A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-05 / 44. szám

C. F. RAMUZ A fiú úgy gondolta, jobb lenne az erdőben, és valóban ezt is mondta a lánynak, de előbb még mentek egy darabot az országúton. A pásztorkürt most elhallgatott; a lány nem mondott se igent, se nemet; csak egy lány volt, meg egy fiú. Minden hangszer közül a pásztorkürt hallatta legtovább szavát mögöttük a levegőtengerben; a klarinét is eltörpült mellette. A lány még köszörüli kicsit a torkát a fiú háta mögött, ilyesfélét hadarva: — ó! Már mégy? — Aztán nem is törődik többet a fiúval; a pásztorkürt az komolyabb dolog; de azért az is elhallgatott. E ekkor a fiú az erdő felé nézett: „Ott majd jó lesz, csak vajon akarja-e ő is..." Ezt meg is mondta neki. Aztán azt mondta: „Akarod?" A lány nem mondott se igent se nemet; csak egy lány volt, meg egy fiú. Egy kissé leszorította az útról, de a lány még erre sem szólt semmit; a fiú hozzányomta oldalát, s a lány csípője, mit tehetett mást, engedett. Nem szólt semmit, nem lehetett tudni, hogy beleegyezik-e, vagy sem, a fiú azért csak szorosan mellette járt. A lány jobboldalán haladt, bal kezében tartotta a lány bal kezét, a karja hátulról szorosan rásimult a szoknyájára. Ebben a nagy hőségben a lejtő csupa fehérség. Egy ösvény vezetett rézsút, aztán beérte a patakot, majd mellette haladt; a fiú hirtelen erősebben nekidőlt a lánynak, ahogy az ég elnehezedik az egymásra torlódó felhőszikláktól. Azért a lány is akarja a dolgot, bizonyos, hogy nagyon akarja; mindenesetre hagyta, hadd csináljon, amit akar. Az ösvény nagyon elkeskenyedett, nem is tudtak már egymás mellett menni; a lány ment elöl, a fiú utána. De azért továbbra is csak fogta a lány kezét; ha nem is volt valami kényelmes, azért csak fogta; mert van úgy, hogy semmi sem változhat anélkül, hogy minden meg ne változna, van úgy, hogy semmi nem szakadhat el tőlünk úgy, hogy minden el ne szakadna. Nos, vigyázni kell nagyon, a pórázra, vigyázz nagyon, hogy el ne szakadjon! (ezt gondolta a fiú, vagy inkább nem is gondolt semmire, ez csak olyan dolog, amit érez az ember; ó sok dolgot éreznek a férfiak, amit képtelenek lennének kimondani), vigyázni kell nagyon a pórázra, mert különben minden elszakadhat. És egyre csak a nehéz ég, a sziklafelhők. Már le is értek a lejtőn; még látták egy pillanatra egy ház tetejét; aztán már se tető se semmi. Leértek a lejtőn, s a fiú újra helyet talált a lány mellett; még mindig fogta a kezét, testük melege összevegyült. Olyan volt csak az ösvény, mint a varrás a lepedőn, se nem szélesebb, se nem nagyobb; de a parasztember tiszteli a sarjút; különben most jó is, hiszen még jobban össze kell fonódni, s a fiú azt gondolta: „Fonódjunk csak össze jól." Magához szorította hát a lányt, s ő is hozzásimult; épp ekkora út kell nekünk, ez épp kettőnknek való szélesség; és így meghatározott irányban mentek, vagyis kellett menniük, vitte őket az ösvény a fák rejteke felé, a titok felé, melyet árnyékuk vet a vízpartra, míg csak össze nem olvadnak majd az erdőben; és csak azért mennek arra, mert kénytelenek, vagy másért? Csak egyetlenegyszer mondott a fiú valamit, akkor is csak annyit: — Vigyázz! elszakítod a szoknyádat. Épp egy tüskebozót szélén haladtak el, de a lány félrehúzódott, és azután a fiú már egy szót sem szólt. Egy pillanatra itt volt a hangja, aztán eltűnt a hangja. Egy másik lépett a helyébe. Egy másik hang jött. A méhek, a darazsak, a legyek zúgtak, mint zümmögő cséplőgép. S az a hang, amely a gépzajba keveredve érkezett, most a pataké volt, amint kibetűz, majd nagy nehezen kiolvas egy mondatot, meg-megállva az olvasásban, mert csak nem akart menni, s azután újra elindult; én ... sze-re... én ... na-gyon sze-re-tem Louise-t... „Ö, bezzeg ő meri" — gondolta a fiú. A víz meri, én nem merném, és