A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-17 / 50. szám

GAL SÁNDOR Barátom, aki enyhén raccsol és közben bélyegeket gyűjt, már nem lépdelne a legfiatalabb generáció soraiban, ha a férfiakat koruk szerinti oszlopokban sorakoztatnák fel. Nos, ez a barátom, lévén szorgalmas ember, elhatározta, hogy megtakarított pénzén személykocsit vásárol, ama egyszerű oknál fogva, hogy standard súlya a száz és a százöt kiló között mozog. S két gyenge lábnak ilyen terhet cipelni nem valami könnyű szórakozás. Mikor megvolt a pénz, természetesen hozzám fordult tanácsot kérni, hogy milyen kocsit is vegyen. Jobb tanácsadót nem is választhatott volna magának. Én ugyanis már képes vagyok gyertyát cserélni, s azt is tudom, hol foltozzák be a lyukas gumitömlőket városunkban. Ilyen alapos szakismeret birtokában tanácsoltam, hogy Trabantot vásároljon. — Miéht pont Thabantot? — kérdezte. — Mondd csak meg, hogy miéht?! — Mert nekem is az van — tettem le az asztalra legsúlyosabb érvemet, olyan határozottsággal mint az a kártyás, akinek a kezében negyvenszáz-hetes van. — Szóval Thabantot — mondta erre. — Hát, ahogy gondolod, kéhlek szépen. Nem bánom, akkor legyen Thabant. És lett! E döntés után megittunk két langyos kofolát és megettünk két-két krémest a közeli cukrászdában. Elmúlt egy hét. Teodor, mert Teodornak hívják a barátomat, a hivatali munkát azzal kezdte, hogy bejött hozzám és elmesélte autós élményeit. — Igazad volt. A Thabant kitűnő kocsi. Nagyszehűen fut. Csak egy kicsit nehéz vagyok neki, nem gondolod? — A, dehogy — mondtam — majd megszokja. Egyik reggel, ahogy megyek be a hivatalba, látom ám, hogy Teodor Trabantja ott áll az épület előtt, s a hátulja olyan, mintha plasztikbomba robbant volna a csomagtartójában. Egy roncs. Szaladok fel a lépcsőn, egyenest Teodor szobájába. Teodor az íróasztal mögött ült, valami számlákat rendezett nagy szorgalommal. Fel se nézett, mikor beléptem. — Láttad? — kérdezte. — Láttam. Mi történt? — Hát, kéhlekszépen, az úgy volt, hogy megállt előttem egy autóbusz. Én is megálltam, ez ugye, tehmészetes. Mögöttem viszont egy tehehautó állt meg. — Na és? — Mit na és?! Az autóbusz elindult, én is bekapcsoltam a sebességet. — És? — Az töhtént, hogy az egyes helyett a lükvehcet tettem be. Véletlenül. A többit elképzelheted. Én háthafelé, a tehehautó mögöttem pedig előhe indult... Teodor ezután hosszan hallgatott a számlák felett. Később átjött hozzám, s azt kérdezte: — Kéhlekszépen, nem tudod véletlenül, hogy hol van az az izé, ahol az ilyesmit megjavítják? — Nem tudom — mondtam — de próbáld meg felhívni a városi tudakozót, talán ők megmondják. — Igazad van — mondta felcsillanó szemmel. Néhány nap múlva a Trabant újra rendben volt és szolgálta Teodort. Egv ideig nem is történt semmi. De aztán megint csak baj lett. Az egyik reggel látom ám, hogy Teodor Trabantján a hátsó lökhárítóból nagy V-betű lett. Teodor azonnal elmesélte, hogy történt a lökhárító V-betűvé formázása. — Kéhlekszépen — mondta — beültem a kocsiba, hogy kitolassak az udvahból. Nézek jobbha, semmi, nézek balha, semmi. Betettem a lükvehcet és elindultam, hát képzeld, a középen ott állt egy oszlop... Most már nem kellett felhívni a