ez a véleménye. Nem tudom, egyszerre mi ütött beléd. Az esküvő előtt neked is más volt a véleményed. A fiatal feleség pironkodva emeli fel a fejét. Bende József i amely mint egy nagy családot, egyben tartja az . embereket másnap reggelig. — Szép voltál, kislányom! — paskolja meg Mari néni egyetlene arcát. Figyeltem az embereket és nagyon megnyugodtam. Jól tartottad magad. Még a saját anyád sem vett észre rajtad semmit. Csak aztán el ne feledd a tanácsomat, minél előbb igyekezz túl lenni rajta!... — Igaza van anyádnak! — toldja meg Pali bácsi, az örömapa. — Ráértek gyerekre gondolni akkor, ha már mindenetek meglesz. A fiataloknak ma mindenre megvan a lehetősége, nem úgy mint nekünk volt. Észre sem veszitek, meglesz a televízió, rádió, hűtőgép... Bútorról már nem kell gondoskodnotok. Az egyelőre elfér nálunk. Az üres telken, amit nektek tartogattunk, ha minden jól megy, felépítjük az új házat — a ti házatokat. Garázs is lesz benne. — Itt egy kicsit elhallgat, hogy rendezze a gondolatait, a cigaretta hamuját nagy gonddal pöcögteti bele a csiszolt kristály hamutartóba; —, majd azon leszünk anyjukkal és a nászékkal, hogy a garázs se maradjon sokáig üresen. — Széles mosoly ül az arcán. A beállt csendben békésen pöfékel az öreg. — De apa! — töri meg a csendet Péter, az újdonsült vő, akinek sorsát, életcélját oly sokszínűén mondta el apósa anélkül, hogy őt megkérdezte volna. — Egy gyerek életéről úgy beszélnek itt, mint bármilyen más közönséges dolgokról. Hiszen nálunk már előre elindult útjára a kis csemete. Még hat-hét hónap és megszületik a trónörökös ... Kedvesen átkarolja párjának a derekát. Szégyenlősen magához húzza és hízelegve megcsókolja. — Mit harciaskodol, te kis csacsikám? Hiszen én is, mi is így akarjuk... Tejlesen igazuk van, ezt be kell látnod. Piri rettenetes meggyőzően tudta ecsetelni a jövő képét, olyannyira, hogy gondolatban nemegyszer azon kapta magát — száguldanak az országúton ketten. A kocsiban kellemes meleg, a motor halkan duruzsol. Az ábrándozáshoz és a döntéshez hozzájárult az is, hogy barátai is azt tanácsolták neki: „Ragadja meg az alkalmat, mert az öregeket nem jó maga ellen hangolni. Ezzel csak azt érné el, amit bizonyára nem akar. Oda lenne a segítség, a ház, az autó.“ ☆ ☆ ☆ Türelmetlen volt az egész család, az öregek és a fiatal férj is izgult. Végre megérkezett Piri a „városi rokonoktól, ahol látogatóban“ volt. Sápadt arcára visszatértek az élet rózsái. Jókedvűen végzi a napi teendőit. Csak úgy ég a keze alatt a munka. Így telnek szédületes gyorsasággal a napok, hetek, hónapok. A mama a legjobban annak örül, hogy sikerült befogni a falu száját. Bebizonyították, hogy nincs és nem is lesz unoka, csak akkor, ha ők is úgy akarják. Péter nem ér rá gondolkozni. A malterkeverőt, amely szakadatlanul forog, csak besötétedéskor állítják le. Óriási irammal folyik a munka. A rokonok, szülők, ismerősök a tudásuknak és erejüknek a legjavát nyújtják. A falak meg csak nőhek, egyre magasabbra. A vadonatúj ház ablakai sokáig világítanak az éjszakában. Ez már lakásszentelőnél így szokás. Mindenki örül az új háznak, de talái\ legjobban Pali bácsi. Bebizonyosodott, hogy nem is olyan boszorkányság házat építeni, összecsendülnek a poharak, pohárköszöntő pohárköszöntőt követ. A fiatalok egészségére és a kellemesen berendezett új otthonra emelik poharukat. Hajnal felé szélednek szét a vendégek. — Jó is lesz egy kicsit pihenni, mert erőt kell gyűjteni a holnapokra, dolgozni kell, hogy a kocsi is begördüljön a siváran tátongó, fehérre meszelt garázsba — jegyzi meg halkan mosolyogva búcsúzóul a fiatalok és az ismerősök felé az após. Az egyik gyönyörű őszi délutánon megcsikordul a kavics Juhászék háza előtt. A krémszínű, elegáns autóból Péter száll ki a feleségével. Nemsokára ott vannak mindkét részről a szülők is. Gyönyörködve pihentetik szemüket a békésen álldogáló