A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-08 / 40. szám

LOVICSEK BÉLA Kocsis Laci érezte az asszony tiltakozásában a gyengeségét. A késő ószi napsugár birkózik hasonlóan a sűrű köddel. — Valóban azt akarja, hogy engedjem el? — Azt — bólintott az asszony, — Nem hiszem — mondta Laci és még szorosabban húzta magához Bözsit. Két kemény, előreugró melle közé nyomta a fejét. Most a valóságban érezte Bözsinek a jó asszonyszagát. A világért sem engedte volna el. — Nem szabad — súgta az asszony gyengülő ellenállással —, nem szabad ... be talál jönni a gyerek ... — Félfordulattal a fiú ölébe ereszkedett. — Nincs ennek semmi értelme ... — Ennek valóban nincs — mondta Laci csendesen, azzal karjára vet;te Bözsit és végigfektette az ágyon. — Nem szabad ... nem szabad ... — suttogta az asszony elhalóan, lehunyt szemmel, mozdulatlanul. A teste izzó parázshalom, forróságot és fényt sugárzó napkorong. Sóhajtása lágy tavaszi fuvallat. Két fehér combja és az öle — a gyönyör bölcsője. Felhő csúszott a napra ... Másnap újra találkoztak, azt követően pedig vagy négyszer. Mindig a kertek alatt. A derékig érő kukoricásban. A csendes estet a langyos tavaszutó fűszerezte illataival. A szőlőhegy mögül éppen akkor dugta ki kerek tányérarcát a hold, amikor Laci kissé megkésve a találkahelyre érkezett. A hold ezüstjével ötvözte a haragoszöld kukoricást. Mint megannyi éles kardpenge — fénylettek a levelek. Valahol a fűben fürjecske pitypalattyolt. A hangjában vágy énekelt, talán a párját hívta, hívogatta édes nászra... — Gondoltam, hogy már el sem jössz. — Nem jöhettem előbb: összekaptam anyámékkal — mondta Laci kedvetlenül és az asszony mellé ült. — Én meg azt hittem, hogy azért nem jössz el, mert büszke vagy... Mindenki azt mondja, hogy büszke vagy — mondta Bözsi és megkönnyebbülten felsóhajtott. — Ezt sem tudtam eddig. — Nem számít. Fontos, hogy eljöttél. Nagyon vártalak. — Miért ne jöttem volna?... Szép vagy, jó vagy ... — Csak azért jöttél el? Laci nem válaszolt. Csókolgatni kezdte Bözsit, majd kigombolta a blúza elejét és tejfehér mellére hajolt. Az asszony a fiú haját simogatta. — Szeretsz egy kicsit? — kérdezte kedvesen. — Most ne beszéljünk... Ilyenkor nem szabad beszélni... Csak álmodni szabad ... Álmodni szépet és jót... Bözsi szófogadón elhallgatott. Karja ölelésre görbült, átfonta a fiú derekát. Szeme a mély csillagos eget nézte. Mintha egy távoli álomvilág lámpásai függtek volna a feje felett. Azt érezte, hogy elszakad a földtől és könnyű szárnyakon száll, száll fel a magasba, mind közelebb a csillagokhoz ... A fürjecske is egyre élesebb és magasabb hangon pitypalattyolt, szinte belerészegült, aztán hirtelen elhallgatott. Mintha elégett volna a vágyban, gyönyörűségben. — Szeretsz egy kicsit? — kérdezte újra a szépasszony édes fáradság bársonyával a hangjában. — Tetszel. Jó, hogy vagy ... — Nem szeretsz. — Nem azt mondtam. — De pontosan azt mondtad!... Azt hiszed, olyan buta vagyok, hogy nem értek a szóból? — Nem hiszek én semmit — komorodott el Laci is. — Lehet, hogy egy kicsit szeretlek, de az is meglehet, hogy nem. Te is jól tudod, hogy a hazudozásnak nincs semmi értelme. — Olyan biztos vagy benne? — Igen, abban biztos vagyok, hogy hazudozásra nem érdemes építeni... Ha úgy érzem, hogy szeretlek, kérdezés nélkül is megmondom. — Nem értsz te ehhez, Laci — mondta az asszony szomorkásán. — Nagyon jó kérdezgetni és hallani ró a választ. — Még akkor ls, ha nem Igaz? — Még akkor is... — mondta Bözsi elmélázva. — Tudom én, hogy még mindig Szarka Gizi után esz a fene, azt hiszed, nem tudom? — Az a te dolgod, hogy mit gondolsz. — Nem gondolom, hanem tudom!... Különben miért akarnál elmenni utána? — Kitől hallottad? — No, kitől? — Nem tudom. — A nagyanyádtól. — Neked mondta? — Nekem. — Mikor? — Mielőtt nálatok jártam. Sötét, rosszízű gyanú fészkelődött Laci szívébe: csavaros eszű nagyanyja sok mindenre képes, ha el akarja érni a célját. Most csak az a kérdés, miben spekulál, ml a célja. — Szóval magadtól eszedbe sem jutott volna eljönni hozzánk!? — kérdezte Laci némi fenyegetéssel a hangjában. Félkönyökre támaszkodva hoszszan fürkészte Bözsi holdsütötte arcát. Zavart Ijedtség tükröződött róla. Bözsi tagadón Ingatta a fejét, miközben ölelésre görbült