A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-15 / 41. szám

is Iii Ii IS ri »lins» I: 2 gtjjpk A j8lt n * i L vW-7* .v- * •• - - -Kosúth Ilona felvétele Egymás mellett Néhány sorban szeretnék válaszolni a Hét 33. számában megjelent „Szenvedés az életem" jeligés levélre. Teljesen megértem, hogy ilyen férjjel nehéz az élete, de ha következetesebb lett volna, akkor úgylehet, hogy a sorsa jobb utakon folytatódhatott volna. A hibát tíz év előtti időkben kellene keresni. Legszebb éveiben, 18 éves korában találkozott a férjével. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, hogy kissé elhamarkodta a házasságát. A férje iszákos, ezt akkor is tudta és mégis hozzáment. Arra nem gondolt, hogy a mézeshetek, azok csak hetek és hamar elmúlnak? Arra sem gondolt, hogy a mostani férjével kell majd átélni azt a néhány évtizedet, amely maguk előtt áll. Azt nyugodtan állíthatom, hogy minden házaspár közt előfordul néha egy kis veszekedés, nézeteltérés, de az már túl sok, ami maga és a férje közt van. Azt írja, hogy a férje üti-veri. Tehát nyugodtan állíthatjuk, hogy nem alkalmas férjnek. Nem szeret dolgozni, pedig a munka minden ember legfőbb kötelessége. Szép tőle, hogy megígérte a javulást, de az már nem, hogy az ígéretét nem tartotta be, sőt tovább iszik, nem dolgozik, hazug, verekszik, és a gyermekeit is megtagadja. Szerintem az első házasévek után, amikor már jobban megismerte, akkor kellett volna a dolgokon változtatni. Ha nem segített a szép szó, el kellett volna egymástól válniuk. Levelében azt írja, hogy kényelmes és szép lakásuk van. Azt tanácsolom, hogy igen komolyan beszéljen a férje „fejével". Magyarázza meg neki, hogy mérsékelje a szeszesitalok fogyasztását, dolgozzon rendszeresen, tisztességesen, ne vándoroljon egyik munkahelyről a másikra s akkor a munkatársai is nagyobb belátással lesznek iránta. Értesse meg vele, hogy mennyire boldoggá tudná tenni, ha fordítana a mostani életükön. Hiszen nincsenek lakásproblémáik, megoldhatatlan anyagi gondjaik, tehát nyugodtan, szépen, rendezett családi fészekben nevelhetik fel a gyermekeiket. Diószegi Lajos, Leles Megsajnáltam Amikor elolvastam a „Szomorú fűz" jelige alatt megjelent levelet, nagyon megsajnáltam a fiatalasszonyt és a két gyermekét. Teljes mértékig meg tudom érteni és együtt érzek vele, mert én is nagyon rossz körülmények között egyedül nevelkedtem. Tizenkét éves voltam, amikor az édesanyám meghalt és így az édesapámra maradtam, aki nagyon részeges volt s nem volt nap, hogy ne jött volna haza részegen. Késő éjszaka meztelen kellett előle menekülnünk az ablakon, mert agyon akart ütni. El is űzött otthonról és így egyedül maradtam, idegenek közt a világban. Ahogy aztán elvégeztem az ipari iskolát, összeszedtem magam, mert keresni kezdtem. Az életrajzból még annyit, hogy 26 éves legény vagyok s apám példájából okulva nem iszom, nem dohányzom. Ha a szerencsétlen fiatalasszony úgy gondolja, hogy meg szeretne velem ismerkedni, akkor forduljon a szerkesztőséghez, ahol minden közelebbit megtudhat rólam. Egy barna fiatalember Szórakozni akartak rajtam Szeretném elmondani az Emberi sorsok rovata olvasóinak a problémámat, mert úgy gondolom, hogy olyasmi, ami velem történt, másokkal is