A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-05 / 44. szám

Egész nap nem mozdultak ki a lakásból, udvarból. Gréti takarított, főzött, égett keze alatt a munka. Közben énekelt. Saját maga is csodálkozott a határtalan jókedvén. Laci megöntözte a virágokat, rendbe tette a szőlőlugast, be-bekiáltott Grétinek, készül-e a jó ebéd. Jól érezte magát. Könnyűnek, gondtalannak. Különös, hogy nem gondolt semmire: sem a múltra, sem a jövőre. Minden úgy volt jó, ahogy éppen volt. Az ízletes és kiadós ebéd után sört ittak, elbeszélgettek. Komolytalan dolgokról. Maguk sem tudták miért. Talán azért, hogy nem akartak elkomorodni. Vidámak akartak lenni mindenképpen. A múltban való turkálással csak felesleges fájdalmat okoztak volna egymásnak, a jövőről meg féltek őszintén vallani. Egyébként is eléggé kilátástalan és bizonytalan volt mindkettőjük számára. Másnap — azaz vasárnap — nyakukba vették a várost. Céltalanul barangoltak zegzugos és romos utcáin. Kisétáltak a kálváriára, leültek a kis kápolna lépcsőjére és hallgatagon nézték a völgyben elterülő várost. A hirtelen jött zápor elől befutottak egy vendéglőbe, szilvapálinkát ittak meg sört. Este moziba mentek, mozi után pedig hazasétáltak és lefeküdtek. Laci hétfőn korán hajnalban felkelt, felöltözött, készült hazafelé. Bár csendesen mozgott, Gréti felébredt. Mikor Laci föléje hajolt, a lány nyitott szemébe esett a pillantása. — Elmész? — kérdezte Gréti szomorkásán. — El... muszáj — mondta Laci. — Máskor is eljössz? — ült fel a lány. — Azt hiszem, hpgy igen. — Ebből nem sokat tudok. — Eljövök. — Nagyon bizonytalanul hangzik. — Most miért hitetlenkedsz? ... Haraggal akarsz elválni? — kérdezte Laci. — Isten ments!... Csak szeretném, ha mielőbb újra eljönnél. Mi köze ennek a haraghoz? — Eljövök, biztosan eljövök, talán nem is soká — mondta Laci határozottan. — Most már elégedett vagy? — Én már csak akkor leszek elégedett, ha újra itt látlak. Nem értheted te ezt, Laci, nem foghatod fel az én helyzetemet. Hidd el, nagyon egyedül élek! — Tudom, elhiszem. — Akkor meg miért kételkedsz a szavaimban? — Nem kételkedem. — Biztos? — Egészen biztos ... Nemsokára újra eljövök. Szervusz! — Várlak... Síkságon, kisebb-nagyobb dombok közt, erdő, szőlő mellett kanyargott az út hazafelé. A felkelő nap vörös fényében fürdött a táj, lombok közt hajnalt köszöntőn ébredeztek a madarak, a dűlőúton nyúl baktatott, harmat áztatta a bundáját. Kocsis Laci jókedvűen nyomta a pe-, dált, fütyörészett, bár jól tudta, hogy mi várja otthon: nyilván elindul a pokol, lesz mit hallgatnia. Nem törődött vele, semmivel sem törődött. Elvégre felnőtt ember, azt csinál, amit akar. Neki aztán ne parancsolgasson senki! Parancsolgattak eleget. Senkinek ssm akar a kiszolgáltatottja lenni, bezárt kalitkában ülni. Otthon nagyon összeveszett a szüleivel, illetve ő nem is beszélt, csak hallgatott. Anyja, apja meg mondta a magáét dühödt korholással: nem sül le a bőr a képéről, csak szégyenkeznek miatta a faluban, inkább veszett volna oda a fronton, elsiratták volna és kész, de így örökké azon kell rettegniök, hová töri el újra a nyavalya, meddig marad oda, semmi hasznát nem veszik, pedig most már hozzáláthatna a munkához, van elég a ház körül meg a határban ... Se vége, se hossza a szemrehányásnak, szitkozódásnak. Csendes, fojtogató haragban múltak a napok, hetek. Közben a gabona beért a határban, aratni kellett. — Kaszálni akarsz vagy markot szedni? — kérdezte Kocsis István a búzatábla szélén a fiától. Aki ismerte, jól tudja rója, hogy tulajdonképpen azzal nagyon j megalázza magát, ha kiadja kezéből a kaszanyelet. Sehogy sem fért össze a természetével, akkor azonban — a fia kedvéért — még akkora áldozatra is képes volt. — Kaszáljon csak — mondta Laci egykedvűen. — Majd én szedem a markot, jobban hajlik az én derekam, mint a magáé. — Ne sajnálj te engem! — mondta Kocsis István és nagyot káromkodott. Megértette a fia szavából, a felkínált lehetőség visszautasításából, hogy békülési és közeledési szándéka kútba esett, s hogy most is a fia kerekedett felül. Azt pedig nehezen viselte el, de mi mást tehetett volna? összeszorított foggal, komor haraggal és megbántottan vágta, vágta a búzát fáradhatatlanul, mint a gép. Más marokszedő messze