A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-31 / 52. szám

TABÁK ANDRÁS Mi mást is tehetne, gondolta Grétl minthogy emelt fejjel, keményen tartsa magát. Tűrnie kell. Okosan, megfontoltan kell cselekednie és vi­selkednie, csak az lehet célravezető, csak úgy tudja átvészelni a rá váró néhány hetet. Kerülni fogja a vesze­kedésnek még a lehetőségét is. Ha lehet, még hűségesebben és szorgal­masabban végzi a munkáját. Két hó­nap nem a világ. Történjen vele bár­mi, kibírja, ki kell, hogy bírja! — Ne félts te engem, csak magad­dal törődj! — mondta Lacinak mo­solyogva, hogy megkönnyítse a bú­csúzást. Látta, hogy a férje igen el­anyátlanodott. Éppen most, az utolsó pillanatban. — Azt hittem, könnyebb lesz — buggyant kl Laciból őszintén a szó. — Sajnállak és féltelek. — Ne gyerekeskedj!... Igyekezz, tanulj, használj kl minden percet! Es néha írjál egy-két sort... ha lesz időd, jó? Laci bólintott aztán felszállt a vo­natra. A lépcsőről még egyszer le­hajolt, hogy megcsókolja Grétit, aki mosolyogva intett búcsút. Már csak a távolodó vonat füstjét látta, ké­sőbb azt sem. Elnyelte a távolság. Régi kép villant fel az emlékezeté­ellenséges magatartásáról. Kapta a sajtárt, meleg vizet löttyintett bele, megmosta a tehén tőgyét, aláült és hozzálátott élete első fejéséhez. Sze­rencséjére a kezes, szelíd állat nem rúgta fel székestől, sajtárostól. A fe­jés azonban csak nem ment, csupán cérnavékony tejsugarak csapkodták a sajtár fenekét, ha egyáltalán csap­kodták. Kocsis István az istálló ajtóból fi­gyelte a menye kínlódását. Harag és káröröm váltakozott benne. Kajánul vigyorgott. — Nem megy, nem megy, nagysá­gos asszony!? — kérdezte maró gúnnyal. Káromkodott is cifrát, hogy a menye ne bízza el magát, ne higy­gye, hogy minden rendben van. — Nem ... egyelőre nem megy — felelte Gréti csendesen, béketűrőn, kedves mosolyt villantva, ami apó­sát kihozta a sodrából. — Nem elég, hogy tehetetlen vagy, még vigyorogsz is!? Gréti eleresztette füle mellett a megjegyzést. — Azt hiszem, rövidesen beleta­nulok ... — Beletanulsz?... Jó vicc! Addig a tehénre jöjjön rá a nyavalya, ves-LOVICSEK BÉLA ben: valahogy így vitte ki Lacit a hosszú katonavonát a frontra. Grétl­nek most is olyan kesernyés és fájó érzésekkel telt meg a szíve, mint ak­kor. Szemét ellepték a könnyek. So­ha elhagyatottabbnak nem érezte még magát, pedig életében sokszor került szorult helyzetbe. Megfogta a kerítéshez támasztott kerékpár kormányát. Egy darabon maga mellett tolta, aztán felült. Igye­kezett vissza, hazafelé.' Várta a mun­ka, s ki tudja még mi minden más. Talán már a Lacika ls felébredt és keservesen sír kétségbeesésében. Hacsak a nagyapja nem vigasztalja meg. Dehát most arra sem lehet számítani. Megnyugtatta, hogy Lacikát alva találta. Piros volt az arca, majd ki­csattant. Mosolygott álmában. Nem úgy Kocsis István. Dúlt-fúlt, mint a vadkan. Messzire rúgta a lá­bához dörgölőző macskát, a kutyát is keményen, káromkodva félreparan­csolta, pedig nagyon szerette az álla­tokat. Máskor mindig volt hozzá egy­két kedves szava, a simogatást sem sajnálta tőle. A kutya behúzott fa­rokkal húzódott el haragos gazdája közeléből, de még igy is hűség pa­rázslott a szeméből. Az istállóban is minden ok nélkül végigvágta a szür­két a vasvillával. Szegény állat majd a jászolba ugrott ijedtében. — Meg tudod-e fejni a tehenet? — mordult rá később Grétire ellensé­gesen. — HB. egyszer elbolondítottad és elűzted a fiamat a házamtól, most már csináld te helyette! — Tudom, nem tudom, csiná­lom ... megpróbálom — mondta Gré­ti csendesen, majdnem nyájasan, mintha nem venne tudomást apósa se szét a tőgyét a tej, ml!?... Ad­dig fel nem kelsz alóla, amíg ki nem fejed mind egy cseppjét! — Nem hát, persze hogy nem!... Én is úgy gondolom, hogy