A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-24 / 38. szám

sával is meg kellett küzdenie. A húszas években ugyanis egyre tágabb teret hódított magának ruhaanyagként a valódi selyem és így az eredetileg súlyos bársonyhoz tervezett vastagabb és nehezebb csipkét módosítani kellett a lenge selyem jellegének megfelelően. Így alakította ki aztán Aranka a csetneki csipke második periódusának új formáját, a szinte megnemesedett könnyű, vékony és lenge változatot. De ezzel az új változattal sajnos a csetneki csipke históriája lassan a végéhez is ér. A második világégés és Aranka halála után már nem éledt újjá, sőt lassan feledésbe merült a csipkekészítés művelete. Bekövetkezett hát az alkony kora, a csetneki csipke csillaga leáldozott, s ma már bizony alig akad Csetneken valaki, aki a tradíciót még átadhatná. Kár érte... de ellenértékként a Szontagh nővérek által a sok csetneki névtelen csipkés ásszony műve bevonult a halhatatlanság csarnokába, mert az egykor oly divatos használati cikk, mely nem egy szép női arcot foglalt méltó keretbe és nem egy lakás ékességét jelentette, ma már antikvitás számba menő és muzeális értékkel rendelkező ritkaság. VARGA JÓZSEF Nevető világ Charlie Chaplinnek mindig nagy sikere volt a nőknél. A szépnem annyit „üldözte", hogy ezt már néha túlzásba ls vitte. Egyszer például Mezico-City-ből gyalogosan elindult egy szép leány Hollywoodba, hogy Chaplin nel megismerkedhessen. A műteremből még csak sikerült őt elkergetni, de Chaplinnek nemsokára telefonáltak, hogy a háza előtt ülve vár rá a lány. Hál istennek, félóra múlva a lány eltűnt. Chaplin fellélegzett és hazament. Egyszer csak — éppen vacsora idején — a komornyik berontott az ebédlőbe és jelentette a híres színésznek, hogy a leány az úr ágyában fekszik, Chaplin pizsamájában. Erre azután Chaplin is feldühödött, bement a hálóba és ordítozni kezdett: — Ez már mégis hallatlan szemtelenség! Most már csak az hiányzik, hogy azt állítsa, hogy a következő villamosra vár csupán! A török—magyar párviadalok szabályos lefolyásán a bajmester és az igazlátók őrködtek, éppen ezért ezekkel a tisztségekkai mindig a legismertebb és legtapasztaltabb vitézeket bízták meg — mind magyar, mint pedig török részről. A viadal kopjával, karddal, buzogánynyal és hosszú, hegyes tőrrel — ritkábban: nyíllal — történt. A legtöbbször léhátról. Háborúság Idején, amikor a török és a magyar seregek szemben álltak, hogy megütközzenek egymással, a párviadalra kész vitézek mindkét oldalon kiugrottak a sorból, és a csapatok arcvonala előtt vívták meg harcukat. Szalay Ágoston: „Magyar Leveles Tárában — amely 400 eredeti klhlvő levelet tartalmaz a XVI. századból — található az a szép magyar nyelven írt török levél, amelynek írói — Kurt odabasa, Dely Omer, Dely Ferath és Dely Hajdar — Ízes, költői képpel festik a csapatok színe előtt vívott személyes viadalokat: „...igen szép dolog, ahon a két szép sereg szembe áll és csak ketten vívnak, mint ha két kos vlna egymással." — Megtörtént, , hogy a csapatok között már javában folyt a harc, amikor az egyik csapat vezére harsány hangon párbajra hivta kl az ellenség vezérét. Erre a csapatok azonnal abbahagyták a küzdelmet, ás a csatateret átengedték a két bajvívónak. A csapatok Ilyenkor mér nem ls harcoltak tovább, hanem azt fogadták el győztesnek, amelyiknek a bajvívója győzött a párbajban. A párbajokat, bajvlvásokat — még ha azok halállal is végződtek — minden esetben áldomás követte, amelynek során a török és magyar végvári katonák — mint az akkori idők krónikása írja: — „együtt ősznek, isznak, aztán mögrészegülnek, egymásközt kérköznek és végre is kardra mönnek. Aztán megint mögbékélnek, s mint jébarátok válnak el egymástél." Ha nem volna olyan véresen tragikus ez a kor, az embernek akaratlanul ls a régi falusi búcsúk jutnának az eszébe, amikor a szomszédos falu legényei „együtt öttek, ittak" a helybéllekkel, aztán „mögrészegültek, és blcskéra möntek. Aztán megint mögbékültek, 8 mint jébarátok váltak el." A magyar végvári katonák — lelkesedésükkel, vitézségükkel s Igazi hazaszeretetükkel — a nemzeti lét, a nemzeti öntudat és a nemzeti nyelv megőrzél abban a korban. A végvárak, a végbázak valóban a