A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-01 / 39. szám

Jlftí MAREK szerző téne-1 vettük, mely az idén magyarul ls megjelenik. Így hót... Egy alkalommal a Bartolomej utcai négyesen a tapasztalt Blóha nevezetű rendőr tartott éjszakai ügyeletet. Már jó későre járt az idő, amikor bekopogtatott hozzá egy apró termetű, sovány asszonyka. Amint később a kollégáinak elmondta, úgy festett, mint a hét szűk esztendő, már csak a koporsóba kellett volna tenni. — Hát mi szépet hozott nekünk, asszonyság — kérdezte tőle, mert először mindenkit ki kellett hallgatnia, csak azután küldhette az illető ügyosztályra. — Én jelen voltam egy gyilkosságnál, felügyelő úr — mondta a sovány, beteg asszony. Blahának a szeme sem rebbent. — Gyilkosságnál, azt mondja? Ott mindig nagyon sok ember jelen szokott lenni, asszonyság. És milyen gyilkosságról van szó. — 'Megölték a nagyapát, kérem. — Igen, igen... De maga, ahogy látom, igen rossz bőrben van. Nem lepne jobb, ha hazamenne és lefeküdne? — Nem tudok aludni, kérem, velem a doktor sem tud mit kezdeni. Nekem az a dolog nyomja a lelkemet. Blaha őrmester felsóhajtott. Minden gyilkosságnál — csak amiről neki tudomása van — legalább öten jelentkeznek, akiknek semmi közük sincs az ügyhöz. Ezzel már számolni kell, az ilyen beszédnek csak egy egészen zöldfülű rendőr dűl be, de nem én. — Tudja mit, asszonyság? Egy kicsit már későre jár, és úgy sincsen itt mór senki, jöjjön el inkább holnap, majd felküldöm az illetékes osztályra. S közben, tapasztalt rendőr lévén, biztosra vette, hogy másnapra az asszony mindent elfelejt. Csakhogy reggel — hát látott már ilyet a világ! — az asszony újra megjelent! Kedvesen rámosolygott Bláha őrmesterre. — Szóval maga ragaszkodik hozzá? — kérdezte az őrmester ólmosan. — Igen, kérem, nem tehetek mást. Az éjszaka már valamivel jobban aludtam — mondta az asszony. Azt képzeli, hogy majd ide jár gyógyítani az álmatlanságát, komorodott el Bláha úr, és felküldte az asszonyt. A fentlekkel telefonon közölte, hogy neki nem tetszik a dolog, szerinte jobb volna, ha orvost hívatnának. Aztán hazaindult: letelt a szolgálata. — Hát szóval egy nagyapát — mondta fent az asszonynak egy fiatal, kellemes modorú tisztviselő. — Igen, egy nagyapát, kérem — bólintott az aszszony. A rendőrtisztviselő vállat vont, és elővett egy papírlapot : — Akkor kérném a személyi adatait... Hogy hívjók? — Nováknénak, kérem. — Keresztneve? — Anna. — Lakáscíme? — Ojezd kilenc. Prágai illetőségű vagyok, özvegy. — Milyen módon segédkezett annál a ... gyilkosságnál? — Egy kötelet adtam a szomszédasszonynak, vagyis Javúreknének. — Mihez kellett neki az a kötél? — Hát ahhoz, hogy eltehessék láb alól a nagyapát. 0 és a férje, együtt fojtották meg, kérem szépen. A rendőrtisztviselő felsóhajtott, és arra gondolt, hogy az öreg Blahának csakugyan igaza volt. Ez az asszony bizony a bolondokházába való. Hiszen semmi tudomása sincs róla, hogy Smíchovban megöltek volna valamilyen öregembert. — Tehát azt állítja, hogy a szomszédai, vagyis Javűrekék megfojtották. És meg tudná mondani, hogy miért? — Azt nem tudom kérem. — És amikor azt a kötelet átvitte hozzájuk, tudta, hogy... khm... gyilkossághoz kell? — Tudtam. Egy nagyon szép zsinegem volt otthon, és Javúrekné azt mondta, hogy a legszívesebben megfojtaná a nagyapát. így aztán én... — Rendben van, tehát megfojtották. És hová tették? — A mosóteknőbe kérem — mondta Novákné kis-Z. Mináiová felvétele sé szomorúan. Nem volt annyira ostoba, hogy meg ne érezte volna: ez az úr valahogy nem hisz neki. — Nézzük csak! És most hol van? — A teknőben. — És mikor történt ez, tegnap vagy mikor? — Egy fél évvel ezelőtt — sóhajtott fel Novákné. — Én azóta nem találom a helyem. Borzasztó az, kérem, folyton arra gondolni. Könnyebbnek érzem a lelkem, ha beszélhetek róla. A rendőrtisztviselő félretolta maga elől a papirost: — No de most aztán komolyan. Csak nem akarja azt állítani, hogy a nagyapa egy fél éve holtan fekszik a mosókonyhában a teknőben? — Nem, kérem a konyhában tartották. A tisztviselő önkéntelenül nevetésben tört ki, de Novákné egészen komolyan azt mondta: — Javúrek úr ugyanis begipszelte a nagyapát. 