A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-24 / 38. szám

K csis István furcsán előredűlve ült i 1

zéken. Könyökét a térdének szúrta, állát a tenyerével támasztotta alá. Füstölt, mint a gyárkémény, Margitot meg a köhögés fojtogatta. — Neked nincs egy "szavad sem, István? — Én is azt mondom, fiam, semmi értelme, hogy utána menj. Az a nőszemély már úgysem lehet a tiéd, akkor meg minek? Laci nem szólt semmit. Még egy ideig üldögélt, aztán kiment az udvarra. Végigballagott a kerten és leült a kert végén kanyargó patak partjára. Csalódással és fájdalommal a szívében nézte a szaladó vizet... — Amilyen makacs, még elmegy — mondta Margit Laci távozása után. Istvánra emelte a tekintetét. — Te mit szólsz hozzá? — Könnyen megteszi... Ha belebúj az ördög, megteszi... — Nem szabad elengednünk! — Nem köthetem a fához, mint a kutyát. — Apja vagy, parancsolj neki! — Világot járt, felnőtt ember már, M argit, ezt tudomásul kell vennünk — mnndt^ István komoran. — Azt csinál, aVult akar. — Belenyugszol? — Mit csináljak? — Te csak engem tudsz szekérozni, a fiadnak meg nem tudsz parancsolni? István, István! — Fogd be a szád! — Hát nem érted, hogy szükségünk van rá!? — Tudom, értem ... — Akkor meg parancsolj neki! — ragaszkodott Margit makacsul az előbbi gondolatához. — Mi lesz velünk, ha elhagy? — Miért hagyna el ? ... Azt nem mondta, hogy elhagy... Ha elmegy, majd visszajön. — Nem biztos, az egyáltalán nem biztos, István ... Valakibe belebotolhat a hosszú úton és kész: volt fiunk, nincs fiunk. Akkor aztán mi lesz velünk? — Semmi — vonta meg a vállát István.- — Gürcölünk tovább, mint eddig. Ne félj, nem halunk éhen! Margit dühös és elkeseredett volt. — Nagyon könnyen beszélsz, a nyavalya törjön ki, nagyon könnyen! Azért neveltük fel, hogy vénségünkre magunkra maradjunk? — Meglehet... — Nem, én nem engedem el, inkább a lábát töröm el! — Ne nevettesd ki magad, hallod — mondta István enyhe gúnnyal. — Te akarod eltörni a lábát, hiszen olyan vagy, mint vízen a buborék. Megfúj a szól és véged ... — A fejszét még fel bírom emelni. — Igazán?... No, látod, tuskót mégsem akarsz hasogatni. — Csak kínozz! — Te kezdted... — Persze hogy én ... Ennél a háznál minden gond az enyém, te nem törődsz semmivel — fojtogatta a sírás Margitot. — Üljön itthon az ülepén !... Van elég lány a faluban meg a környéken, házasodjon meg, aztán dolgozzon! — Ránk... — Saját magára meg a feleségére — mondta Margit. — Meg ránk is. Talán megérdemeljük, vagy nem? ... Eleget gürcöltünk rá húszéves koráig, ő is tehet értünk valamit. — Hát... tehetne, ha akarna. Hosszú, süket csend után ismét megszólalt Margit. Nagy sóhajjal vezette be, csendes volt a hangja. — Hiszen ha nem lennék beteg... azt sem bánnám, ha a világ túlsó szélire menne. — Mesebeszéd ... Csak a szád jár, közben meg majd megveszel utána. Ismerlek... És mondtam már, hogy ne rágd örökké a fülemet! Majd lesz valahogy. Azt hiszed, hogy én ... — elharapta István a mondatot, keserűen' legyintett, aztán ő is kiment az udvarra. Menet közben káromkodást morzsolt szét a foga között. — Én talán örülök — mondta még maga elé és az istálló felé tartott. Keserűségében mindig az állatokhoz ment. Margit pedig csendesen sírdogált egyszál magában. Kocsis Laci jól ismerte a falu minden zegét-zugát, most mégis idegennek találta. Mintha soha nem látott, ismeretlen helyre cseppent volna. Pedig az emlékei idekötötték. Hányszor maga elé idézte a fogságban! Az ismerős arcokat is olyan élesen látta, mintha csak ott ültek volna előtte. Most meg alig találkozik egygyel-eggyel, azok is megváltoztak. Valahogy másként éltek az emlékezetében: inasabban, szálasabban, bajszosabban. Mintha még a templomtorony is összezsugorodott volna. Valamikor az eget szúrta. Hiába, az elszálló évek temetkeznek. Temetik a múltat, a rossz és a szép emlékeket, az ismerős arcokat, eltemetik a szerelmeket, a csalódásokat... S talán így van ez jól. Különben: ki tudja? A régi cimborák közül többen elestek a fronton, többen áttelepültek Magyarországra, így hát Laci nemigen járt el esténként a faluba, mint azelőtt. Kihez? Minek. Pedig milyen szépek voltak azok a régi, régi esték! Kocsma előtt a nagy birkózások, a sok-sok csínytevés, pincékben a hangos dáridók, s utcahoszszat a késő éjszakai éneklések! Emlékszik: egy-egy lányos ház előtt megálltak, minden legény a lehető legszebb hangján fújta a nótát, hogy kiváljon a többié közül, s hogy a lány ráismerjen, mert a széphangú legénynek tekintélye volt ám, nemcsak a cimborák között, hanem