kifejem minden cseppjét. Ha délig tart, hát délig tart, van idő bőven, nem igaz?... Egyre jobban megy — mondta Grétl kuncogva, pedig nem ment, s majd szétpukkadt keserű tehetetlenségében. Sírás fojtogatta, remegett minden izében. Kocsis Istvánt a gutaütés környé­kezte. Nem tudta biztosan, gúnyo­lódik-e vele a menye, vagy komo­lyan gondolja, amit mond. Ha netán gúnyolódna az istenadta, úgy kirúg­ja az udvarából, hogy lába sem éri a földet. Mit képzel a taknyosa!? — Beszélj velem tisztességesen, hallod, mert az ostorral kergetlek ki a világból, te, te... ! Gréti nem bírta tovább. Elkesere­désében és megbántottságában sze­retett volna felordítani, belemártani a tíz körmét az apósa kaján arcába, aki mozdulatlanul támasztotta az aj­tófélfát, s egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Legalább elmenne a fenébe, hagyná magára, talán a fejés is jobban menne, de nem, el nem mozdul, csak áll, mintha gyö­keret eresztett volna a lába. Hirte­len elhatározással felállt. A tehén fara mögé tette a széket, rá a saj­tárt. — Fejjen maga, fejjen, ha maga jobban tud! — mondta, azzal rohant elfele. Margit éppen akkor lépett ki a konyhaajtón. — Hát te hová szaladsz, mint akit kergetnek? Gréti azonban nem válaszolt, csak sietett elfele. Az orosz asszonyhoz. Talán panaszkodni, talán csak azért, hogy kedvére kisírhassa magát. Mar­git rossz érzéssel nézett utána, s lát­va feldúlt arcát, megesett rajta a szíve. — Mit csináltatok, összevesztetek? — kérdezte Margit megállva az Is­tállóajtóban. István még mindig az ajtófélfát támasztotta, a sajtár a te­hén fara mögött állt. Margit rögtön sejtette, hogy mi történt. — Szégyell­hetnéd magad! Te gyalázatos! — Menj innen! — mozdult meg végre Kocsis István elszürkült arc­cal és a tehén alá ült. Folytatta a fejést. Neki ment. Szinte daloltak erős keze nyomán a tejsugarak. Friss tejillat vegyült az istálló szúró sza­gába. Valahonnan előkerült a macs­ka is, s égre meredő farokkal nyá­vogott. — No, látod, ezt hamarább is meg­tehetted volna! — mondta Margit szemrehányóan. — Könnyebbed, ha kínozhatsz valakit... — Mondtam már, hogy menj in­nen! — sziszegte István rettenetes haraggal, amiből Margit arra követ­keztetett, hogy a sajtárt vágja hozzá, ha most nyomban nem megy el on­nan. Megkötötte magát: azért sem ment, csak állt mozdulatlanul, min­denre elszántan. Szinte ijesztő volt. — Nem ér a szó? Neked is hiába beszélek!? — hangzott a szó talán még fenyegetőbben, mint az imént. — Nekem te beszélhetsz, meg csi­nálhatsz, amit akarsz... Azt sem bá­nom, ha agyoncsapsz — mondta Margit. — Azzal is csak rajtam se­gítsz. Az én életem már egy kutya­hajító fát sem ér, csapj agyon! De amíg ki tudom nyitni a számat, ki­nyitom, és azt mondom néked, hogy hagyd békén a menyemet! Kocsis Istvánt nagyon meglepte Margit elszántsága, főleg az, amit mond: hogy még haggya békén a menyét! Hiszen az elmúlt héten mást sem tett, minthogy éjjel-nappal át­kozta a fiatalokat. — Éppen te mondod ezt, Margit?! — Én! — pattant Margit szava, mint az ostor. István egy pillanatra a régi asszonyt látta maga előtt, a régit, az egészségeset, a lázadozót. — Gréti nem hibás. Laci akarta, hogy így legyen. Talán igaza is van... Engem úgysem gyógyíthat meg, ne­kem már minden mindegy, az öt is páros, hogy egy-két évvel tovább élek vagy sem, az már nem szá­mít ... De ők még fiatalok, előttük az élet, miért ne használnák ki a lehetőségeket?.,. Csak hadd keres­se a helyét, lehet, hogy megtalál­ja... A mi házunknál sosem érezte jól magát, nem mintha ránk hara­gudna, miért haragudna?... A pa­raszti munka büdösített neki. Nem tehet róla, hidd el, István, nem te­het, én már rájöttem, és nem is ha­ragszom rá. Az isten is megverne, ha haragudnék, hiszen az én gyere­kem, én haztarrrá