táltoson. Nem fogynak ki a szóból. Dicsérik a színét, a formáját, a kényelmes üléseket. Csupa mosoly, csupa derű. Pali bácsi kissé lemaradt a többiektől. Szégyellte volna, ha más is látja, amit csinál. Megkeményedett kérges tenyereivel megsimogatja az autó fényezett lakkját. Ügy örül, akár egy kisgyerek. Ha nem röstellné, elsírná magát örömében, akkora a boldogsága ... Amióta megvan a kocsi, a legtöbb szombatot és vasárnapot úton töltik. Elvégre meg kell látogatni a rokonságot. Most már könnyen eljutnak mindenkihez. Piroska és Péter is reménykedve néz a holnap felé. Elérkezettnek látják az időt, hogy utódra gondoljanak. Megteremtették a kényelmes otthont, most már kopogtathat a kis jövevény. Minden készen várja. Semmiben sem fog hiányt szenvedni. Az ajtó tárva-nyitva, csak jöjjön! Most már nem küldik vissza. A fiú lesi felesége minden gondolatát. Babusgatja, teljesíteni szeretné ki nem mondott kívánságait is. Az asszony nagyon boldog, örül férje simogató kezének, boldogságuknak, leendő gyermeküknek. Mit se számít nekik mi lesz, fiú-e vagy lány. Mindegy, csak jöjjön, mert nagyon várják ... — Nem igaz!... Lehetetlen!... Ez csak rossz tréfa lehet! Be akarják őt ugratni, hogy megrémüljön. Összetöröm a csontját, bárki is legyen az, akinek ilyen hülye viccei vannak! — fortyog dühében Péter, miközben leteszi a telefonkagylót. Nem bír tovább maradni munkahelyén. Tudnia kell az igazat. Mint az őrült száguld haza. A kilométerek egyre fogynak az autó kerekei alatt. Keze a fűtést keresi. Homlokát kiveri a veríték inge odatapad testéhez, torka kiszárad. Ingerülten nyomja el egyik cigarettacsutkát a másik után. Szemét le nem veszi az útról. Idegei pattanásig feszülnek. A kórház elé érve nagy lendülettel csapta be maga mögött a kocsi ajtaját. Be se zárja, csak rohan, rohan ... Mint akit fejbevertek, úgy kullog ki a kórházból. — Hát mégis igaz? Szemét elfutja a könny, csak megy, vonszolja magát a kijárat felé. Pillanatok alatt szertefoszlottak legszebb elképzelései, álmai. Bele kell törődnie, tudomásul kell vennie a puszta valóságot, bárhogyan is fáj. — A gyereken már nem tudtunk segíteni, pedig megtettünk mindent, amit csak lehetett. A koraszülés mindig ezernyi veszély hordozója — zakatolnak Péter tudatában a főorvos szavai. — De miért éppen velük történt meg mindez ?!... Hiszen még csak egy fikarcnyi jele sem mutatkozott, hogy Pirinek valamilyen baja lehet. Minden a legsimábban ment — vitatkozik önmagában az összetört férfi. A „miért“ nyitott kérdés marad számára. Sokat van egyedül kínzó gondolataival kellemesen berendezett, meghitt otthonában ... A gyerek utáni vágy egyre erősebben jelentkezik mindkettőjüknél. Már vagy fél esztendő is eltelt azóta, hogy Piri hazajött a kórházból. A hitük megvan, rendületlenül bíznak, biztosra veszik, hogy most már sikerül. Nem szabad közbejönnie semminek. Egyszerűen lehetetlennek tartják, hogy a sors oly kegyetlen hozzájuk. Nem szabad, hogy harmadszor is elvegye tőlük azt, ami nélkül céltalan lenne az életük. Piri sokat sír. Kimondhatatlanul szenved Péter is. Nem okolják egymást, nem vitatkoznak. Azon már túl vannak. Ahogy múltak az évek, úgy kopott a remény is. Hiszen az asszony minden kezelésnek alávetette magát, — eredménytelenül ... Hétköznapokká olvadnak az ünnepnapok, meghitt esték. Keveset beszélnek egymásközt. Mindenhová befészkelte magát a rettenetes feszültség. Ott vicsorog, oda telepszik közéjük, még az autóba is. A lakásba meg olyannyira befészkelte magát, hogy az már kibírhatatlan. Mindenütt ott van: a konyhában, a szobákban. Hatalmas áttörhetetlen falat húz közéjük, hogy elválassza, elkülönítse őket egymástól. Szeretnének harcolni, dacolni ellene. Lerombolni azt az iszonyatos falat, kiűzni, elkergetni örökre. Visszaállítani mindent úgy, ahogy volt, örülni, mosolyogni a napfénynek, mert nagyon rossz így ketten — egyedül... hőt 14
