A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-25 / 8. szám

egy gyermeké/et

Ma már minden olyan távolinak tűnik, pedig az eseménytől csupán néhány szürke hét választ el, annak a néhány pillanatnak feszültségétől, mikor egy gyermek élete volt kockán.

Mindenütt csend honol, csak az ablak alatt zúg el időnkint egy-egy autó. A külvilág egyre Jobban sűrűsödő sötétjébe belevilágítanak a kladnói új lakótelep modern házainak ablakai. Ružena Moravcová asszony elkészítette a kávét és elmerengve emlékezik arra a napra, amikor az egész eset lejátszódott.

A prága-chomutovi vasútvonal 354. számú őrhelyén történt. Kis őrház, népiesen: bakterház. Ott áll Srby falu legvégén, erre húzódik a sínek ezüstös csíkja. Piros-fehér sorompó, három magányos házikó és tovább már csak a sáros mezei út, mely mindjárt a közeli erdő első fái mögött a semmibe vész.

December huszonnyolcadikán az időjárás egyáltalán nem utalt arra, hogy még három nap és véget ér az öreg év. Még a nap is kisütött, bár fénye kissé bátortalan volt. De az aranysárga korong mint mágnes kicsalogatta a falu gyerekeit. A bakterhéz sarkában az apró kis kályhának nem is kellett igyekeznie, hogy a helyiségben kellemes meleg legyen.

Délelőtt tizenegy óra tájban szélesre kicsapódott a bakterház ajtajji. A küszöbön lihegő, csapzott hajú,, mintegy nyolcéves fiú. Moravcová asszony, aki éppen szolgálatos volt, meglepetve kapta fel a fejét. A fiút jól ismerte, hiszen szüleivel és hat testvérével ott lakott egy elhagyott őrhózban, alig egy kilométernyire innen.

— Mi történt?

— Kérem ... kérem ... az öcsém ... — dadogott a gyerek az izgalomtól. Ijedt szemei nem hagytak senkiben kétséget, hogy valóban valami komoly dolog történt.

— Várj, fiam mondd el, mi történt za öcséddel?

— Leesett... a létráról. És meg se mozdul. Ugye segít?

Néhány másodperc és máris cseng a telefon Pospíšil elvtárs forgalmi irodájában a Kamenní 2ehrovice-i állomáson:

— Nem messze innen valamilyen szerencsétlenség történt, egy kisfiú eszméletlen, odamegyek. Kérem hívjon mentőautót, minden perc fontos.

Villámgyorsan becsapódott a sorompó a vasvillába. Itt ugyan nem nagy a forgalom, de mégis... és a gyerek élete sokkal értékesebb.

— Gyere hát gyorsan — fogta a gyerek kezét és már indultak is. Futottak, már ahogy bírtak, a pályatesten. Nehéz volt a futás, a gyerek könnyeitől nem látja, hová lép, megmegbotlik a kiálló talpfavégeken, aztán a pálya melletti ösvényen

magán, hogy hangja minél nyugodtabb legyen:

— Minden rendben lesz, a fiúcskát bekötözöm, már biztosan útban van a mentőautó. — S. asszony csendesen szipog, az arcán lepergő könnyek azonban mindent elárulnak. Moravcová asszony egészségügyi tapasztalatai most valóban érvényesülnek. Gyorsan leszorítani a kiálló eret, elállítani a vérzést. Szívmasszázs. Mesterséges légzés. Az érverés már gyorsabb egy kevéssé és kezd szabályszerű lenni. De még távolról sincsen nyert ügye. Ez csak a halállal vívott párbaj első menete.

— Milánko, így hívnak, ugye Milánko? Mondj valamit, vagy inkább valamilyen szép mesét akarsz hallgatni? - Ha a gyerek most elaludna, az a biztos halált jelentené. Túlságosan sok vért vesztett.

— Igen. — Hangtalan mozdulattal görbültek el ajkai, és a nagy fekete szemek belemélyedtek a felette lehajtó, kezét fogó néni arcába. De mikor ő olyan álmos, úgy szeretne aludni... Aludni... Szemei újra lecsukódnak, a fáradságtól és a fájdalomtól ...

