A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-16 / 28. szám

A fogadott bajnok Az istenítéleti törvények világosan kimondták, hogy a nagyon előkelőek, a papok és természetesen, a nők nem kötelesek személyesen kiállni a bajvívóporondra, hanem fegyverforgatásban jártas és minden tekintetben alkalmas személyt állíthattak maguk helyett. Természetesen, itt is voltak kivételek, bár ami a papok bajvívását illeti, felettébb ritka eset volt az ilyesmi, de mégis csak előfordult. Angliában jegyezték fel, hogy a winchesteri zárda egyik fiatal szerzetese botpárbajt vívott egy southamptoni pappal, egy Ashelm nevű londoni pap pedig éles karddal küzdött meg egy ottani ötvösmesterrel. A krónikák szerint, a jámbor lelkipásztor oly ügyesen forgatta a kardot, hogy ellenfele holtan maradt a porondon. Női bajvívók esetében a germán törvények bizonyos egyensúlyra törekedtek, ami úgy történt, hogy a férfi bajvívó beállt egy kerek és meglehetősen tágas gödörbe, amely pontosan a derekáig ért. A gödörből nem jöhetett ki, sőt, a gödör szélére sem támaszkodhatott, hacsak nem akarta, hogy vesztesnek kiáltsák ki. A férfi kezében buzogány vagy szekerce volt, s azzal — ha elérte — nyugodtan fejbe kólinthatta az aszszonyt. Az asszony kezében két rőf hosszúságú fátyol volt, aminek a végébe jókora követ kötöttek. Az aszszony ezzel a fegyverrel igyekezett fejbe verni a férfit. Ez a furcsa harc igen nagy ügyességet kívánt, mert ha a fátyol rátekeredett a buzogányra, akkor vagy a férfi rántotta be az asszonyt a gödörbe, vagy pedig az asszony rántotta ki a férfit a gödörből. De az is elég volt a győzelemhez, ha az asszony a buzogányt vagy a férfi a fátylat rántotta ki ellenfele kezéből. Ezt a sajátságos harcmodort a frankok és a longobárdok a bujálkodás és a varázslás vádjának tisztázására alkalmazták. Azt a nőt, akire a perdöntő bajvívás rábizonyította a fenti bűnök egyikét, ott helyben elégették, vagy — jobbik esetben — levágták az orrát, és világgá kergették. Meztelenül. Hazánkban — az ez irányban kutatók egybehangzó tanúsága szerint — papok és nők sohasem jelentek meg személyesen a küzdőtéren, hanem helyettest, úgynevezett fogadott bajnokot alkalmaztak. Később a dolog odáig fajult, hogy mindenki, akinek pénze volt, felfogadott maga helyett egy idegen bajnokot, aki azután az ő nevében küzdött meg az ellenféllel vagy az ellenfélnek ugyancsak fogadott bajnokával. A fogadott bajnok porondra lépése az amúgy is sántító igazságot még bicegőbbé tette, hiszen nem az győzött, akinek igaza volt, hanem az, akinek több pénze volt, s így izmosabb és ügyesebb profi verekedőt tudott maga helyett a> porondra küldeni. „Hivatásos" hazai bajvívóink közül említsük meg Kun László egyik jeles vitézét, Beten Pétert, aki a király helyett és a király nevében — tizenegyszer állt ki halálos bajvívásra, s mind a tizenegyszer győztesen hagyta el a porondot. Ezért a királytól nemesi címet és egy kisebb földbirtokot kapott ajándékul. „Aranybullás" II. Endre királyunk idején történt, hogy istenítéleti párbajt vívott egy bizonyos Héderváry nevű főúr fogadott bajnoka egy Márton nevű főnemes ugyancsak fogadott bajnokával. A pör — a két gaz,dag főúr között — a dunai halászat egy részének a joga felett tört ki, s a király engedélye folytán, perdöntő baj vívással intéződött el, méghozzá az udvar jelenlétében. A bajvívás Héderváryra nézve ütött ki balul, mert fogadott bajnoka — mindjárt az első összecsapás után — eldobálta a fegyvereit, és azt kiabálta, hogy ő ugyan nem bolond összevagdostatni magát a más vagyonáért. Bátor hang volt ez akkoriban, s Héderváry úr azonnyomban elveszítette jogát a peres Duna-szakaszra. Fogadott bajnokán azonban csúnya bosszút állt gyávasága címén — örökös szolgaságra ítélte. A családjával együtt, természetesen. A harmadik eset kronológiai szempontból is érdekes, mert a fent említett II. Endre fiának, IV. Bélának az uralkodása alatt történt. A füleki vár gazdája abban az időben valami Fulk nevű istentelen gazember volt — romantikus írók rablólovagnak nevezték az ilyet! —, aki nemcsak pénzt hamisított, hanem — a tatárok pusztítását kihasználva — még rabolta, zsarolta, sarcolta is a Fülek környéki szegény népet. Megtudta ezt a derék jó IV. Béla, s olyannyira felháborodott Fulk úr szemtelenségén, hogy bajvívásra ítélte, méghozzá az ország régi szokása szerinti baj vívásra: Fulknak meztelenül és teljesen