városi tudakozót. A szervizben kicserélték a lökhárítót, s Teodor Trabantja tovább rótta a kilométereket. Az egyik reggel azonban Teodor kocsija nem állt a megszokott helyén a hivatal előtt. Gondoltam, Teodor még nem jött be. De tévedtem. Már bent volt. A szobámban ült és várt. Kezében egy füzetet tartott. — Gyehe csak — mondta — mutatok valami gyönyöhűt. Felnyitotta a füzetet. Az első lapon katonás rendben álltak beragasztva a téglalapalakú rendőrségi büntetőszelvények. Közeli ismerőseim. Darabja tíz korona. — Mi ebben a gyönyörű? — kérdeztem némi ellenszenvvel. — A helyzet a következő — mondta Teodor. — Mikoh ki akahtam hajtani a főútha, köhülnéztem, és nem láttam, hogy valami is jönne. De mikoh félig kiéhtem, jött egy Skoda, és nekem hajtott. Azt kellett volna látnod!... Megbüntettek négyszáz kohonáha. — És ez neked gyönyörű? — Váhj csak, még nincs vége. Az a gyönyöhű az egészben, hogy én a Thabanttal el tudtam menni a szehvizbe, de a Skodát dahuval kellett elszállítatni. Hát ez benne a gyönyöhű... Azóta elmúlt vagy fél év. Teodor és a Trabantja nagyszerűen megvoltak egymással. Teodor büszke volt a Trabantra, s a Trabant is nyilván büszke volt Teodorra, aki már egészen elviselhetően vezetett. Tegnap reggel azonban Teodor telefonált. — Megyek hozzád — mondta lakonikus tömörséggel. — Gyere — mondtam a telefonba. Nemsokára jött is. — Szükségem van egy ékszíjha — mondta. — Hát vegyél. — N'ncs az üzletben. — Az más. Mi történt? — Á — legyintett — semmi különös. A Táthában voltam és elveszítettem Í dinamómat. — MlccoHít'! — A dinamót. — S ezért kell az ékszíj? — Hát nem éhted? Az ékszíj is elveszett. — S most hol a kocsi? — Poohád és (Váthafűhed között az úton. Egy szót se szóltam többet. Odaadtam az ékszíiamat. Nekem egv ideig úgvse esz rá szükségem. Ugvanis tegnap este az én Trabantom is rapityára törött. De iTől kérem ne szóljanak Teodornak. \ Dúdor István: Lemegy a nap (fametszet) Samuel Feijod (Kuba) Az egyszerű ember tudománya t A természetnek oly mindegy: zuhanjon mély szakadékjába csupán egy száraz levél — vagy akár élő gyermek. Nem anyánk a természet. Egyforma közönnyel festi kékre a hegyeket, és szabadítja rá a városra a vak erőket. A szél süvöltve sodorja magával a partot, amelyen annyi hulla úszik, hogy már nem is látni tőlük a vizet. Nem rajongok a természetért. Én vagyok a természet, amely mindent megért. Bizonyos vagyok benne, nem fogok elpusztítani egyetlen várost sem, nem fogok megölni egyetlen gyermeket sem, és nem fogom ámulva nézni a csillagokat, a halott égitestek nem tudnak szeretni. ök a Természet. Az idd Szemeid előtt úszik és tebenned. Ha nyitva tartod, bántja a szemed, amely a felleget tükrözi, a könyvet s a nap jeleit. Ha csukva van, kifosztja a szemet, amely belül zöld fákat lát és a hullák képét, köveket, amelyek úgy zengenek, mint a harangok, és néma vizekbe hulló barátokat. Az idő ott van egy virágszálon is, az őrült sötét látomásaiban. S amikor ajkunk egymásra tapad, az idő csókolózik; ' és minden dal, amit elénekelünk, és minden titkos szorongásunk, és minden álmunk az idő szeme, amely bennünket néz, de nem látjuk a fénytől, amelyet mi gyújtunk neki. Mátyás József fordításai U^ »— "