lemaradt volna mögötte, de Laci szorosan a nyomában volt, s nemcsak felszedte a markot', hanem azonnal kévébe is kötötte. Ne mondja az apja, hogy csak ácsorog és henyél mögötte. Nem is mondta, ellenkezőleg: titkon elismerte, hogy erős, munkabíró a fia, nem kell őt félteni, ha arra kerül a sor, megél a jég hátán is, ha akar. Feltéve, ha akar, mert azon áll vagy bukik minden. A nagy nyári munka sem tudta megbékíteni a családot. Veszekedni ugyan nem veszekedtek, de mindhárman érezték, hogy valami elromlott, illetve valamit elrontottak, amit — tudj isten miért — talán soha többé nem lehet kijavítani. Befejezték az aratást, hordást és a cséplést. A jó termés alapja lehetett volna az örömüknek, de ők nem örültek, a nyomott hangulat nem és nem akart köztük felengedni. Laci sok-sok átvirasztott éjszaka után véglegesen döntött: elhagyja a szülői házat és Grétihez megy. Egyik napon összepakolta a holmiját és a kis csomagot rákötözte a kerékpár csomagtartójára. Margit döbbenettel a szemében, fojtott haraggal és keserűséggel nézte végig fia készülődését. Szörnyű rossz érzések feszengtek benne. Szerette és féltette az egyetlen fiát, s nem akarta elveszíteni. Most pedig minden jel arra mutatott, hogy feltartóztathatatlanul elveszti. Talán örökre. Amilyen konok és makacs, soha nem jön vissza, ha egyszer elmegy. — Se szó, se beszéd, csak elmész? — Uram-isten, ha én ezt tudom, megfojtom még szopós korában, meg én! Ekkora gyalázatot hozni ránk! Kocsis István a küszöbön ült, cigaretta füstölgött az ujja között. Eltorzult arccal, összeszűkült szemmel figyelte a fiát, s ahogy múltak a percek, úgy dűlt benne össze fokozatosan egy világ, egy régi, szépen felépített világ, amit a fia köré álmodott. — Elmész? — szólalt meg végül. — El. Láthatja. — Hová? — Az csak rám tartozik. — De én tudni akarom! — Elmegyek és kész. — Szóval mi le vagyunk sajnálva, semmi közünk hozzá!? — Azt nem mondtam. — Hát akkor mi az atyaúristent mondtál!? — Rémítő harag feszüli Kocsis Istvánban, a világot szerette volna kifordítani a sarkából. — Hülyének nézel minket? — ordította. — Nem nézek én senkit sem hülyének — mondta Laci csendesen. — Elmegyek. Engem abban nem akadályozhat meg senki. Sem maga, sem az isten, az sem! — Jól meggondoltad a dolgot, fiam? — kérdezte István később. Kissé lecsillapodott már. Kiérezte a fia megmásíthatatlan szándékát. Nem is nagyon ellenkezett már. — Meg. — Rendben van, menj!... Nem vetek én semmit a szemedre, te tudod, hogy mit csinálsz. Csak annyit mondok neked utoljára, hogy az én udvaromba többé nem teszed be a lábad! — Nem teszem... — mondta Laci, majd kézbe fogta a kerékpárját és indult kifele az udvarból. Keménynek, határozottnak látszott, bensőjében azonban keserű fájdalom hasogatott, a fogfájáshoz hasonló: éles, nyilalló. Visszaút már nem volt. — Isten áldja magukat! Margit jajveszékelt, Kocsis István meg felállva káromkodott. A tornácon magasodott, mint egy erdőszéli, magányos fa, csonkán, melynek lemetszették a legszebb fiatal hajtását... (Folytatjuk) Dohány Tibor Gitárral Gitárral utazom alszom eszem ébredezem Egyszer úgyis összetöröm Mi lesz velem ha megrágnak a ritmusok Lecsendesülve Ó, évek, évek suhantok csendesen De mi itt maradunk A fénytükrös élet finom tenyerében Betakarjuk a csillagokat, rátámaszkodunk egy vándor felhőre s keringeni fogunk keringeni megperzselt, kialudt testtel. 14 Mihai Beniuc Állok és nézek Állok és nézek, Ismerem a helyet, és a házat, a lépcsőt és az ajtót, ahol felbukkanó alakod díszbe öltözteti a sivár utcát. Ám nagyra nőtt köztünk a távolság, mint földkéreg hatalmas görbületei, ha nem győzöd le hamar, elveszítlek, nem láthatlak többé. Vágyaim bénán vergődnek, mint a redőnyök a szélben, nyirkos-hideg öszi időben. Emlékeim mint fázós macskák kuporognak a szív tüzénél. Be jó volt fűtőzni oldaladon egykor! Szemöldököd sötét ívein sétálnak titkos gondolataim, zafírszínü tavak fölött, amelyek tükrén lelked úszik ... Sohasem lehetett tolvaj olyan boldog, amilyen én voltam, mikor csókjaid raboltam. s most keresztre szögeznek a kínok, elemészt a végtelen sóvárgás. Kis katicabogár mászik az ujjamon, azt a piros gyöngyöt juttatja estembe, mely kivált húsod koráll-szigetéből egy távoli, fekete erdőben. Ford- Veres Jánoi