A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-24 / 38. szám

Gál Sándor két verse egy nap (vázlat) a madár két szárnya testéről leválva külön repül éjszakai hallgatásban felhők úsznak bölcs elefántok az égi Gangesz vizei felé viszik kettétört szegénységem egy napos hallgatásom életre kényszerült halálom vacsora ablakomhoz lepkék ütődnek az asztalon egy szelet kenyér árnya tétovázik a végzet nehéz a magány egét szememből tovább űzni a hajnal egyre gyakrabban ébreszt makacs szikla a semmi öklöm erejétől meg se rezzen fázik belül a szó jégkristály-kínná dermed a tizenkettedik emelet az istennel vitázik ég és föld között mezítelenül lebegek szárnyaim külön repülnek állva most a fák az ötujjú eget a szép és zord semmit fölém emelik ájult kősivatag rakja egymásra a fémnehéz hallgatást lassan térdemig ér a sziklák hullámverése a csend a néma jelenlét a lepergő felhő-ködök és egy hó-folt ezer év a fény hideg szikrákat lobbant sajgó merev izmaim harapdálja mázsás kőtömbök zuhognak testemen a magasság kopár boltívei nyögve fölszakadnak jajj ez is győzelem magamba száműzötten az élő borzalmak sötét füstje előtt Tóth László két verse késen innen, késen túl Egy tükör, egy kés csak mi elválaszt minket. Aszalt gyümölccsé lesz a kert, ha kimondod. Nem láttam a csónakot, a halászt, ahogy intett. A késen innen szóltál, s a túloldalról hallottam a hangod. a távolság megidézése mint részeg a kocsinaasztalon — a kertben szilvafák kék harangjai dünnyögnek egy vonalat rajzold köréd a kés egy vonalat a homokba innét már csak a tükrökhöz juthatsz egy lépéssel közelebb s aztán a faágtól a gyökérig egy kiáltás borzolja föl szeretőd haját £91/ fényes pénzdarab A fiúcskát úgy nevelték a szülei, mint ahogyan a jó szülők szokták nevelni a jószóra hajló kisfiúkat. — Légy előzékeny! — Igen, apukám. — A villamoson add át helyedet az idős embereknek! — Igen, anyukám. — Köszönni sosem felejts el! — Igen, apukám. — Légy udvarias! — Igen, anyukám. Így oktatták a kisfiút a szülei. Így beszéltek hozzá reggel, délben, este. És a kisfiú szót fogadott. Előzékeny volt az emberekhez, a villamoson átadta a helyét a bácsiknak és a néniknek, az ismerősöknek illedelmesen köszönt és olyan udvarias volt, hogy megmosolyogták a szomszédok. De az élet még a jó kisfiúkat is megtréfálja és fonákjára fordítja szíves igyekezetüket. Történt egyszer, hogy a kisfiú iskolából hazafelé jövet megállt a játékbolt kirakata előtt. Nagyon szép játékok voltak a kirakatban: áramvonalas autók, kecses repülőgépek, miniatűr rakétakilövő szerkezetek. A kisfiú nagyon szeretett volna egy ilyen játékot, de mert fegyelemre és önmegtartóztatásra is nevelték, sóhajtott egyet és elfordult a kirakattól. Az üzletből éppen akkor lépett ki egy bácsi meg egy néni. Egy pillanatra megálltak és a bácsi elővette a pénztárcáját. Csörgött az aprópénz és hopp, egy fényes korona hullt a járdára, s gurult, gurult tovább. A kisfiú előzékényen odaugrott és fel akarta emelni a koronát, hogy átnyújtsa a bácsinak. A bácsi azonban nyakoncsípte és rámordult. — Félre innen, te, ez az én koronám! A néni meg hozzátette: — Nahát, ezek a mai gyerekek?! A szemünket is kilopnák, ha nem vigyáznánk. Jól látta, hogy mi ejtettük el a pénzt, de már ugrik és ragadja. Ezt is jól nevelhetik a szülei. A kisfiú hirtelen fel sem fogta .a szavak értelmét. Csak állt ott bódultan és érezte, hogy most vele valami nagyon szégyenteljes dolog történt. A járókelők körülállták és nevettek rajta. Es ezek az emberek olyan csúnyák, olyan nagyon csúnyák voltak. DÉNES GYÖRGY