A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-05 / 44. szám

Kisbíró ül a szamáron ,.. Vidámak a csőszleányok és a csőszfiúk Kisbíró ült a Valóban igaz. A saját két szememmel láttam. De még hogy ült! Délcegen, mint valami huszárkapitány. Messzire virított a hófehér bőgatyája, a dobot pedig olyan ügyesen pörgette, mint a hivatásos dobos. Öblös hangon olvasta fel a „hirdetményt". Ösztönzőleg hatott rá a burcsák, másutt murcinak nevezik, mindegy, a lényege ugyanaz: ha egy-két litert a gallérja mögé önt belőle az ember, felágaskodik a jókedve és játékos lesz, mint a gyerek. Ez a v lág gondjai és bajai fölé emelkedő játékosság fogott meg engem, az arra kószáló és odatévedt vándort Mibe, hová cseppentem? Egy tarkabarka, színes áradatba, aminek színét, ízét és hangulatát nehéz visszaadni. Játék volt, a felnőttek kissé eltúlzott játéka, akik a ködös múltba nyúltak, hogy annak egy darabkáját a jelenbe, acfényre emeljék, hogy megcsillogtassák igaz, hiteles hagyományként. Mindez ott történt, ahol a síkságon rétek váltakoznak a szántókkal s kanyarog az Ipoly vize, ahol az ölelkező dombok lankáin áldott napfény mézesíti a szőlőt, ott, azon a tájon fekszik az alig ezer lelket számláló község — Ipelské Predmostie (Ipolyhíd-Szerencsét mond-e a planéta? vég). Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy szorgalmas, barátságos, vendégszerető és igen jókedvű emberek lakják a falut, s még azt is hozzátehetem — kissé banálisan hangzik —, hogy szeretik a szülőföldjüket. Nem kerülgetem a dolgot tovább, mint macska a forró kását: szüreti felvonulást és mulatságot rendeztek a faluban, az utóbbi években immár harmadszor. Az időjárás is kedvezett. Napfény fürösztötte az utcán hemzsegő embereket, akik kíváncsian várták a nagy eseményt: vajon milyen lesz, jobban sikerül-e, mint tavaly vagy azelőtt? Érdemes lenne leásni a mélybe a gyökerekig, kitapogatni és felszínre hozni, mi az eredője, miből táplálkozik, hagyomány-e vagy sem, egyáltalán miért csinálják? Azért, mert magyarok? Nemigen, hiszen miként a távoli múltban, ma is magvarok lakják a falut, változás alig történt ezen a téren, tehát kérkedésre, bizonyításra nincs semmi szükség. Azt hiszem, sőt biztosan tudom, hogy a távoli múlt visszasírása sem lehet az ok, még akkor sem, ha az idő múlása a régi idők nyomorúságát megszépíti, cifra köntösbe öltözteti. Mert ami most játék, valamikor kegyetlen valóság volt. Bizonyítja a kisbíró: — Közhírré tétetik! Az úr a kíséretével kiment a szőlőhegyre, szemrevételezte és megállapította, hogy a szőlő már eléggé érett. Engedélyezi, illetve kiadja a parancsot a szüretre... Nem, ezt senki sem gondolja komolyan mostanában, ilyen keserű ízű hirdetmények csak a fonákjára fordítva érdekesek, vagyis játékos nyelvre fordítottan, mindjárt más lesz az íze, hangulata. Hogy milyen? Megpróbálom ecsetelni. Jóval a felvonulás előtt a két lovas, Bodzsár György és Holla Sándor, valamint a parádés kocsis, Skultéthy Imre a hintajával, egyenként hordta össze a faluból a gyülekező helyre a nyolc csőszlánvt és a nyolc csőszfiút. Minden háznál markot cserélt az üveg, a szomjas torkok nyelték mohón a murcit., aminek az lett a vége, hogy a lovasoknak ugyancsak kapaszkodniok kellett a nyeregkápában, hogy ne forduljanak le a lóról. Utoljára mentek a bíróért és a bírónéért, azaz Rák Józsefért és Kovács Juliannáért. A lovasok ott is bevették a „fejadagot", ami csak táplálta a jókedvük forrását. De a szesz nem bírt velük, nem „gyalázta" meg őket, maradéktalanul teljesítették a feladatukat. Mikor már minden és mindenki a helyén volt, elindult a menet. Az utca két oldalán kíváncsiskodó emberkoszorú várakozott a jó mulatság és szórakozás reményében. Nem csalódtak. Elöl cifrázta a táncoslábú bohóc, nagyokat rikkantott és közben bukfenceket vetett, nyomában haladtak a koszorúslányok és fiúk népviseletbe öltözvi vállukon vitték a díszes, százfürtű koszorút. őket követte a cigányvajda — idős Búzák Józse Ütött-kopott sátoros kocsiján szorongott a családj kutyástul, macskástul. Viháncoltak, kurjongattál Derült a közönség. Közben leugrott a kocsiról két toprongyos alal Cselkó Pál és Dúló József, ügyes kezük alatt „égett a munka: lángra lobbant a rőzsekéve, villogott fejsze foka, azaz készült a teknő és a fúró... Kaca gástól visszhangzott az utca. De a vajda két süldő lánya sem tétlenkedett. Szor galmasan árulták, szíves szóval kínálgatták a sze rencsét rejtő „planétákat": „Jaj, naccságos urarr hogy egyem a szívét, nagy szerencse éri, ha tőler vesz ..." (Visszautasíthatja-e az ember a szíves kí nálást?) Mellesleg jegyzem meg: igen csinoska vol a vajda, süldő lánya, égett, tüzelt a szeme, mint i gyémánt. Perszehogy vettem planétát. Lehet-e játé kosabb a játék, ha ilyen sorokat olvas az ember „ ... Bár nem csodagyerekként jött a világra, szá molhat a szerencsével, mert bolondnak bolond a sze rencséje!..." Továbbá arra is felhívta a figyelme met a cédula, hogy nagy szerencse ér, ha szüret ide jén sok mustot fogyasztok, persze csak akkor, hi tartalék gatyáról gondoskodom ... Hegedűs István volt a kisbíró. A nagy, derék em ber úgy ült a szamáron, mintha mást sem tett voln: életében. Az egyik néző epésen megjegyezte: — Csoda, hogy össze nem rogyik alatta az a sze gény, jámbor állat! A másik így toldotta meg: — Ügy ül rajta, mint macska a kapu tetején! -Fülig szaladt a szája nevettében. Jakab Tibor, aki a szamarat vezette, el-elmoso lvintotta magát, miközben feszesen lépkedett a nagy fülű állat mellett. Váltakozott benne a játék és i valóság. Az tette érdekessé, mókássá, azt tükrözti a mosolya, lépte, egész magatartása. A kisbíró azonban mit sem törődött a megjegyzésekkel. Sunyi ábrázattal végezte a kötelességét: —... a faluban megalakult a nagyorrúak klubja A tagok versenghetnek az elsőségért. A győztes ju talma: annyi fagvlaltot kap ingyen, amennyi belefér a két orrlyukába... Továbbá az is közhírré tétetik, hogy falunk egyik csendes utcájában jó erő: ágy kiadó egy vonzó külsejű, kilencven esátendő: vénasszonnyal együtt. Azonnal meg lehet pályázni... A nézősereg dőlt a nevetéstől... Játék, játék, játék! Bebizonyosodott, hogy igazában a játékban oldódik fel az ember teljes egészében. Mert milyen as