a karja, de Laci szelíden elhárította a közeledését. — Nem érdemes róla beszélni. — De én tudni akarom: mivel küldött hozzánk a vén banya!? — Nem hallod, mit kérdeztem? — Semmivel. — Hazudsz! Bözsi a kiéleződött helyzetből megérezte, hogy valamit elrontott, és most mór azt ls tudta, hogy még Inkább elrontja a dolgot, ha kipakolja az igazságot. Félt, hogy elveszíti a fiút, már pedig azt nem akarta. Megmakacsolta magát. — Nem mondom el. — Már pedig innen addig el nerr megyünk! — mondta Laci mérgeser és fenyegetőn. — Bánom is én ... Kibírom én melletted egy hétig ls — mondta Bözsi miközben sírni kezdett. Hirtelen mozdulattal átölelte a fiút és vadul csókolta. — Szeretlek!... Akármit gondolsz ls rólam, szeretlek! — Nem gondolok én rólad semm rosszat — mondta Laci sokóra. — Azt is elhiszem, hogy szeretsz, csal beszélj! — Tényleg elhiszed, hogy szeretlek' — csillant meg Bözsi szemében a re ménysugár. — El... Elhiszem. — Megesküszöl rá? — Ugyan ne csacsiskodj, nem va gyünk már gyerekek! — Nem, nem vagyunk már gyere kek — mondta Bözsi tétovázón. Lát hatóan viaskodott önmagával: mit te gyen, mondjon el mindent őszintér vagy hazudjon, vezesse félre Lacii hogy megtarthassa magónak? Végű mégis úgy döntött, hogy az Igaza mondja el. — Azt mondta, hogy ügyes furfang gal csavarjam el a fejed, akkor talói nem tör el a kórság Magyarorszógr a Gizikéhez. — Ennyi az egész? — Mást ls mondott. — Mindent harapófogóval kell kl húzni belőled? — Dicsért. Hogy szép, ügyes, do! gos asszony vagyok, úgy kellenék házóhoz, mint a falat kenyér... Me azt is mondta, hogy a Janimat hiáb várom haza, hogy meghalt, odaveszel örökre. Hallotta valakitől, így mondtí — Ezek szerint nem bánná, ha ösi szeházasodnánk és hozzájuk mennén lakni. Persze, ez csak természete Gürcölhetnénk rájuk életük végéi] gondoskodhatnánk róluk. — Ránk Íratná a házat, a hároi darab szőlőt meg a kétezer öles réte Cserébe. A gondozásért. Laci nagyot káromkodott. Most m; világosan látta a nagyanyja tervét < célját. Mindenét ráíratná haszonélvi zettel, hogy a haláláig a kénye-ked\ szerint rángathassa, mint a fajankó — Héja! A szülei is azok: héják. Ezek szí rint ők is csak azért várták haza, i azért ragaszkodnak hozzá foggal-tí: körömmel, hogy legyen kit szekéro: niok, meg hogy öregségükre legye kire támaszkodniok. Hogy neki te szik-e vagy sem, nem számít! (Folytatjü Nevető világ Rátonyi Róbert Ne vegyék komolyanl című könyvéből A fiatal színpadi szerző Siófokról irt üdvözlőlapot az egyik budapesti színház igazgatójának. A lapon a következő volt a szöveg: „Nagyszerűen nyaralok, jó a koszt, szép az idő!" A színigazgató ugyancsak képes levelezőlapon, az alábbit válaszolta a fiatal szerzőnek: „Nagyon örültem, hogy valami jót is olvastam tőled!" Gyakran járok kollégáimmal a színházzal szemben levő müvészklubba. Legutóbb egyik, a pénzzel könnyelműen bánó fiatal színész vacsora után odahívta a fizetőt: — Volt egy leves, bécsi szelet krumplival, saláta, túrós csusza, egy fekete meg három deci bor... Írja fel a többihez! A pincér zavartan hebegte: — Bocsánat, művész úr. Üj rendelkezés szerint mától kezdve megszűnik a fölirásl Fiatal művészünk kedvesen csak ennyit mondott: — Nem bánom, de fejben tud tartani majd enynj/ifélét?) Operaházunk repertoárját sűrűn díszítik a vendégjátékok. Persze egy ilyen vendégjáték sokszor hoz meglepetéseket. Néha világviszonylatban nem ismert énekesek világviszonylatban is nagyszerűt produkálnak, de előfordul az ellenkezője is, hogy a nagy várakozással beharangozott világsztár ne váltja be a hozzáfűzött reményeket. Persze ez utó bi eset a ritkább, de operalátogató közönségünk tanú rá, hogy azért ilyesmi is előfordul. Nemrégiben nálunk járt egy ilyen „világnagyság akit többek közt azért vártak felfokozott igénye kel, mert az egyik legnagyobb olasz énekes nőve: déke is volt. A bemutatkozás estéjén, az első felv nás vége felé már érződött, hogy valami „nin rendben". Persze akadtak a nézőtéren olyanok akik egyelőre jobban hittek a reklámnak, mint fülüknek. Egy ilyen lelkes néző suttogta mellet ülő partnerének egyik ária után: — Hiába, ezen a hangon észre lehet venni olasz iskolát! A néző mögött ülő ősz hajú zenekritikus félha gon csak ennyit mondott: — Igen, de csak az el elemit! H^t 14