a lányok előtt is. Volt, nincs, üressé és lélektelenné vált a falu levegője, hiányzott belőle a szín és az íz. Kocsis Laci szótlan és mogorva volt. Bár az apja egy-egy étkezés után, langyos estén mindent elkövetett, hogy felvidítsa a fiát — régi katonahistóriákat mesélt el, vicceket mondott, dúdolt —, hiába. Laciról lepergett minden próbálkozás, faarccal hallgatta, magában talán mosolygott is az erőlködésén, aztán kiment az udvarra, vagy leballagott a patak partra, és beletemetkezett a magányába. Néha elment az orosz asszonyhoz. Rozihoz, elbeszélgetett vele egyről s másról, ivott a savanyú borából, aztán hazament és lefeküdt. Mióta Laci hazajött, Kocsis Péterné gyakran ellátogatott hozzájuk. Fáradhatatlanul pergette a szavakat. Látszólag érdektelen dolgokról beszél! annak az ürügyén, hogy a végén a házasság gondolatánál kössön ki. Később már nyíltan is kimondta: ideje volna már, ha Laci asszonynak való után nézne. Laci azonban csak a fejét ingatta: nem, nem, ráér még... Kqcsis Péternét nehezen leheteti visszatántorítani eltökélt szándékától Más oldalról próbálta megközelíteni a kérdést. — Elég kopott már az ünneplőd, Laci, szűkes is, amint látom — mondta egyik vasárnap délután. Kinn ültek a tornácon. Az akácos felől erős, átható illatot hozott a forró szél, méhek muzsikájától harsogott a levegő. — A jövő héten bemegyünk a városba. — Minek? — A szabóhoz. Mérték után csináltatok neked ruhát... Meglátod, ha végigmész az utcán, csak úgy pisálnak majd utánad a lányok! — Fogatlan szája mosolyra húzódott, fel is nevetett. — És veszek neked új biciklit is. — Nem lesz sok egyszerre? — pislogott maga elé Kovács János, miközben hegyeset sercintett a pipaszál mellől. — Nehéz sorsból tért meg, miért lenne sok? Megérdemli — mondta Kocsis Péterné, a hajdani rengőhúsö menyecske. Egy pillanatra feltüzel! a szeme, s a derekát is egyenesítette volna kifele, de már nem ment. — Hát úgy készülj, Laci fiam, hogy a jövő héten megyünk. Laci beleegyezően bólintott. Alig fejezték be a vacsorát Kocsisék, Bözsi, a falu szépasszonya jelent meg a nyitott ajtóban. Mintha skatulyából húzták volna ki. Bogárfekete szemét körülvillantotta a családon szépjóestét köszönt illemtudóan, de kissé szelesen és várt. Margit beinvitálta, hellyel kínálta. A szépasszonv választékos mozdulattal farára simította a szoknyáját és leült. Bözsi a harmadik községből jött a faluba menyecskének. Tildiékhez. A falu dereka táján laknak. Apósával anyósával élt közös háztartásban, dolgozott, nevelte az ötéves fiát és várta, várta haza az urát. Négy éve látta utoljára, mikor a frontra ment. —Folytatjuk— A. Kulandszkij Egy ifjú asszony befejezetlen naplója (Az i. e. 3—2. századból) In^tí 14 „Végre. Az én öreg szkíta nagyfönököm megkérte a kezemet. Sok előnye van: tiszteletreméltóan gazdag, de a lényeg, hogy öreg, úgy vélem, nem fog sokáig élni. ... Elhagyom hát drága Hellaszomat. Hektor ott áll a parton. Szemében könnyek. Szegény fiú, csak egy kicsit lenne gazdagabb. ... Már harmadik napja vagyunk a tengeren, öreg férjem elég fáradtnak látszik. Panaszkodik, hogy nyilallást érez a szíve táján. Ez nem rossz jel. ... Otthon vagyunk. Választásom helyes volt. Még a tányérok is aranyból vannak. ... Tegnap a dézsmát voltunk beszedni alattvalóinktól. Ügy tűnik, hogy férjem kicsit meghűlt. ... Túl van rajta, újra egészséges. Megkérdezett, miért vagyok olyan rosszkedvű. ... A csordákat voltunk megnézni. Halhatatlan istenek, ez aztán gazdagság! Vajon ez egyszer mind az enyém lesz? Az öreg mintha hosszabb ideje nem panaszkodna szívbántalmaira. ... Már harmadik hónapja vagyok itt, de azóta minden a régi. ... A férjemet szivbántalmak gyötörték. Reméltem, hogy végre felmondja a szive a szolgálatot, de a sámán valami gyógynövényekkel rendbehozta. Barbárok! ... Párom kitüntette magát. Egy egész ménest a szomszédos főnöknek ajándékozott. Ha ezt így folytatja, koldusbotra juttat. ... Heuréka, szívrohamot kapott. Csakhogy — várjuk ki inkább a végét. ... Az öreg egyre rosszabbul van. Sírok, nem tudom visszatartani az öröm könnyeit. ... A sámán véleménye szerint állapota reménytelen. Jó lenne tudni, mennyit fizetnek most a lovakért. ... Alig lélegzik. Számlálom a perceket és az ékszereket. ...Vége. Isten veled, „szerelmem". Isten veled örökre! Most én vagyok ennek az óriás vagyonnal, az úrnője. Minden az enyém: 12 ménes, 320 rabszolga, 250 font arany, 27 ..." Itt végződik a napló. A szkíták ősi hagyományai szerint az elhunyt főnökkel vele temették a feleségét is... Ford. T. I