— Milánko, elmesélem hogyan tanult meg a sündisznó hegedülni, csak ne aludj, nem szabad aludnod, igen? — Pillantása gondterhesen kémlelte a mezei utat, ahol minden pillanatban fel kellett tűnnie a mentőautónak.

Moravcová asszonynak van steril kötszere, a gyereket még le kell mosnia. A falu szélén most huppant a kladnói kórház mentőautója. De még mindig nincsen nyert ügyük.

És aztán újra felbődült a mentőautó motorja. Moravcová asszony pedig a vasútvonal mentén ment vissza a 354. számú őrhelyre. Ebben a' pillanatban még nem tudja, hogy este betér hozzá a kis Milán apja. És hogy másnap is eljön és szemei ragyognak.

— Asszonyság, fiunk van. Milánko, aki másodszor született, és aztán még egy, aki szintén tegnap jött a

világra. Eddig még nincsen neve.

A kladnói kórház gyermeksebészeti osztályán Jirí Jirásek doktor számos hasonló esetet látott már az életében. Ezeket mondja:

— Mikor a kis Milánt behozták, nagyon súlyos állapotban volt. Két napig volt eszméletlen, minden fél órában ellenőriztük a hőmérsékletét, szemlencséjét és tudatát. Csakis így lehet megállapítani a belső agyvérzést. Ha ez bekövetkezne, azonnali műtéti beavatkozás szükséges. A kis Milánnál erre szerencsére nem volt szükség.

— Nagyon örülök hogy már rendben van — mosolygott boldogan Moravcová asszony. — Hiszen Milánko olyan szép fiúcska.

Csakhogy mi minden történhetett volna, ha bátyja nem szalad segítségért. És ha Moravcová asszony nem vezetne egészségügyi tanfolyamokat és nem tudott volna a kisfiúnak elsősegélyt nyújtani...

— Elvérzett volna — állapították meg a kladnói kórházban.

— Senki sem tudja, mikor szorul ő maga is mások segítségére — keveri elgondolkozva kávéját Moravcová asszony. — Hány szerencsétlenség történik naponta, és gyakran nagyon segítene, ha lenne a közelben valaki, aki ért hozzá, hogyan kell elsősegélyt nyújtani. Hány emberéletet lehetne így megmenteni.

Ez a baleset szerencsésen végződött. A kis Milánko már otthon van, és csak a jobb halántékán levő kis heg fogja emlékeztetni, hogy a halál már kinyújtotta csontkezét... És Moravcová asszony tovább jár majd a 354. számú őrhelyre a prága—chornutovi vasútvonalon. No és tovább vezeti az elsősegély tanfolyamokat.

Az is lehet, hogy megró valakit, aki nem figyel:

— Hiszen segíteni akarsz embertársaidon — mondja szemrehányón. És abban a pillanatban megjelennek előtte a négyéves Milánko bizakodó nagy fekete szemei.

PETER SMRŽ, (KVETY)

csúsznak a síkos sárban. Az út végtelenül hosszú, mintha nem is lenne vége. Odaérnek-e időben a szerencsétlenség színhelyére.

A régi, kiszolgált bakterház udvarán a padlásra vezető négyméteres lépcső alatt fekszik egy négyéves kisfiú mozdulatlan teste, arccal a föld felé, feje vértócsában, halántékán mély seb.

— Az istenért mi történt vele? — A hang ijedt és szorongással telt. Éppen most jött meg S. asszony, a feldőlt bevásárló szatyorból szertegurult néhány burgonya. Iszonyattól marcangolt arccal neki támaszkodik a kerítés alacsony kapujának. — Mi történt vele? — kérdi újfent elfutó hangon.

A gyerekkéz puha, lágy, tehetetlen és hideg. A szív nem dobog szabályosan, a helyzet nagyon komoly. Moravcová asszony mégis erőt vesz