soha nem merném. ö csak a lány mellett lépkedhetett, ott lehetett mellette, anélkül, hogy mondott volna valamit, de azért mégiscsak ott volt, ballagott, akár a lány, még mindig tartott ez a nagyon keskeny kis ösvény, fölöttük meg most egy egészen kicsi emelkedő, mintegy alagútba kerültek, amely egymásba boruló ágakból áll. Nem lett volna jó, ha akár a fiú, akár a lány sokkal nagyobb. Éppen elfértek alatta, ketten, mintha az ösvény az ő mértékükre készült volna. De ez újabb jel volt, ami mégiscsak bátorítás, úgy gondolta a fiú, mintha azt mondta volna valaki, gondolta: „Jól csináljátok!" — legalábbis ő ezt gondolta. A lány, ki tudja, sosem tudja az ember, sohasem lehet azt tudni, ö nem mondott se igent, se nemet; csak egy lány volt, meg egy fiú. A lánnyal sohasem tudja az ember, hányadán áll, de a fiú egy kicsit feljebb csúsztatta a karját, S a folytatás az volt, ahogy a kar feljebb csúszott, egyre feljebb, a kéz elérte már a vállat. Észre sem vették, hogy valami is történt. És mégis most ez a váll a keze alá került, teljes kerekségével a kezébe simult. Keze, amely becsukódott, mégsem tudott teljesen becsukódni; félig nyitva maradt. A fiú még nehezebben tudott így járni; a lány, az meg most jobban feléje dőlt. A fiú nem szólt semmit, a lány sem szólt, semmit; a fiú nem gondolt arra, hogy valamit is akarjon, inkább semmit sem akart, szinte minden az akaratán kívül történt; de valami éhség bújt a tenyerébe, mint az az éhség, amelytől kenyérre éhezik a száj. A keze szorítani kezdett, szinte belevájt a húsba; és ő maga is most jobban simult a lányhoz. És hirtelen: ismerjük jól azt az iszonyú erőfeszítést, amibe minden mozdulat kerül, azt az iszonyú erőfeszítést, hogy egyáltalán legyünk, s azt a forróságot, mely átragad azonnal egyikről a másikra, mert a lány sem bírja tovább, ő is csak vonszolja magát. Azt gondolják, ez a hőség miatt van. Csakugyan ez az a hőség, ez az az ég és levegő, amely megelőzi a vihart? A fiú gyorsan vetett egy pillantást előre, azt kémlelte, hogv messze van-e még az erdő. mert úgy érezte már, hogy nincs ereje elmenni odáig, s a lánynak sem lenne már ereje; egymásra támaszkodtak, mint két részeg. Szerencsére a fiú látja, hogy már nem hosszú az út. Akkor a keze újra helyet változtatott, s közelebb került a lány nyakához; vajon azért remegett anynyira? S ez az egész nagy természet, ez az egász nagy táj, csak úgy fehérlett körülöttük. Ezek a kőszínű felhők, Aztán látható lett, ahogy a felhők színe szétáradt s ráterült körülöttük a zöldre, mindenfajta zöldre. Ügy tetszett, ezt a helyet az Isten is nekik teremtette, úgy tetszett, mind közül ez rendeltetett nekik, hogy egy nap együtt legyenek; — a fiúnak itt sem kellett megszólalnia, még itt sem kellett mondania: „Ez az." Hagyták a patakot, hadd folyjon csak tovább lefelé, aztán odahagyták és a síkra értek. Együtt léptek be az erdőbe. A lanka, amelyen rézsút haladtak, bükklevélszínű volt. kökörcsin övezte a fák alját. Egy nagy fától keletre álltak meg, egy szürkésfehér törzsnél, fehér foltos szürkéje oly sima és lágy volt, mint a csupasz bőr. Mintha két lábbal egyszerre csúszott volna el, mert megérkeztek; térdre esett a lány előtt. A lány meg hirtelen leszegte a fejét. Kilátszik a fehér harisnyája, de csak bokán felül, mert lejjebb elrejti a topánka szára. Máskor a lányok igen ügyelnek, hogy szoknyájukkal elrejtsék azt, ami tilos, éles határvonalat húzva a szabad és a tilos között; de most már semmi sem szabad, így ez olyan, mintha minden szabad lenne. Nagyon szerencsétlennek látszott a lány, Arca duzzadt volt, szája mint a pityeregni készülő kisgyereké; arcának pírja állára szökött, onnét nyakára s még egyre lejjebb; ez a pirosság végül is odáig futott le, ahová már nem is merészel nézni az ember. Roskoványi lstx>án rajza