magyarság védőbástyái voltak. Maguk az ellenfelek, a törökök is tisztelték és elismerték a magyar katona vitézségét: ez tűnik kl egy XVI. századi tűrök levélből, amelvnek Irőja lelkesen hirdeti, hogy „kőt vitézkedő nemzet vagyon a világon: a tőrük és a magyar". Igen snk bajviadal, vitézi párbaj esett meg a nándorfejérvári Vracsa nevű mezőn. Ez a slk terület volt a szendről törökök és a nándorfejérvéri magvarok ismert és szokásos „találkozöhelye". Szerémt György, a jobbágycsaládbél származó humanista (ró — aki Verancslcs érsek felszólítására, bátor hangú, csípős anekdotákkal tarkított, plebeius szellemű és a kor uralkodó osztályát nyíltan leleplező emlékiratot (rt latin nyelven. a XV!. század első feléről —, arről tudósít bennünket, hogy ha két csapat # — egy török meg egy magyar — találkozott ezen a bizonyos Vracsa-mezőn, akkor viadal nélkül egyik sem távozott onnét. -Török—magyar párviadal (Zichy Mihály rajza) Dózsa a tüzes trónon (Derkovits Gyula metszete) parbajdk 1514-ben a szendröl szpáblk nagyhírű vezére: Ali aga táncoltatta itt a lovát. Vele voltak legjobb vitézei is. A hír nem maradhatott titokban, mert a törökök nagy hangon hívták a magyarokat „egy kis vitézi bajvlvásra". A magyarok egy csoportja erre kivágtatott a várból, és felsorakozott a bajviadalra. A daliás Ali aga ekkor felszólította a magyarokat, hogy ne zsákmányért, hanem dicsőségért küzdjenek meg egymással. Éppen ezért — folytatta Ali —, ha van a magyarok közt vitéz, aki a bajt vele fölveszi, az álljon elő, és küzdjön meg velel A felszólításra történelmünk egyik legnagyobb alakja; Dózsa György — akit székely származása miatt a történeti források Székely Györgynek ls neveznek — ugratott ki a magyar csapatbői, és késznek jelentette magát a viadalra. Először — a bevett szokások szerint — kopjával rontottak egymásnak. A kopjatörés ntán karddal folytatták a harcot, amely Igen heves volt, és hosszú ideig tartott, mert mindketten mesterei voltak a kardvívásnak. Végül azután Dúzsa György olyan iszonyú erővel sújtott le az agára, hogy annak páncélos karját vállban kettévágta. A szendről szpáhik híres vezére leznhant a lováról, mire Dézsa is a főidőn termett, és a fejét vette Alinak. A viadal után — (rja a tudósító — a két csapat békésen elvált egymástól, „Dózsa nagy hírét hordozván mindenfelé". Az egykorú krónikások szerint, Dúzsa Györgynek több Ilyen vitézi párbaja volt a nándorfejérvári síkságon. Ali aga legyőzéséért Dézsa György nemességet (címerében egy pincélos karral!) kapott a királytél, meg arannyal átszőtt ruhát, arany sarkantyút, s a Bánságban negyven telekből álló jószágot. Bakőcz Tamás érsek pedig kinevezte őt a — főleg parasztokból álló — kereszteshad vezérévé. Ennyi dicsőséget azonban mér nem bírtak el az ország zászlós ural, meg aztán a félelmetes paraszthad ls megrémítette őket. S amit a magyar urak nem tudtak megtenni sem a törökök, sem a Habsburgok ellen, azt megtették saját véreik ellen: összefogtak, és egyhónapos kemény hare után leverték a hősiesen küzdő, ám igen szegényesen felszerelt parasztsereget. Dézsa György, aki azt akarta, hogy az urak „egyenlően éljenek jobbágyaikkal, s polgáraikkal" — Iszonyatosan bűnhődött bátorságáért. Ismét a kortársat, Szerémi Györgyöt idézzük: „A magyar nagyurak ... cigányokat rendeltek ada szénnel és fogókkal, vasból koronát készítették, és nagy tűzbe tették. Amikor már ugyancsak izzott, György fejére helyezték. Mondják, meg se mozdult, hanem béketűréssel viselte. Másodszor ls a szénre tették, amíg jól átizzott. Aztán ismét a fejére helyezték a koronát. Harmadszor ls ugyanígy. Aztán körébe terelték a fogva tartott gulyásokat és hajdúkat, voltak vagy tizen. Meztelenre vetkőztették, és ezeket a gulyásokat kényszerltették, hogy egyék meg. Így ették egy örahosszat. És mindazt béketűréssel viselte ... Színe előtt öccsét, Székely Gergelyt, darabokra vágták, aztán harmadszorra a bilincsbe vert Székely (Dözsaj Györgyöt lefejezték, Szent Demeter mártír napján (október 26-án). Fejét Szegedre küldték, mert az ottanlak vele tartottak, és Szegeden ereklyeként őrizték a fejét; mások azonban nevettek rajta ..." (Következő számunkban: Kapitányok kapitánya: Thúry György) Dózsa György párviadala