előfordulhat. Egy lakodalomban ismerkedtem meg a fiatalemberrel. Megszerettük egymást. Gyakran találkozgattunk. Előtte még nem volt udvarlóm, mert még fiatal vagyok és kissé különc természetű. Vele nagyon jól megértettük egymást. Nyugodt, rendes fiú volt. Talán ezért is szerettem meg. Ezzel szemben én kissé szertelen vagyok, de ő fékezni tudta természetemet. Sokat beszélgettünk a jövőnkről. Történt azonban valami, ami véget vetett a boldogságomnak. Nagyon féltékeny vagyok. Sokszor tanújelét adta, hogy igazán szeret, de én hitetlenkedtem. Most már tudom, hogy sohasem volt hűtlen hozzám. Hogy összevesztünk az egy szerencsétlen félreértésből eredt. Egyszer a rokonaim, ismerőseim és a barátnőim társaságában húzni kezdtek, hogy a fiú úgyse szeret engem, más lányoknak is csapja a szelet stb. Szórakoztak rajtam, mert látták, hogy féltékeny vagyok. Elhittem mindazt, amit állítottak és így este, amikor eljött hozzánk, nagyon hidegen, ingerülten fogadtam. Ha szólt hozzám, alig válaszoltam. Többek között azt mondta, hogy az elkövetkezendő hetekben csak ritkábban tud hozzánk jönni, mivel sofőrtanfolyamra jár és szeretné minél előbb letenni a vizsgát. Én akkor hittem, hogy ez csak afféle kibeszélés és a barátnőimnek van igazuk, amikor azt állítják hogy más lánynak udvarol. Mivel nagyon ingerültem viselkedtem, a fiú csakhamar távozott. Azóta több kísérletet tettem a kibékülésünkre, sajnos eredménytelenül. Kezdetben azt hittem, hogy visszatér hozzám és én akkor mindent megmagyarázhatok, de soha többé nem keresett fel. Végső kétségbeesésemben levelet írtam neki és abban igyekeztem mindent megmagyarázni. Sajnos a levél csak levél és az ember nem magyarázhat meg benne mindent úgy, mintha közvetlenül beszélgetnének. Erre gondolok, mert a levelemre se válaszolt. Én viszont nem tudom, hogy mit tegyek. Futólag találkoztunk azóta néhányszor, de mindig olyan környezetben, hogy a kettőnk dolgát sohasem hozhattam elő. Ügy érzem, hogy ő is szenved, bánja, hogy összevesztünk. A hibás én vagyok, mert felültem az emberek ugratásainak. Sajnos egyre reménytelenebbnek látom az ügyünket. Teljesen elkeseredtem, idegileg kimerültem, nem tudok aludni, a munkámra se tudok odafigyelni, folyton a kettőnk dolgán töprengek. De teljesen tanácstalan vagyok. Azt szeretném, ha az Emberi sorsok rovatának olvasói és levelezői valamilyen módon segítenének rajtam. Kérem, hogy adjanak tanácsot, hiszen bizonyára akadnak olyanok, akik hasonló helyzeten átestek és megtalálták a megoldást. Egy nagyon szomorú barna lány az Ipoly mentéről Házasulandók iskolája 10 Rendes rokoni környezetben az új házaspár szaporodására már a lakodalmukon számítanak. Minden egyes rokon, ismerős, vendég teljes szívből kívánja a fiataloknak, hogy „ifjasodjatok, fiasodjatok, szaporodjatok". A vőfély is azzal a figyelmeztetéssel adja át a menyasszonytánc alatt rostába gyűlt pénzt, hogy „ez bölcsőre való". De ne soroljuk fel az összes népszokást, a sok vidám megjegyzést, mókás éneket, rigmust és köszöntőt. Ez szinte minden vidéken más és más, de a lényegük mégis azonos. A népi erkölcs, a házasság alapvető feladatának a család és a faj fenntartását tartja. Amikor aztán a fiatal menyecske „áldott állapotba kerül", „bölcsőre hizik", az egész