0 jól ért az ilyesmihez, mert stukkózó. A rendőrtisztviselő rámeresztette a szemét Nováknéra, még a szója is tátva maradt Elakadt a lélegzete, amilyen szépen elmesélte az esetet az asZSzony. Novákné, kérem, tehát még egyszer... — Hát jól van, Novákné, várjon egy kicsit, nemsokára visszajövök — mondta. Ha akar, addig olvashat! Az asztalra dobta a Politika tegnapi számát és magára hagyta Nováknét. Amikor néhány perc múlva berontott a szobájába, Novákné csendesen ült a széken, kezét összefonva a hasán. — Nos? — mondta sürgetve. — Ügy van? — Nincs úgy! — mennydörögte a tisztviselő. — Hiszen a maguk házában semmilyen Javúrek nem lakik! Az asszony felnevetett: — Hát persze hogy nem lakik! Hogy lakhatna ott, amikor elköltözött! ök most Nusléban laknak. De hogy melyik utcában, azt nem tudom ... Bolond, persze hogy bolond, mindjárt orvosért küldök, mondta magában a tisztviselő, de végül mégiscsak megkérdezte: — Tehát átköltöztek Nuslébe... És hogy szállították el azt a teknőt a nagyapával, kérem? — Hát hogy szállították volna? Bútorszóllító kocsival. A teknőt letakarták egy pokróccal, és azt mondták, hogy a csillárt meg az edényt rakták bele, attól olyan nehéz. Még rá is parancsoltak az emberekre, hogy óvatosan vigyék. A tisztviselő nyelt egyet. Nem, ez az asszony mégsem lehet bolond, ha bolond volna, nem válaszolna ilyen pontosan a kérdéseimre! Inkább engem bolondít meg nemsokára ez az eset. Ö nyilván nem is sejti mit mond! Azt mondja: Uraim, gyilkosság történt, és önök még csak nem is tudnak róla. Pedig már egy fél éve, hogy megölték az öreget. Javúreket, a stukkózómestert, aki abban az időben munkanélküli volt, fél óra alatt megtalálták. Pontosan egy fél évvel ezelőtt költözött ót a Jaromír utcába... A rendőrtisztviselő egymás után többször is elolvasta ezt a jelentést. Azután Nováknéra nézett — aki csendben és valamiféle »furcsa nyugalommal ült az asztalnál —, és hüledezv^ megcsóválta a fejét. Mi mást tehetett, előállt a rendőrigazgatóság egyik kocsija és a biztonság kedvéért két rendőr kíséretében elindult a Jaromír utcába. Én úgyse hiszek az asszonynak, mondogatta magában útközben. Miért vallotta volna «be éppen most a dolgot? Miért?... Mégiscsak bolond lesz. De ha bolond volna, hogyan válaszolhatna olyan nyugodtan és pontosan a kérdéseimre? Csak akkor kezdett némileg hinni a dologban, amikor az ajtóban megjelent Javúrek úr, s a rendőrök láttán elsápadt. És amikor belépett a konyhába, s a falnál, egy ócska pokróccal letakarva valóban ott állt a mosóteknő, még jobban kezdett benne hinni. Lerántotta a teknőről a pokrócot. Tele volt megkeményedett gipsszel s az egyik végén feltűnően kidudorodott a megkövesedett fehér massza. Amikor az egyik rendőr öklével ráütött a dudorra, a gipsz betört, és ők megdöbbenve látták, hogy egy elsárgult hegyes orr és egy nyitott szempár kandikál ki a teknőből. — Nos? — kérdezte Novákné, amikor a rendőrtisztviselő visszatért. — Igazat beszéltem? A fiatalember némán bólintott. Látszott rajta, hogy nagyon megrendítette az eset. — Természetesen, maga is itt marad. — Gondoltam. De jól van így. Legalább ezentúl fogok tudni aludni. Parádés, szigorú bírósági tárgyalás lett a dologból, persze. Novákné csupán néhány hónapot kapott, mivel a bíróság tekintettel volt sok enyhítő körülményre, mindenekelőtt arra, hogy az esetet ő maga jelentette a rendőrségnek, s így tulajdonképpen fényt derített a bűntettre. A nézők között ott ült szorosan egymás mellett Souéekné, Moin^né és a mángorló tulajdonosnője, azonkívül még sok más hölgy, akik oda hordták a fehérneműjüket. A mángorlóüzem egyszerre híressé vált az egész Smíchovban. Kövesdi János fordítása hét 11