fegyvertelenül kellett kiállnia egy állig felfegyverzett, páncélos bajnok ellen. A perdöntő istenítéletre azonban nem került sor, mert a nemesi származású csirkefogó megszökött az országból. A fogadott bajnok, akit hazai krónikásaink „pugil" néven emlegetnek, sikeres bajvívás esetén komoly jutalomban részesült. S hogy ez a jutalom valóban nagy summa lehetett, azt VI. Kelemen pápa levele bizonyítja, amelyet Nagy Lajos királyunkhoz írt, s amelyben 'arról panaszkodik, hogy a főpapok s magas egyházi méltóságok igen sokat költenek fogadott bajnokokra, pugilokra. Nálunk az ügyes bajnok nemcsak pénzt, hanem — mint Beten vitéz esete is mutatja — nemességet és némi földbirtokot is szerezhetett. IV. Béla — egy 1262-ben kelt levelében — birtokot adományoz bizonyos Jánosfia Jánosnak, „ ... tekintetbe vévén az ő pugili szolgálatait...". A „profi" bajnokok legtöbbjének azonban nem volt veszélytelen az élete. Igaz, „nagymenők voltak — ahogy ma mondanák —, a zsebük tele volt dohánnyal", de senki sem vette őket emberszámba, mert hiszen bérelhető emberek voltak, akik mindig annak a szolgálatába álltak, aki éppen megfizette őket, — így hát vállalniuk kellett a tisztességes emberek megvetését is. Jogaik nemigen voltak, a hajukat körülnyírva kellett hordaniuk, keresztény egyházi temetésben nem részesülhettek, s ha legyőzték őket, soha többé nem vehettek részt bajvívásokon. S ebben az esetben még szerencséseknek is mondhatták magukat, mert másutt, más népeknél a legyőzött hivatásos bajnokot felakasztották vagy megégették, jobbik esetben levágták a kezét. Profisors! Zárójelben szólva: a sok-sok régi könyv, újság, okirat, levél, kalendárium stb. lapozgatja és „jegyzetelése" közben egyre értetlenebből bámulom azt az álszent, középkori jogszokást, amely megengedte a peres feleknek, hogy isten és az igazság nevében, a saját ügyükre nézve teljesen közömbös helyetteseket küldjenek a küzdőtérre. Hát nem féltek attól, hogy isten észreveszi a csalást? Vagy talán tőle sem féltek? De hát akkor miért nevezték azt a rettenő istenkísértést — istenítéletnek? Keresem a választ — és megint csak az én kedves, okos, európai látókörű magyar bölcsem, Bornemiszsza Péter siet a segítségemre. Ezt mondja: „Sok kevély, magahányó és nagy bátorságban heverő, hazudozván, igér magának nagy hitet addig, míg az harcra nem jutott: ha pedig reálel, ottan lelippen, mint az tyúkfi az kánya előtt." (Következő számunkban: A vérboszszútól a perdöntő bajvívásig) ban van! 23. Ékezettel: jókívánság azév elején. 25. Gléda-e? 26. Nadi betűi. 27. Alant (ford.). 28. Vízforrás, végén névelővel. 29 Hamsun, norvég író. 30. Becézett női név. 32. Borfajta. 33. Nem egészen állami. 37. A sír betűi felcserélve. 38. Bársony része (é. h.). 40. Lett betűi. 41. Becézett női név. 42. Kecskehang. 44. Végnélküli rovat (ford.). 45. Sírhalom. 46. Gyalogos katona. 47. T-betűvel a végén: mustárgáz. 48. Idegen női név. 49. Jelt ad és háziállat. 52. Időszámításunk előtt és izomszalag. 53. Lobog. 56. Nem egészen olyan. 58.. Növényi ital. 60. Hangtalan jel. 61. Gally. 62. ök! Beküldendő a vízszintes 1, függőleges 13, 17, és 9. számú sorok megfejtése lapunk megjelenésétől számított 6 napon belül, szerkesztőségünk címére: Bratislava, Obchodná 7. Az előző rejtvény helyes megfejtése: „Az erőszakoskodás nem az erő jele." Agyagtábla Minosz király krétai palotájából. Az írás kulcsát még nem találták meg Barlangi ábrák Spanyolországból. Baloldali ábra: alak félholddal, jobboldali ábra: figura csillagokkal művű kőhengerek segítségével való sokszorosítását már ismerték a Keleten. Kínában az i. e. II. században famintákkal nyomtattak jeleket. Időszámításunk VI. századában Kínában már a képet is fametszetekkel sokszorosították. Az írás forradalma azonban Európában, a XV. században kezdődött, amikor Gutenberg meghonosította az állandó betűmintákkal való könyvnyomtatást. írni, olvasni ugyan csak a kiváltságosok tudtak, de a művelődés terjedését már nem lehetett feltartóztatni. Az analfabetizmus még napjainkban is a haladásnak egyik legnagyobb kerékkötője. A társadalmi haladás, a technika fejlődése azonban gyorsan megszünteti az elmaradottságot, és remélhető, hogy a betű, az írás hamarosan az egész emberiség boldogulását fogja szolgálni. H. E. Fogadott bajnok gyakorlata a lándzsavivásban, fabábba.1 (korabeli metszet a párizsi Nemzeti Könyvtárban) ßcgenbas * par hajók ••• 17