világra, éppen én akarjak neki rosszat?... Talán neki van igaza és jól tette, hogy el­ment ... Tetszik, nem tetszik, bele kell nyugodnunk ... — Én ezt soha nem bocsájtom meg neki! — mondta István kemé­nyen, de most már nem haraggal. — Sokféle arca van az igazságnak, Margit, de én mindig csak az egyiket látom, mert olyan, mint a naprafor­gó. Hát ilyen az én igazságom, és én ebből nem engedek, nem a halá­lom napjáig! — Nem hát, mert önfejű vagy — mondta Margit higgadtan. — Meg önző, mindent csak magadnak, más­nak semmit!... De hogy az ő,eszé­vel gondolkodnál, meg az ő szemé­vel néznéd a világot, azt nem, arra nem vagy képes. Ilyen ember vagy te, István, rossz ember, kegyetlen ember, sosem lesz nyugalmad meg békességed... Sötét, komor felhő telepedett Ko­csis István arcára. —Folytatjuk— Tündéri idő volt. Táncosan, könnye­dén hullott a hó, puhán ráterült a hegyoldalra. Aprószemű, tapadás hó volt, akár a frissen őrölt liszt. Csak annál is fehérebb. Ök ketten a hegytetőn álltak, a me­redek, foghíjas utcácska végén. A lány szőke volt, mint a búza és a nevetése is búzanevetés volt, dúsan, melegen omló. A gázlámpa halvány fénye já­tékos, zöld foltokat vetített az arcára. A fiúba karolt és egy piciny, remegő pelyhecskével az ajkán valami ostoba kis dalt susogott. Kiszakadt a molnár zsákja, .Sok hó hullott a nyakába. Nevettek. A lány megint azzal a telt búzanevetéssel, a fiú elmélázva, mert éppen másra gondolt. Egészen másra. Arra, hogy egymás mellett ül­nek majd a szánkón és vigyázhat majd a lányra, őrizheti, hogy ki ne essék a nagy, suhanó kanyarban; óv­hatja, megölelheti a sebes rohanásban. — Micsoda buta dal! Micsoda butá­á-á-cska... A lány széttárta a karját, sasszét lépett, majd ismét a fiú mellé pör­dült vissza. Szorosan, mert fázott. Mert ott fönn a hegytetőn szabadjára kószált a szél, sem a fák nem kötöt­ték törzsükhöz, sem a bokrok ágaik­hoz. Ök ketten összebújtak, melegítet­ték egymást, mint az apró. gyámolta­lan vadállatok, de a szél úgy is bele­zubcgott arcukba, szemükbe porhót sepert és ujjaival a hajukba mar­kolt. — Csússzunk le — súgta a lány. A fiú szeme sarkából rápillantott, valahogy különösen merev és dermedt volt a szeme. — Csússzunk le. A lány félrekapta a fejét, elhúzó­dott mellőle. — Ne, inkább mégse.. . Fázom, menjünk haza. A fiú keskeny arcába nézett, a sze­mébe, amelyben furcsa fények lob­bantak fel — és megijedt. Hógolyót gyúrt, elhajította. A fiú beharapta a száját. Tűz gyul­ladt ki benne. Dühösen lobogó tűz, mint mindig, ha ellenkeztek vele. Ez a kis senkii Ez a kis negédes.. . A düh arra ösztökélte, hogy odamen­jen hozzá, megcsavarja a kezét, vagy alaposan megmosdassa a friss hó­ban ... — Ha fázol, fölveheted a sapkád. A lány összecsapkodta a kesztyűjét, leverte róla a havat, aztán semmit sem mondott. Vállat se vont. Sínad­rágja zsebéből kihúzta a hosszúkás jambó-sapkát. Fehér hullámokkal át­kötött sapka volt, gyapjas, melegboly­hú és kék. Ami a legjobban állt neki. — Vedd csak föl — biztatta a fiú —, aztán lecsúszunk és hazamegyünk. A lány összezárta vékony száját, kelletlenül megmoccant, ropogós léptekkel a szánkóhoz ment. Maga sem tudta, mit akar. Hiszen felülne ő a szánkóra, szívesen felülne, élvez­né a száguldást, a felvillanó képek homályos egymásutániságát, a szél si­vítását, és a karján meg a vállán érez­né a fiú meleg, megnyugtató kezét... Csakhogy félt. Vagy az is lehet, hogy csak játszott. — Későre jár, nem érdemes le­csúszni. Himbálgatta kezében a kék sapkát és egyszerre gonoszkodó kedve tá­madt. — Meg aztán a sapkát is sajnálom. Csupa hó lenne. — Új? 1 — Űj hát. Szép sapka. Feritől kap­tam. A fiú lehúzta a szemöldökét, aztán ismét másfelé nézett. Ügy tett, mint aki másra figyel. De a lány figyelmét 14 höt

Next

/
Thumbnails
Contents