rokonság nagy szeretettel veszi körül. Reménykedve várják a fiatalok is, és az egész környezet, hogy fiú lesz-e vagy lány? A menyecske minden kívánságát teljesítik, szavát lesik, nehogy az induló életnek valamilyen bántódása essék. Ismét csak e nemes érzésből származó népi hiedelmekre hivatkozhatunk, amelyek szerint nem szabad az anyára ráütni, mert meglátszik a gyereken az ütés vörös folt alakjában, ha gyümölcs esik az anyára és odakap, ahová esett, azon a helyen a születendő gyereknek barna folt formájában látszik meg a gyümölcs ütése stb. Ezt a gondoskodást tanúsította az a népi szokás is, hogy amig nem volt kötelező a kórházban szülés, aki először szült, hazament az édesanyjához szülni és a gyerekágyat kifeküdni. Habár egy bölcs népi mondás azt állitja, hogy a gyermek nemcsak öröm, de gond is, dolgos emberek gyermek nélkül sohasem tudták elképzelni a boldogságukat. Tudták, hogy a gyermekek adnak értelmet az életüknek, küzdésüknek, az ő gondtalan kacagásuk, növekedésük, szorgalmuk lop örömet minden házaspár életébe. Igaz viszont, hogy az utóbbi években nálunk egyre kevesebb gyermekkocsit látni az utcákon s bizonyos, hogy ennek is megvannak a maga gazdasági és egyéb okai, amelyen a párt és az állam legutóbbi rendelkezései akarnak segíteni, s amely intézkedéseket most nem szándékszunk részletezni — tény azonban az is, hogy amely anya egyszer megismerte az anyaság örömeit, az soha többé nem tudná gyermek nélkül elképzelni az életét. Az egy gyermek azonban örökös rettegés, mert hátha a házaspár idős korában hal meg, vagy hátha egész életünkre csalódunk benne és akkor minden reménységünk semmivé lesz. Ezért azoknak kell/ adnunk igazat, akik azt állítják, hogy az igazi család két gyermekkel kezdődik, mert az ilyen családban nemcsak a szülők, de a gyermekek is jobban érzik magukat. A fiatal házasoknak azonban számolniuk kell azzal az eshetőséggel is, hogy nem lehet gyermekük, esetreg csak több évig tartó orvosi kezelés után születhet gyermekük. Ezért okos, ha az első gyermek megszületését nem halogatják évekig, nehogy későn kezdjenek orvosi segítség után futkosni. Idézünk itt egy a szerkesztőségünkbe érkezett levelet: „Férjnél vagyok és petefészek operáció miatt nem tudok másállapotba kerülni. Habár a házasságunk boldog, mégis azt szeretném, ha lenne saját gyermekünk. Gyerek nélkül nincs kiért élnem. Gyermek nélkül sohasem leszek teljesen boldog ..." Sajnos az életben nem minden sikerül úgy, ahogy szeretnénk. Mindig számításba kell vennünk, hogy a vágyaink összeütközhetnek a való lehetőségekkel. Kegyetlen dolog ez, de mi más választásunk marad? Helytelen hát, ha azt hisszük, hogy csak akkor lehetünk boldogok, ha minden vágyálmunk maradéktalanul valóra válik. A fiataloknak közös életük küszöbén sok mindennel kell számolniuk. Köztük azzal is, hogyha későn akarnak gyermeket, akkor esetleg egyáltalán nem lesz gyermekük, s ha a második gyermeket csak néhány abortusz és az autó megvásárlása után, teljes anyagi jólétben akarják világra hozni, akkor az a gyermek esetleg sohasem fog megszületni, mert az ember természete már olyan, hogy az anyagi jólétével soha sincs teljesen kibékülve. Mihelyt teljesül az egyik vágya, az újabb vágyakat szül. (Folytatjuk) 8 hot